Kérlek Uram!

Amikor annyira elkapott a betegség, éreztem, most itt a vég, és álmodtam vele. De nem félek tőle, viszont beszélek róla, miatta, de nem érte. Attól, hogy valamiről nem beszélünk, még létezik.

Kérlek Uram!

Most, hogy hallottam az igazságot, nem tudom, mit tegyek?! Halkan könyörgöm, morzsolom a szavakat, mintha rózsafűzér gyöngyei peregnének ujjaim között.
A diag. COPD/ IV. stádium

Értem én Uram!
Csak arra kérlek, - adj időt nekem, - csak annyit, - amíg bepótolom az életem. Még rettegek attól, hogy mi lesz velük, de gondolatban a folyóparton ülök, és a másik oldal titkait kémlelném, de nem lehet. Itt magányos vagyok, de lelkemben a   hang egy dallamot énekel. Nem félek attól, hogy utaznom kell, mert hiszem, ott majd élhetek tovább, tovább, mint eddig, és remélem, ott nem olvassák fejemre testem bélyegét -  mert testetlen leszek, és csak akkor láthatnak, ha akarom...

A víz felszínén köd gomolyog, úgy hömpölyög, mint éveim sora. Néha sötéten és talán fenyeget, vagy fehér, és szinte hívogatón integet. De nem mehetek, még nem. Még annyi dolgom van, még élni sem volna rossz. Azt hallottam egyszer, hogy igazán a Halál magányos. Teljesen egyedül, sokszor céltalanul őgyeleg közöttünk, s ha nincs megrendelése - akkor, aki megtetszik neki, magával viszi.

Kérlek Uram!
Szólj a Fekete Lovagnak, legyen türelmes. Csak akkor jöjjön értem, ha te azt akarod. Ígérem, majd nem hadakozom, engedelmes leszek! S mikor köpenyével beterítve magához ölel, karjába bújva nézem, ahogy siratják távozásomat. Jaj, Istenem! Mit tegyek? Bánatuktól máris szenvedek.

A víz felett egy lélekharang hangja sír búcsú éneket, de kiért nem tudom, csak annyit látok, egy sötétköpenyes tesz karjából a csónakba egy fehérruhást. Egymás szemébe néznek - aztán búcsút intenek. A csuklyás rám néz, bár arctalan, mégis érzem, hogy mosolyog. Csókot dob nekem, rázza a fejét, és belül hallom...
- Te még messze vagy!

Mikor felébredek, sötét van, ragyognak a csillagok, és őrzik könnyemet

Kép forrása