Isteni sakkjátszma

Bevallom, még soha nem írtam fantasyt. Talán ez a könyv sem születik meg, ha nincs egy John Saxon nevű kedves grafomán barátom, akitől nem győzök olvasnivalót koldulni.

Az egyik ilyen félkész könyvrészletnél történt. Csak néhány szó, amit én másként írtam volna. Egyetlen mondat, melyet, ha én vagyok a szerző, a szereplő másként fogalmaz. Persze, nem nyúlok bele más szövegébe, inkább írtam ama néhány szó köré egy jelenetet. Aztán már nem volt megállás, míg el nem készült az Isteni sakkjátszma.

Az, hogy nekem tetszik, természetes. Kicsit megnyugtatott, amikor a barátok után egy szakember is jónak minősítette. Ő ugyan enyhén májhízlalóbb kifejezéssel élt, de szerénységem tiltja a szó szerinti idézését.

Végre, végre közeleg a nap, amikor kezembe vehetem, megfoghatom, fellapozhatom, érezhetem az illatát, és ezeken a kicsit félelmetes, kicsit felemelő pillanatokon, perceken, a barátaimmal osztozhatok.

Szeretettel várok mindenkit Szombathelyre,

az Uránia udvarban található Café Freibe

2011. Július 30-án, 15.00 órakor!

Köszönetül azon számos ismerősömnek, barátomnak, akik segítettek döntenem a borító kinézetéről, itt a bemutatón kisorsolunk köztük két darabot az Isteni sakkjátszmából. Bízom benne, hogy sem nekik, sem a többi olvasónak nem fogok csalódást okozni!

Eliza Beth

Pár szó a könyvről:

A történet a Fény és a Sötétség istenének vitájával indul, kettejük sakkjátszmája nyomán követhetjük figyelemmel a földi történéseket.

A főszereplő Yakisz herceg, később király, ki természetesen némi misztikus hatalommal is rendelkezik. Kellően kegyetlen, hogy könyörtelenül elérhesse céljait, de kellően emberi, hogy szeressék és becsüljék ezért. Komoly és kitartó harcot vív, hogy egy hajdani rokonszenvből, mely az események folytán ellenségességbe, rettegésbe váltott, - akár az élete árán is - igaz, mély barátság legyen. Olyan alak ő, akit akkor sem lehet gyűlölni, amikor félholtra kínozza ellenfelét.

Egy rövid részlet ízelítőnek:

„Yakisz! - ismerte fel Captor. - Vortann fia! De hát az nem lehet, ő meghalt! Én magam adtam parancsot a megölésükre, és legmegbízhatóbb embereim végeztek velük. Yakisz halott! Halottnak kell lennie... halottnak kellene lennie...

- Megismersz, Captor? - kérdezte a férfi, aki nem élhetne már. - Igen, megismersz, látom a szemeden. Ma megfizetsz apám haláláért, s az ellenem elkövetett merényletért. Nagylelkű leszek, megengedem, hogy harcban halj meg, de előtte áruld el, hol van Arilana, a húgom! Tudom, hogy a palotádban volt, láttam őt, azt is tudom, már nincs ott. Hol van?

- Pusztulj, te átkozott! - ugrott neki Captor, de korábbi sérülése miatt erősen lelassultak a mozdulatai. Yakisz félrehajolt a pengéje elől, kirántotta saját kardját, és a második csapást már védte. Captor rákiáltott maradék katonáira, akik szintén támadni akartak. - Ne! Ez kettőnk harca. Ne avatkozz bele, fiam!

Tehát valamelyik a fia - állapította meg Yakisz. - Remek, megvan az egyik herceg is. Vagy talán mindkettő? - pislantott feléjük, de nem ért rá most ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a király ismét támadott. Szikráztak a pengék, csattantak a kérdések, de nem késtek a válaszok sem.

- Hol van Arilana?

- Sohasem fogod megtalálni, te démon!

- Dehogynem! Majd a kínpad megoldja a nyelved.

- Nem jutok el odáig - suttogta a király fáradtan, és akaratlanul hibázott, fedetlenül hagyva a mellkasát. Yakisznak nem állt szándékában megölni, még nem, de már nem tudta visszafogni kardja erejét. Captor összegörnyedt, kezéből kihullt a fegyver, torkán vér tört elő. Orra bukott volna, ha Yakisz nem kapja el. Szeme a fiát kereste.

- Szyrion! - bugyborékolta.

Az egyik harcos hozzálépett. Nem akadályozták meg, pedig nem dobta el a fegyverét. Letérdelt apja mellé. Kardját a fűre fektette, megfogta a haldokló kezét.

- Captor! - szólt keményen Yakisz. - Add vissza a húgomat!

- Sosem... fogod...

- Ne mondd, hogy soha! Amíg a fiadban van élet, tud beszélni is.

- Szyrion... nem tud... semmit...

A fiú tehetetlenül nézte végig apja haláltusáját. Nem értette, miről vitatkoznak. Nem a szavakat, hiszen saját nyelvén folyt a beszéd. Azt nem értette, ki ez az ember, milyen merénylettel vádolja az apját, és miért követeli tőle a húgát. Akárhogy is, de megölte, a szeme láttára megölte! A pokolba vele! Elöntötte a harag, felkapta a kardját, szembefordult a gyilkossal.

- Nincs esélyed, Szyrion! - figyelmeztette Yakisz. Hiába, a fiú támadott. Ügyesen vív - állapította meg a bantar király -, jó harcos, de ellenem, ha friss lenne, akkor sem győzhetne. Hidegen hárította a csapásokat, nem viszonozta a támadást, csak védekezett. - Hol van a húgom, herceg?

