Metamorphozis I. rész

Egy történet, azokból az időkből, amikor azt hittem minden elveszett. Ma már tudom, s látom, hogy nem tévedtem. Valóban, minden elveszett.

Odakinn éppen, hogy csak világosodott. A későtavaszi éjszaka elköszönt a hajnaltól, amikor az erdőszélen épített kőház egyik nyitott ablakának függönye hirtelen meglibbent. A férfi, egy korosabb úr, - történetesen az ablak mögött alvó férfi édesapja - aki a háztól nem messze lévő kerti laknál foglalatoskodott, éppen az ablak felé fordult - arra gondolva, vajon meddig alszik, mikor kell fel a fia?- hiszen halaszthatatlan dolga van ma, már fel kellett volna kelnie. Ekkor vette észre a függöny furcsa libbenését. A látvány hatására még a szerszám is megállt kezében. Úgy látta, mintha egy szabályos emberi fej furakodott volna kifelé. De érdekes módon nem is ez volt elsősorban furcsa számára, hanem a hirtelen a semmiből eredő, az egész kertet betöltő, valami különleges, ismeretlen illat. - ez meghökkentette az öreget.

- No, mi az Isten volt ez?- kérdezte magától.

Odaballagott a földszinti ablakhoz, és a függönyt elhúzva benézett a szobába. Fia, akit négy éve nem látott, teljesen váratlanul érkezett haza, s most ott feküdt előtte egy karnyújtásnyira. Oldalra fordulva, nyugtalanul aludt. Fejét, álmában többször ide-oda csapta. Apja figyelmét az sem kerülte el, hogy a férfi fedetlen felsőteste úszott az izzadságban. Őszülő, de még meglehetősen sűrű haja csapzottan tapadt borostás arcára.

- Még mindig jóképű! - állapította meg magában az öreg, aztán mint akit leskelődésen értek, szégyenkezve ment el az ablak elől. Nem volt kedve beszólni, hogy kelljen már fel, holott tegnap éjjel azt ígérte, korán kelti. Megérti ő,- hosszú út áll mögötte. Több száz kilométer, és igaz, ami igaz, több mint négy év is! Na meg a tegnapi eset is.

   Némi töprengés után elindult, vissza a fák felé. Ezek mind az ő fái, ő ültette őket akkor, négy évvel ezelőtt. Akkor amikor Gábor rácsapta az ajtót. Rá és mindenre, ami addig közös volt. Azóta ápolta, óvta csemetéit, úgy tekintett rájuk, mint gyermekire. Mindegyikhez volt néhány kedves szó, egy-egy finom simogatás.

   Zsebéből egy CD lejátszó apró fülhallgatóját húzta elő. Akkurátusan a fülébe illesztette, majd bekapcsolta az ugyancsak ott lapuló készüléket. Miután felcsendült Bakfark egyik csodálatos madrigáljának kezdő dallama, hozzálátott a már virágukat eldobott barackfák ápolásához.

­

*

   ...Tizenhat órával korábban, a férfi, amikor befordult kocsijával az erdei útra, megállt, majd leállítva a motort kiszállt a kocsiból. Onnan nézte apja házát, ami nem túl messze, az erdő szélén állt. Vegyes érzések kerítették hatalmába. Leginkább a négy évvel ezelőtti viharos búcsúzás pillanata ötlött fel elevenen emlékezetében. Maga előtt látta apja szomorú, feldúlt arcát, és szinte szóról szóra hallotta saját hangját, amikor apjának azt mondta: soha többé nem lépem át a küszöböd!

   Most, hogy ez az emlék rátört, ismét érzete gyomrában a jól ismert szorítást. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelentett ez, de egyben teljesen biztos volt: minél közelebb került apja házhoz, annál jobban, annál fájóbban érezte a gyomrát marcangoló szorítást.. Önkéntelenül is gyomrához kapott, pedig szinte tűrhető volt a szorítás. Ekkor beleakadt a keze, a pólóján kívül rekedt nyakláncába. A láncon egy kereszt függött, mellette a  férfi horoszkópja.

   A láncot és rajta a keresztet Marianntól kapta. Mariann volt élete eddigi legnagyobb és a legutolsó szerelme. Felidézte magában a nőt, aki ugyancsak ehhez a helyhez, ehhez a házhoz kötötte őt. Keserűen gondolt arra, mennyire vak volt akkor. Nem értékelte eléggé őt. Szakított vele, pedig már akkor is tudta, érezte, hogy nem volt igaza, de az-az átkozott büszkesége nem engedte, hogy a szívére hallgasson. Akkor ott mindent elvesztettem, - gondolta...

   Kis tűnődés után, behajolt a kocsiba és egy szál Gauloisest vett ki, az ülésre dobott dobozból. Jólesően szívta le az első slukkot kedvelt cigarettájából. Érezte, ahogy a kemény füst lekúszik a tüdejéig. Érezte azt is, hogy még mindig jól bírja ennek a márkának a kihívásait. Aztán a második slukk után hirtelen undort kapott a füsttől, és ingerülten vágta földhöz.

