Kritika- Örvényben, Bemutató az Operaházban

Az örvény lehet félelmetes, fenyegető, lehet szenvedélyes, vad, izgalmas, monoton, unalmas, felkavaró, megnyugtató, szép és ijesztő, tehát szinte bármi.

A Magyar Operaház kicsit el van maradva Nyugat Európához képest. Na persze, nem az épület szépségében, nem is technikában, vagy szakmai tudásban, hanem egy nagyon fontos dologban: a kortárs táncművek bemutatásában.

            A magyar közönség sokszor láthatja a legkiemelkedőbb külföldi és hazai kortárs koreográfusok munkáit Budapesten és vidéken. Teheti ezt például Trafóban vagy az Artusban, de nem az Operában. Teljesen különböző közönsége van a kétféle irányzatnak, és ezt a két közönséget, ha nem is mindig, de néha-néha össze kell hozni, ahogy teszik ezt Hollandiában, vagy Krzysztof Pastor vezetésével Lengyelországban is.

            Első lépésként, ha nem is kortárs, de modern táncot vittek az Operába, az idei szezon utolsó bemutatójaként Örvény címmel. Öt különböző korú, nemű és nemzetiségű koreográfus rövidebb művét láthatjuk az Operaház színpadán, közel 2 órában. Mindegyik darab másról szól, és teljesen más jellegű zenéket hallhatunk. Az előadás alatt és közvetlenül utána nem áll még össze az előadás egy egésszé. De ha pár nap múlva visszagondolunk rá, már eggyé forr az élmény.

            Miután felmegy a függöny Robert North (1945) amerikai koreográfus munkáját láthatjuk, A halál és a lányka címmel. North rövid ideig Martha Graham társulatában is táncolt, hazájában elsajátította a Canningham technikát is, viszont a tanulmányait Londonban a királyi balettban végezte. A lányka címszerepét enyhén túlzás volt Volf Katalinra a 1964-ben született táncosnőre osztani. Rengeteg tehetséges fiatal táncosnő nem kap lehetőséget, míg Volf Katalin bár még mindig szépen táncol, a felvonás végén annyira fáradt volt, hogy attól tartottam ott esik össze a színpadon.

Robert North darabja a leggyengébb az öt közül, szerencsére az elején már túl vagyunk rajta. Egy fiatal lányról szól, aki a halállal viaskodik. A halált egy férfi táncos alakítja, így a kettősük, szimbolizálja a férfi női kapcsolatot is, és a halál való viaskodást is. A koreográfia és az klasszikus alapokra épít, mint lépéseiben mind témaválasztásában. Nem sok képzelő erő kell a mögöttes tartalom értelmezéséhez, de a modern elemekkel kombinált klasszikus balett okozta élményt könnyedén megkapjuk.

A második darab Gustav Mahler zenéjére Myriam Naisy francia koreográfus munkája, aki így vall a művéről:

„Robert North csodálatos darabjára, A halál és a lánykára válaszolva szeretném ellenpontnak ajánlani A szerelem és a lány című darabomat." Az ellenpont olyannyira jól sikerült, hogy igazi felüdülés Naisy koreográfiáját nézni az első rész után. Gustáv Mahler, aki zeneigazgató volt Budapesten, zenéje is kitűnő választás. Vad piros ruhában fekszik egy asztalon a táncosnő, aki igazi érzékiséggel és érzékenységgel formálja meg a lányt, aki egy művészeti album hatására szép és szenvedélyes szerelmet él át. Kozmér Alexandra hihetetlen intenzitásával ragadja meg a nézőt. Naisy így vall a rendezői utasításokról és a táncosnőjéről: „Ha igazi művészt látok, akkor nem láthatom, hogy az most klasszikus vagy modern, vagy spanyol vagy hip-hop táncos: a táncost kell látnom. Ha ez megtörténik, akkor én csak a mozdulatokat, a koreográfiai szövetet adom, és az instrukciókat, és azt várom, hogy a táncos megérezze, megeméssze, és valami olyat adjon vissza, amit én kértem, de annál többet is, amit én előre nem tudtam elképzelni. Ilyen Kozmér Alexandra, aki minden mozdulatot a sajátjává alakít, átszűri magán, pedig pontosan azt csinálja, amit kértem! Ehhez érettség szükséges, magabiztosság az életben, és hogy ismerjük saját magunkat." Hogy szenvedély, amit a főhősnő átél csak egy illúzió vagy a valóság, azt a néző dönti el. Attól függ, milyen élethelyzetben van, abban az elillanó pillanatban mikor látja az előadást, hisz-e a szerelemben vagy épp illúziónak tartja. „Nyitottnak kell lennie... a maga szívén, lelkén, agyán, szexusán és emlékein kell átszűrnie azt, amit lát. És végeredményben még többet kell gondolnia, belelátnia, mint amit a koreográfus egyáltalán elképzelt... Minden este mások lesznek ott, és az előadásban benne lesz még a világosítók vagy a hangtechnikusok jelenléte is... Ettől szép és elő az egész." - vallja Myriam Naisy. Ennél pontosabban és egyszerűbben nem lehet megragadni a tánc lényegét.