- Nem ismerem a húgodat, pokolfajzat!

Erre a megszólításra Yakisz is támadásba lendült. Erős csapásokkal űzte egyre hátrébb ellenfelét. A fiú belelépett egy gödörbe, lába megbicsaklott, egyensúlyát veszítve hanyatt vágódott. Ugyanazzal a lendülettel már pattant volna fel, de szinte a semmiből egy kard hegye szegeződött a szívének. Mozdulata megtört. Felnézett gyűlölt ellenfelére.

- A nevem Yakisz, Bantaria királya vagyok. A húgomat, Arilanát az apád rejtegeti... - vetett egy oldalpillantást a halottra, és javított: - rejtegette előlem. Neked is ismerned kell, magam is láttam a palotátokban. A bal karján van két vércsepp. - Szyrion szeme kitágult. A vércseppek... igen, valóban ismeri azt a lányt. - Már tudod, ki ő, igaz? - mondta elégedetten Yakisz. - Hol találom meg?

- Tőlem biztos, hogy nem fogod megtudni.

- Ha jól tudom, te az ifjabb herceg vagy. Hol van a bátyád?

- Nagy az ország, csak keresd! - vetette oda Szyrion szemtelenül.

- Látom, engedelmességre kell bírnom - lépett hátrébb a bantar király. - Vedd fel a kardod!

A fiú vívóállásba helyezkedett. Imént megsérült bokája erősen tiltakozott a terhelés ellen, de igyekezett tudomást sem venni a fájdalomról. Yakisz látta, hogy biceg, de nem kímélte. Néhány oldalvágás után megakasztotta ellenfele pengéjét, kettőt csavart rajta, és Szyrion kardja nagy ívben elrepült.

- Kötözzétek meg! - A parancs a katonáinak szólt, de közben merőn nézett a legyőzött szemébe. - Visszamegyünk a táborba. Ott keményebben foglak kérdezni. Hidd el, jobban jársz, ha beszélsz.

- A többinek mi legyen a sorsa, uram?

Yakisz most jobban megnézte a négy katonát. Mindegyik több sebből vérzett. Vajon hány emberemet ölhették meg? - merült fel benne a gondolat. - Nem ismerte az idősebb pyarai herceget, aki immáron király, de ezeknél fiatalabbnak kell lennie. Gyorsan döntött.

- Ha leteszik a fegyvert, rabszolgák lesznek, ha nem, halottak. - Szeme sarkából látta, hogy az ifjú herceg jelt ad megkötözött kezével, mire a katonák eldobták kardjukat. Bantaria királya egy bólintással nyugtázta a néma parancsot. - Indulás!

A foglyokat a lovak után kötötték, de Szyrion már az első lépéseknél elbukott. Sérült bokája nem bírta el a testsúlyát. Yakisz, aki mögöttük lovagolt, egy darabig hagyta, hogy a földön vonszolják. A fiú meg sem kísérelt felállni, tudta, reménytelen. Lehunyta szemeit, összeszorította a fogait, és tűrt.

- Állj! - vezényelt Yakisz. Leugrott a lóról, a herceghez lépett. Szabaddá tette feldagadt bokáját, óvatosan körbetapogatta. - Fájni fog - közölte olyan lágy hangon, hogy hallatán a fogoly csodálkozva emelte rá a szemét; majd egy hirtelen mozdulattal helyére tette a kifordult csontot. Szyrion felordított a kíntól. - Legalább tudod, mi vár rád, ha nem felelsz a kérdéseimre - ez már újra az erős uralkodó hangja volt. - Adj alá lovat! - parancsolta Zogriennek.

Egy kopasz fához kötözték az ifjú herceget. Felsőtestét lemeztelenítették, teljes szabadságot kínálva a korbácskígyónak. Yakisz adott neki egy utolsó esélyt, de ő továbbra is makacsul hallgatott. A király intett Radunak, aki hóhér, katona, és teljes bizalmát élvező testőr volt egy személyben.

- Sokáig akarom vallatni, Radu. Ha kell, napokig. Úgy üsd, hogy nem halhat meg, amíg nem beszélt.

- Akkor a vastagabb korbácsokat egyelőre mellőzöm, nehogy összetörjem a csontjait - válaszolta gazdájának Radu. Vékonyfonású ostort vett a kezébe. Éles csípése feltépte a fogoly hátának bőrét, véres csíkokat szántott rá. A hóhér kiszámított ütésekkel sújtott le. Pontosan tudta, hová és mekkorát kell ütnie, hogy elviselhetetlen kínt okozzon, de áldozata még ne ájuljon el.

Yakisz közömbösen nézte. Csak a tizedik suhintás után kérdezett újra. Szyrion görcsösen összeszorított szájjal hallgatott, dacosan viszonozta a király átható pillantását. Ő Radura nézett, csak apró biccentéssel parancsolta: - Üsd! - S a herceg máris megvonaglott az újabb, húsába maró csapás alatt. Hófehér fogait vörösre festette a szétharapott ajkából kiserkenő vér.

- Utoljára teszem fel a kérdést, Szyrion - szólt hozzá vallatója jeges hangon. - Hol van Arilana és a bátyád? - S hogy a kérdezett maradék erejét összeszedve büszkén elfordította a fejét, haragosan vetette oda neki: - Így is jó. Tudod, hogyan állíthatod meg Radut. - Hóhérjára parancsolt: - Folytasd!"