- Akkor nem csak őt, hanem Apámat is elvesztettem. S ez megbocsáthatatlan bűn, mondta magának, s közben beszállt a kocsiba. Mielőtt elindította volna a motort, újra azon kezdett gondolkodni, hogy mi tévő legyen? Menjen tovább, kopogtasson be az apjához, és beszéljék meg a négy évvel ezelőtti dolgot, vagy egyszerűen forduljon vissza és hagyja az egészet a fenébe. Tudta jól, hogy az utóbbi lenne számára kellemesebb, de aztán belátta, sok-sok vívódás után mégis úgy döntött, hogy ennyivel tartozik az apjának is, és magának is.

Gyors elhatározással,- mint aki attól fél, hogy meggondolja magát, - beindította a Carisma motorját, és kipörgő kerekekkel indult el a szülői ház felé.

   A házat, amely nem volt sem nagy, sem kicsi, alig pár méter választotta el a hatalmas fenyves erdő szélétől. Az Alpesi, de lehet, hogy Erdélyi mintára keményfazsindelyekkel fedett teteje vastagon volt borítva a föléje magasló fenyők tűleveleitől. A terméskőből rakott falakat harmonikus lágysággal törte meg a haragoszöldre festett ablakok és ajtók kerete. A párkány alá, minden ablaknál ugyancsak zöldre festett virágládák voltak felfüggesztve, amelyben már vidáman virítottak a tőzikék. ( édesapja kedvencei). A ház jobb oldalához közel egy ugyancsak terméskőből rakott kútkáva állt, amelyet láthatólag már jó pár éve fojtogathatott a trombitavirág egyre terebélyesedő és egyre kuszább indái. A két hatalmas diófa csendben, de tiszteletet parancsolóan állt az udvarban, s égbetörő ágaikkal a Mátra felhők közelébe emelkedő csúcsaival szemezett..

   A birtokot körbe ölelő egyszerű, de nagyon is mutatós fakerítés kapuja zárva volt, így a férfi kénytelen volt az udvaron kívül megállni kocsijával. Kiszállt az autóból, kíváncsian nézett körül mialatt lenyomta a kiskapu kilincsét. Belépett az udvarra... Minden olyan furcsának tűnt. Nem, nem gondolta, hogy akármi is idegen lett volna számára, mégis úgy érzete magát, mintha egy idegen helyen járna. Megriasztotta ez az felismerés. Egy pillanatra meg is állt, s bizonytalan hangon, alig hallhatóan elkiáltotta magát:

- Apa, Apa itt vagy?

   Nyelt egyet, azaz csak szeretett volna nyelni, de teljesen kiszáradt a szája. Nyelvével gépiesen többször is megnyalta szája szélét, s újabb kísérletet tett arra, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Én vagyok az Apa!

   Mivel semmilyen hang, vagy mozgás nem mutatott arra, hogy bárki is meghallotta volna kiabálását, odasietett a bejárati ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki, ugyanakkor abban a pillanatban egy igen erős morgást hallott belülről. Ijedten gyorsan hátrébb lépett.

- Csuli te vagy az? - kérdezte. Erre, illetve hangjára odabenn élénk és örömteli csaholás jelezte, hogy a kutya felismerte a rég nem látott, hallott gazdit. Egyre erőteljesebben kaparta az ajtót, szinte ki akart törni belülről. Nyüszített, csaholt örömében.

- Csuli, kiskutyám, hát meg vagy még,-élsz? - szólt az ajtón át a kutyához a férfi.

- Hol van a gazdi, hol van Apa?- kérdezte tőle boldogan.

- Ki az, ki van itt?- hallotta a ház mögül.

   Azonnal felismerte édesapja hangját. A ház hátsó fertálya felől jött a hang. Ott volt a terasz, amely közvetlen az erdőre nézett. Régebben ilyentájt ott szokott üldögélni az apja, de úgy tűnt, hogy még mostanság is. Előtűnt a közelmúlt emlékködéből az öreg nádfotel és a ráterített zöld-fehér kockás pléd.

Akkor, amint meghallotta apja közeledő lépteit, ismét érezte gyomrában a remegést. Érezte, hogy izzadt a tenyere. Éppen a nadrágja szárába törölte kezét, mikor édesapja, Csuli kíséretében megjelent a ház sarkánál. Barna kordbársony nadrágot, világoszöld fehér kockás inget, és az elmaradhatatlan barna marhabőr mellényt viselte. Kezében egy nyitott könyvvel állt megkövülten a ház sarkánál. Hófehér, ám igen gondosra nyírt haja éles, szinte arisztokratikus kontrasztot adott az erdészemberhez mindig is méltó elegáns öltözékhez. Fémkeretes szemüvege mögül először kíváncsi érdeklődéssel tekintet a férfi felé, majd miután felismerte őt, széles mosolyra húzódott szája. Szélesre tárta karját és elindult a fia felé.