Balage: A tanárnő nem tud erről a sztoriról, osztálytársaknak se nagyon meséltem a dolgot...
Eliza Beth: Hát igen, hamarabb is észhez kaphattam volna, de mint tudjuk, jobb később, mint soha...
Aktuális
Prev Play Pause Next
1986-ban, egy árvákat nevelő intézet zenetanára intézetis gyerekekből egy együttest hozott létre Orenburgban: "Lászkovij máj" (kb: Barátságos május) néven.
Gyerek kategória- A két évvel ezelőtti évzárón kezdődött. Az iskola kórusa (tagja voltam) több dallal is készült, így mindannyian az ünnepség kezdete előtt egy órával érkeztünk az suliba, próbálni.
De a produkciónkból semmi nem lett, mivel a kórust vezető énektanárnő lelépett Görögországba, süttetni a hasát, így az igazgatónő nem engedélyezte a fellépésünket. Elment nyaralni, de persze nekünk nem tudott szólni arról, hogy teljesen hiába próbáltunk hónapokon át. Nem, inkább hagyta, hadd főjünk a levünkben.
De hát mit is vártunk tőle? Igazi művésznő volt, kiszámíthatatlan és szeszélyes. Óráin például a terem kulcsával dobálózott, és az se különösebben zavarta, ha az ablakot találta el.
Tehát mikor megtudtuk, hogy épp Görögországban van, nem volt köztünk olyan, aki ne küldte volna el melegebb éghajlatra. Sose volt a szívem csücske, de ez volt eddigi legjobb húzása - és az utolsó is. Nem csodálkozott senki, mikor következő tanév elején megtudtuk: az a nő már nem tanít itt.
Gondolom érthető, rém kíváncsiak voltunk, ki lesz helyette az új tanerő. A sors úgy hozta, hogy az első tanítási napon az első óránk pont ének volt, tehát ezen az emlékezetes keddi napon, fél perccel nyolc óra után az egész osztályom ott tömörült az énekterem előtt, és várt. Mindenki imádkozott, hogy „könyörgöm, ne dobálózzon kulccsal" meg hogy „lécci-lécci, ne vén banya legyen". Nem rágtuk sokáig a körmünket: megjelent. Vállig érő, festett szőke haja volt. Annak ellenére, hogy negyvenes évei elején járhatott, fiatalos, élénk színű ruhákat viselt, a szemei pedig nagyon erősen ki voltak festve. Érdekesen nézett ki. Mindenki ezt gondolta, láttam az arcokon. Tulajdonképpen a plafont féltettem - ugyanis volt, akinek olyan magasra szökött a szemöldöke, hogy majd' átlukasztotta a mennyezetet.
Így tehát, ugyan még nem is tudtuk a nő nevét, de a gúnyneve rögtön ráragadt, stift se kellett hozzá: ő lett Barbie (Barbie-baba után). Pedig nem is nézett ki nagyon rémesen (lehet: csak utólag gondolom így). És kedves volt, bár szigorú, és hirtelen-haragú.
De ennek ellenére beindult a gépezet, és senki nem tenyerelt rá arra a bizonyos „stop" gombra, ami vörösen villogott, és végig ott volt az orrunk előtt. Szegény nő nem tudott róla, mekkorákat nevetünk rajta közvetlenül a háta mögött. Azon, ahogy kinézett. Mindennapi kérdéssé vált: „Láttad már ma Barbie-t?". Aztán a gúnyos mosoly, és az aznapi öltözékének részletes leírása következett. Folyton kifiguráztuk, gúnyoltuk. Ráadásul meglehetősen utáltuk. Kegyetlen dolgokat tudtunk kitalálni azokkal, akiket akkor a barátnőimnek tekintettem: ha fekete-fehéren öltözött fel, első kérdésünk ez volt: „Ki látott már szőke zebrát?".
Ez egy évig így ment. A külseje miatt utáltuk. Pedig egyáltalán nem volt bányarém. A stílusa is egyedi volt. De ez nekünk nem tetszett.
Hülyeség volt, de erre csak idén jöttem rá. Véletlenül. Egy csütörtök délutánon, októberben. Az énekterembe keveredtem, ahol az énektanárnő épp alsósoknak tartott kórust. Mivel nem voltam útban, maradtam, és figyeltem, hogyan tanít nekik dalokat. Mikor a kicsik számára véget ért a móka, és elmentek, én még meg akartam várni a tanárnőt, ő azonban nem szándékozott menni. Még volt némi dolga (javítandó dolgozatok). Vele maradtam. Beszélgetni kezdtünk, bár kissé döcögésen ment. Megszoktam, hogy mindig én vagyok a hallgatóság, de ő nem adta fel, kérdezősködött mindenféléről. Kedves volt. Ekkor valami megrendült bennem: kezdtem rájönni, milyen őrültség volt a külseje miatt gúnyolódnunk rajta. Ezerszer megbántam. Rendes nő volt, nem érdemelte ki.
Innentől kezdve minden csütörtökön mentem az alsósok kórusába, és egyre erősödött bennem a bűntudat. A téli szünetre már biztos voltam benne, hogy hatalmas hiba volt valakit a felszín alapján megítélni, és utálni. De ezt nem mondtam meg a lányoknak, folytatták a pocskondiázást.
Nem mertem a szemükbe mondani, milyen felszínesek, mert tudtam: én semmivel se voltam jobb.
Viszont ahogy telt az idő egyre jobban megkedveltem a nőt.
A folyosón már csak egy mosollyal üdvözöltük egymást, és ha váltottam vele pár szót, mindenki rögtön gúnyolni kezdett, élen azzal, aki a legjobb barátnőm volt. Ez nagyon bántott. Január vége felé elegem lett. Megpróbáltam elmagyarázni nekik, milyen hülyeség ez a Barbie-zás. De csak ennyit értettek: arra kérem őket, hagyják abba a tanárnő gúnyolását. Nem mondtam, miért. Valahol mélyen még mindig emlékeztetett engem a bűntudat, hogy szegény nő nem tud róla, mi folyt a háta mögött.
Teltek a hónapok, és napi rutinná vált számomra, hogy utolsó órája után meglátogassam a tanárnőt az énekteremben. Jókat fecsegtünk, bár azért komolyabb témák is felmerültek. A lényeg az, hogy nagyon jóban lettünk. A barátnőimmel viszont erősen megromlott a kapcsolatom. De ezt egyáltalán nem bántam. Nem passzoltam én abba a társaságba, soha.
Minden esetre tanulságos történet volt.
Két fontos dologra jöttem rá. Az egyik: két okból kifolyólag lehet utálni valakit. Az első, hogy ismerjük az illetőt; a második, hogy nem. Másik fontos dolog: csak a belső számít..
Lora-Clarissa
