Liszt - Lisztománia

Szösszenetek Liszt Ferenc életéből

 Lisztománia" - ismét egy mánia? - kérdezzük magunktól, jóllehet ha kicsit kutakodunk a múltban, rá kell jöjjünk, nem a mai modern kor szüleménye a kifejezés. Heinrich Heine, Liszt Ferenc 1841-42 évi berlini koncertsorozatát jellemezte így: „... micsoda féktelen tapsvihar köszöntötte, még virágcsokrok is hullottak a lába elé! Számomra ez a jelenség teljesítette meg a Lisztomániát."

 Csodagyerek volt, már születése előtt nagy jövőt jósoltak neki; amit az „1811-es nagy üstökös" megjelenésével magyaráztak. A vézna, beteges gyerek ötéves kora körül kezdett felfigyelni a zenére és kérlelte apját tanítsa őt muzsikálni. Nyolcéves, amikor apja kopogtat a bécsi Czerny-ház ajtaján. Természet adta tehetség, kár lenne nem taníttatni - mondta többek között Czerny mester, pénzük nem lévén a taníttatásra visszatértek Doborjánba, hogy a mester útmutatásai alapján apja tanítgassa tovább.

 Pénzt kell szerezni - mondogatja apja; támogató nem lévén, ezért koncert körútra indulnak, hogy így teremtsék elő a tanulmányok anyagi fedezetét. Sopron, Pozsony az első állomások, itt végül támogatókra találnak - öt magyar főúr személyében, - akik biztosítják az ösztöndíjat a tanulmányaihoz. Bécsben, Carl Czernynél, keményen dolgoznak a továbbjutásért. A kilencéves Ferenc, a gyermek, tudja, hogy minden tudását latba kell vetnie ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, bejusson a szalonokba, mert már érzi, ez a továbblépés záloga.

 Egy év múlva már meghódítja Párizs, London szalonjait, színpadát. Ő volt az első, aki bevezette a zongoraest fogalmát, abban is az első volt, hogy egyedül töltött meg zongoratermeket egész estés koncertekkel. Sikeres koncerteket adott Európa szerte, szinte kézről kézre adták a magyar muzsikus gyereket. Az első angliai koncertkörútja fél évig tartó diadalmenetté vált, nagyon értett hozzá, hogy euforikus hangulatba hozza a közönséget.

Párizs művészként befogadta, de tanítványként már nem, úgy idegen volt. A papa, a rendszeres növendéki élet helyett koncertekkel igyekezett kiaknázni mindent, amit csak lehetett. Amikor a második koncertkörútra indul apjával tizenöt éves. Ellenkezés nélkül ül zongorához ahol, és amikor apja csak akarja-, aki kemény munkára fogta és ő nem lázadozott-, koncertezett, komponált, tanított. Apja a csaknem kétéves kemény, kimerítő koncertkörűt végén meghal. Ezzel véget ér gyermekkora, a gubóból lepke lesz, aki eztán egyedül, szabadon repül bele a világba.

 A Paganinivel való találkozás sorsdöntő fordulatot hoz Liszt életébe, rádöbben, hogy neki magának is meg kell teremtenie a virtuozitásához méltó darabokat.
A Paganini-láz, ami a zongorához kényszerítette, szított, táplált, egy másik tüzet is, nagy emberré, nagy művésszé, nagy egyéniséggé kell válni - mondogatta önmagának, mert csak így leszek képes hangokkal festeni. De ezt várta el a romantikus kor is.

 Az eredmény? Igazi világpolgárrá vált, aki Bécsben, Budapesten, Moszkvában, Londonban, Párizsban, de Rómában, Weimarban egyaránt otthon érezte magát. A hölgyek között már-már hisztérikus rajongás vette körül. Több, mint nyolcszáz művet komponált, de nem csak komponista, zongora virtuóz, karmester, pedagógus és író volt, hanem toleráns, szabad szellemű, művelt polgár, nagyszerű beszélgetőpartner és egyben karizmatikus férfi. Olyan hírnevet szerzett magának, amilyet előtte még egyetlen művész sem. Világcsoda volt, a leghíresebb ember a világon, mai szóhasználattal élve: egy világsztár. Világsztár -, allűröktől mentesen, a rajongói, tisztelői, csodálói körében mániás-rajongást kiváltva. Fény volt benne.
A fényt, a szertetetet - a zene, az élet szeretetét árasztotta maga körül.

 Szociálisan érzékeny, humánus ember is, aki gyakran játszott jótékony célból. Liszt
Velencében,egy német újságban olvasott a nagy pesti árvízről, olyannyira megérintette a részletes beszámoló, hogy szükségét érezte az adakozásnak. A jótékonysági-koncertek bevételét ajánlotta fel segítségként. A pénz mellett ő, az elnyomorodott lelkeken is akart segíteni,úgy,hogy a népet akarta megtanítani a zene örömére.

 Liszt, sokszor kifejtette szóban és írásban mennyire vágyódik hazája iránt: „Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám".
Máskor, máshol mentegetőzve mondja „... bár sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, bölcsőmtől a síromig, szívemben és gondolkodásomban magyar maradok, s a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni."

 Idősödve, megbölcsülve már kerülte a feltűnést, a divatos világi, világfi-ruha, helyett Liszt abbéruhát öltött, elvonult a világtól - jelentős egyházi művei is ebben az időben születtek.

 A haza még ünnepelte, jövetele mindig ünnep volt, mert tehetségét, szívét adta, majd megszokták, hogy itt látják, végül csalódtak benne, mert az abbéruhás öregúr már nem a magyar rapszódiák Lisztje. A társaságban még a világfi álarcát viseli, de ha magára marad zongorájával, olyan műveket hoz létre, amelyet csak kevesen értenek meg.
„ ... ahogy élete végén minden ragyogásról lemond, úgy mond le a világ számára érthető kifejezésmódról" - írja Szabolcsi Bence Liszttanulmányában.

 Élete utolsó éveiben a vakság fenyegeti, műtétre azonban már nem kerül sor, mert egy tüdőgyulladás végleg ágynak dönti. Halálos ágyánál nem volt ott senki, egyedül halt meg, csendesen. A temetés is ilyen csendes volt.

 És a művei? - így ír erről Szabolcsi Bence: „... Liszt Ferenc élete és munkássága forma szerint befejezetlen maradt, a végén nem áll a nagy mű, nagy siker, nagy győzelem. De mint Bartók helyesen mondta, nagysága, korszakos eredménye épp a lezáratlansággal függ össze, azért nem teljes, mert elkezd, megnyit a jövőbe mutat, s onnan várja a folytatást".

 Mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire igazak Bartók szavai, mint az a máig tartó Lisztománia, ami kétszáz év óta tart, lenyűgöz, inspirál, alkotásra, továbbgondolásra késztet.