Köszönöm kérdését, megvagyok
Néha mindannyian elbeszélgetünk halottainkkal...
Köszönöm kérdését, megvagyok.
Vagy inkább elvagyok. Nem sietek sehová, nincs miért. Néha kijövök ide, tudja, itt olyan nyugalom van, csend és békesség. Elmesélem az asszonynak, mi fontos történt, néha azt is, ami nem is volt fontos.
Had tudjon ő is a dolgokról, amik mostanában idefönt történnek.
Csak az a baj, hogy nem válaszol. Pedig mindenről meg volt a véleménye, hajaj, de tudta mondani!
Amúgy jó asszony volt a drága, csak a nyelve, na, az alaposan fel volt vágva! Biztos, hogy kétszer állt sorba, amikor a beszélőkét osztották.
Ha meg sörszagot érzett rajtam, akkor minden voltam, csak ministránsfiú nem. Pedig amúgy nem kocsmáztam, de a fiúkkal hébe-korba csak le kellett ülni, hogy megtárgyaljuk a világ folyását, hiába, brigadéros voltam, nem húzhattam ki magam. No meg, azok is, amilyenek, biztosan erős kapcsolatba hoznak egy bizonyos papuccsal, az meg nagy szégyen lett volna.
Ilyenkor, ha nagyon megszaladt vele a ló, még anyósom is - nyugodjék - rászólt, hogy: ejnye, te lány, hát minek szekálod folyton ezt a jó embert? Az én Erzsimnek több se kellett: szépen vagyok én magával is, édes mama! Csak védje ezt a lókötőt, csak védje! Ha annyira odavan érte, hát miért nem maga ment hozzá feleségül?
Ógott-mógott még egy darabig, kicsit hangosabban csattantak a lábosok, tányérok a mosogatóba, de estére mindig megbékülve bújt hozzám az ágyban. Hiába, tudta ő jól, mi a jó neki - meg nekem is.
Aztán egyszer csak megszűntek az odabújások. Azt mondta, nem érzi jól magát „odalent". Egyre inkább fájogatott neki. Biztattam, menjen orvoshoz, de makacs volt, mint egy öszvér: engem „úgy", rajtad kívül, senki nem látott, még orvos sem, hát ez nem is fog változni!
Addig-addig, míg végre találtam egy női nőgyógyászt. Akkor már nagyon rosszul nézett ki az én Erzsim. A doktornő, miután megvizsgálta, kijött hozzám a váróba, amíg Erzsi öltözött: későn jöttek - mondta -, már áttételes. Rák. Nem műthető. Legyen hozzá nagyon gyengéd. Adott receptet, fájdalomcsillapítókra, injekcióba.
Az én Erzsim aztán nagyon gyorsan itt hagyott. Már nem pörölt velem, sőt, a végén már meg sem ismert.
Hát így.
Most aztán kijárogatok ide, beszélek neki erről-arról, és várom, hogy megszólaljon, ahogy szokta: ej, te vén bolond, nem úgy van az! De csak a csönd, semmi más... Majd, talán ha engem is mellé fektetnek, akkor szólni fog hozzám. Addig meg elvagyok magamnak...
Kép forrása
