Ihletre várva

Jó szórakozást.

Ihletre várva,

 avagy írói sikereim kezdő lépései

Én író leszek!

Jól emlékeszem a döntés visszafordíthatatlan, súlyos pillanatára.

Odakintről a nap be-bekacsintva barátkozott a szobámmal, s mint illedelmes vendég meleg fényt hozott ajándékul.

Éppen a semmittevés legyőzésének mikéntjén töprengtem, mikor egy súlytalan lebegő, alig érzékelhető, névtelen gondolatfoszlány tekeredett elmém köré, amelynek sziluettje lassan-lassan képet öltött, s a képnek aztán neve is lett.

Mire - ágyamon hanyatt fekve - kibetűztem a gondolat szőtte lényeget, csupán ez a három, egymás mellé illesztett szó maradt belőle:

Én író leszek!

Pulzusom nagyobb ütemmel dicsérte szándékkal teli gondolatom, s rögvest hozzá is láttam a tervezés fennkölt, nagy mérnöki munkát igénylő szellemi beteljesítéséhez.

Vegyük sorra!

Kellékek...

Mi kellhet?

A tudás adva van, hiszen a sok-sok iskolapadban elkoptatott esztendő megadta a legfontosabbat, a betűk kimunkált, olvasással finomra csiszolt ismeretét!

Biztos, ami biztos háromszor felmondtam magamban az ABC-t, hátha azon bukik el írói szárnyalásom, hogy még a nekifutás földi fázisában hasra esem egy elkószált betű emléktörmelékében. Miután a legritkábban alkalmazott betűk is helyükre kerültek a katonás rendszerben, bátran mérlegelhettem a továbbiakat.

Az íróasztal bal sarkán tornyot szimbolizáló ceruzatartó dugig volt munkára kész, sőt szinte munkáért reszkető írószerekkel. Gondos átválogatással döntöttem el, melyik ceruza is váljék velem együtt halhathatatlanná.

Ezek után fiókomba pillantva megnyugtatóan konstatáltam, hogy papírhiány sem akadályozhatja irodalmi lexikonokba, vagy épp a felnövő generációk tankönyveibe jutásom.

Arra persze számítottam, hogy a tervek nem azonnal szülnek tökéletes irodalmi újszülöttet, de némi neveléssel, szakszerű, atyai gondoskodással a tehetségből kibújhat a zsenialitás, mint bábjából a pompásan szárnyaló pillangó.

Elérkezett bensőm mély átvilágításának ideje. Rövid, de annál mélyebb magamba fordulásom el is hozta a változtatás szükségszerű kényszerét.

A naptár 2010.-et mutatott, ami lágy fuvallatként, alig hallhatóan súgta bele a fülembe a mai kor üzenetét, számítógép!

A ceruzatartó, és a papírhalmok azonnal a múlt gondolatenyészetévé váltak, a szürkeállomány szegletének szemetesében landoltak. Ami egy perce még zseniális felfedezésként élt, mostanra hulladékká vált, ahogy odakint a világba kiáltott magasztos szavak, vagy a jelen szemében felülmúlhatatlan, de évek múltával avíttá váló technikák, technológiák.

A ceruzák sértett, hegyes tekintetétől kísérve ültem le a monitor elé, majd kezdtem másként nézni a fémburokban lappangó gépszelemre.

Eddig részben játszótárs volt, részben kommunikációs próbálkozásaim gyors postása. Most az alkotótársat, a világ esztétikai jobbá tételének Robinson Crusoe-ja melletti hű Pénteket láttam meg benne.

Éreztem az elszánt erőt, a megállíthatatlan energiákat, amelyek ujjbegyeimbe vezették az elszánt akaratot.

Nem szerettem volna semmit sem elkapkodni, a nagy művek érlelt gondolat magvak lassú csírázásából nőnek magas, minden kritikai vihart kiálló, égig érő fatörzzsé.

Egyelőre nem ragadtattam magam írásra, előtte meg kellett teremtenem a teljes metamorfózist.

Listáztam, rangsort állítottam fel, amelynek legvégére került maga a mestermunka megalkotása.

A tervezés fázisát a pontosan komponált kivitelezés követte. Meggyőződéssel haladtam az íróvá válás útján, testem-lelkem formázásával kívülről befelé indultam, mint szobrász éles vésője a nyers fatönkön, amiből aztán esztétikai csodát teremt.

Természetesen, mint íróinas, meg kellett találnom az alkotóképesség legnagyobbjait, akiktől elleshettem a szavakkal való zsonglőrködés cizellált fortélyait.

Nem adtam alább, nekem a legjobbak kellettek!

Egy egész napot rászántam délelőtt tíztől záróráig, hogy a városi könyvtár anyagából szemezgessek, hogy magamba szívjam a tintába mártott művészetet. Kötetek, írók, történetek, fülszövegek nyomták agyon memóriám általam megtölthetetlennek vélt kapacitását. Örkény, Kosztolányi, Krúdy, az orosz klasszikus elbeszélők, a francia történetmondás romantikus nagyjai, sőt néhány oldal erejéig még Shakespeare-t sem átallottam szemrevételezni.

A nap végeztével a tudásbirtoklás mennyei nyugalma szállt meg, semmi olyat nem tapasztaltam a kötetek mély tartalmaiban, amit magam ne bírnék bármikor produkálni.