Kurt Weil, szívbe markoló dala a Wie lange noch? Balatoni Éva előadásában igazi kávéházi hangulatot teremt az Operaház impozáns falai között. Felgördül a függöny a harmadik rész előtt a művésznő bejön, kényelmesen elhelyezkedik egy széken és fesztelenül énekelni kezd. A Wie longe noch a szerző egyik utolsó szerzeménye. Elsőként Lotte Lenya énekelte el, akit Kurt Weil kétszer is feleségül vett. Igazi közép-európai hangulat lengte át az előadásnak Pastor által koreografált részét. Nagyon könnyű volt ráhangolódni az édesen bús melódiára. Pazár Krisztina kidolgozott, tökéletes mozdulatait, kislányos könnyedséggel és fantasztikus női kisugárzással párosítja. Krzystof Pastor munkája hibátlan.

Az est vége felé egyre jobban magával ragadt az előadás varázsa, bele is feledkeztem a táncba, és mintha az egymás után következő felvonások egyre jobbak és jobbak lennének.

David Dawson A napfény természete című koreográfiája már teljesen elvarázsolt. Az idén oly nagyon hiányolt napfény éltető ereje szinte sütött a színpadról. A darab az igaz szerelem kereséséről szól. Van-e egy olyan egyetlen személy, akit nekünk teremtettek? Akit ha megtalálunk, akkor megleljük a tökéletes boldogságot? Megtaláljuk-e? Ha mi igen, akkor más miért nem? Bármelyik pillanatban elmehetünk mellette? Ha úgy érezzük megtaláltuk miért múlik el mégis? És miért keringünk a nap körül immár egyedül, és nem vagyunk képesek felejteni?

Kevés koreográfus tudja ilyen lágyan és tökéletesen egyesíteni a klasszikus balettet a ma már elengedhetetlen show elemekkel. „Büszke vagyok arra, hogy klasszikus balett koreográfus vagyok...Ugyanakkor mégis a lépésanyaga választja el a klasszikus balettet másféle táncoktól. Olyan, mint Shakespeare a színházban, a mozgásnyelvét évszázadokkal ezelőtt alakították ki, és az évek során megőrizték. A balett egy biztos pont." - mondja David Dawson.

Lukács András (1977- ) egyik legsikeresebb fiatal magyar koreográfus munkájával zárul az előadás. Művét Michael Cunningham Órák című regénye ihlette. Pontosabban az a rész mikor Virgina Woolfot megformáló Nicole Kidman, Philip Glass zenéjére belegyalogol a folyóba, hogy megölje magát. Az örvénylő ugyanakkor bizonytalankodó zene nagyon jól kifejezni a főhős érzelmeit, és ezt ültette át Lukács András a tánc nyelvére. A Nemzeti Balett táncművészei is szerepet kapnak a két főhős mellett és körkörös, örvénylő mozgással tökéletesen kifejezik azt az érzést, amit akkor érzünk, ha azt a szót halljuk ÖRVÉNYBEN.

http://www.opera.hu/orvenyben/

Kép illusztráció

Fekete Felícia