Sínen voltam!

Másnap önbizalommal felvértezve tértem be egy konfekciókat árusító boltba, ahol gondos válogatás után egy több számmal nagyobb, jellegtelen szürke, és épp oly jellegtelen szabású öltönybe ruháztam be, amely a rám nem illőségével fennkölten hirdette művészi bohémságom, kissé bogaras, ám, de szerethető szórakozottságom.

Az öltönyhöz gondosan válogatatott kiegészítőkkel, szövetkalappal, valamint egy püspöklila selyemsállal úgy éreztem, bármelyik művésztársaságba tökéletesen beolvadnék.

Otthon tükör előtt gyakoroltam a sál hátravetését, a pipogya, esetlen járást, de valami különös hiányérzet mindig maradt.

Még rá nem rájöttem, szemüveg!

Szemészeti szempontból semmi szükségem nem volt rá, de egy író, nem író szemüveg nélkül.

Valamiért furcsán méregetett, vörös hajtincseit ujjai közt morzsolgatva az eladó hölgy, mikor arról érdeklődtem, kapható-e dioptria nélküli, placebo szemüveg?

És volt! Hisz a piacgazdaságon alapuló világunkban nem létezik eladhatatlan, legyárthatatlan, mindamellett szükségtelen áru.

Mindenre gondolva, hajam szabályosan szabálytalanított borzosságával üzenetem a világnak, hogy számomra a belső értékek valódi drágaköve mellett értéktelen bizsu az ápoltság túldimenzionált hamissága.

Így vált teljessé a tükörképem.

Mit volt mit tenni, eljött a végső próbatétel, maga az írás!

Ültem a monitor fényében sütkérezve, a tudás elektronikus tárházával szemtől szemben, és először éreztem, hogy elbizonytalanodom!

Műveltségemmel, rövid idő alatt felhalmozott irodalmi tudásommal azonnal tudtam a megakadás okát, ihlet hiány!

Hallottam valami olyasmit, hogy annak a valaminek előbb utóbb meg kell érkeznie, mint egy lassan begördülő szerelvénynek a peronra.

De nem gördült be.

Bíztam benne, hogy csupán késik, hisz a vonat is csak befut egyszer, de hosszú percek elmúltával sem érkezett meg.

Nem volt nekem erre időm! Várni, miközben a világhír, amit nekem kellene megkapnom, mások ajándékává válik.

Ha nem jön, érdeklődni kell, hátha valaki tudja, hol lehet, hol késik, hol találok rá?

Az én tudakozóm először anyám volt, aki kérdésemre először fújtatással, majd megtalálva a megfelelő szavakat némi szarkazmussal válaszolt:

- Édes egyszülöttem! Az nem érkezik, annak benned kell laknia! S ha eddig nem költözött beléd, már nem is fog!

A negatív energia, a meg nem értés a művészre ragadó bogáncs, s ha nem szedi le a kreativitás nadrágszáráról, akkor súlyos nehezékként húzza le a hétköznapiság fullasztó mocsarába. Anyám bogáncsait letéptem, egyben a hitetlenségét is, s mint tudjuk, az akadályok azért nőnek a lábunk elé, hogy legyőzzük őket.

Egyetlen általam értelmesnek tartott barátom szerint valami sztereotípia nevű betegség gyötör, ha azt hiszem, a kalap, a nagyra szabott öltöny, vagy a selyemsál szemüveggel, boglyahajjal íróvá tehet. Az igazi írónak igenis megérkezik a pályaudvarára az ihletvonata, sőt maga kezeli a váltókat is hozzá.

Mit ért ő a művészethez?!

Magamra maradtam.

Az ihlet lett az én Waterloo-m!

Átéltem az írói küzdelem minden nyűgét, az alkotói magány érzelempusztító fájdalmát, a teremteni akarás szívfacsaró görcsét, a belső csendek vallatását, s annak lelki kínjait!

A gyötrelmes pillanatok percekké dagadtak, az elme üressége szinte korgott, mint az éhező gyomor, s ebben a katartikus vákuumban a körülöttem lévő világ képlékennyé kezdett válni.

A falon lévő képek, az ütemet sosem tévesztő óra lefolyni látszottak, mint Dali szürrealizmusában.

A szék, az asztal, sőt még az ágy is lassan szétterült, egybeolvadva a szőnyeggel, mint egybegyúrt színes tésztatömeg.

Gyermek szivárvány plasztikjaivá folytak a tárgyak,...s lassan magam is elfolyósodni láttam önmagam...Lecsorogtam a székről, egybe ragadtam a padló lakkjával, majd tehetetlenné vált testem alaktalanul megemelkedett a tér súlytalanságában. Csak emelkedtem, egyre feljebb, és feljebb....

Pillanatok alatt elértem a borzas felhők hidegét, ahonnan az esőcseppekbe kapaszkodva velük együtt zuhanni kezdtem....

Kinyitottam a szemem.

A szoba nem változott, csupán az én ütemet sosem tévesztő faliórám mutatta tudatom pihentető elvesztésének időhosszát.

Az ébredéssel megszületett bennem a visszafordíthatatlan döntés:

Én író leszek!

S hozzá is láttam a tervezés fennkölt, nagy mérnöki munkát igénylő szellemi beteljesítéséhez.....

Vegyük sorra!

Kellékek...

Mi kellhet?....

2011.