Mindig meg akarta neki mondani

...csak valahogy nem állt rá a szája. Azután meg már késő volt.


Mindig meg akarta neki mondani, hogy szereti, de valahogy keresztbe állt a torkán ez a szó. Amikor a fia kicsi volt, ostoba gügyögésnek tartotta, ott volt az anyja, az dédelgette eleget. Amikor kamaszodott, már kínosnak érezte, minek hozza zavarba azt a gyereket, olyan hülyén venné ki magát, hogy most egyszerre...

 

Különben se volt a szavak embere, érzelmeit meg végképpen nem tudta megfelelően kifejezni.  Dicsérő szó nemigen jött ki a száján, az pedig, hogy mélyebb érzelmeinek adjon hangot, elképzelhetetlen volt számára. Nem tudta, miért, talán, mert magának is szeretet nélküli gyerekkor jutott? Anyja soha, még a fejét sem simogatta meg, apja meg, hogy azt mondta volna: szeretlek, fiam - tán még az égbolt is lerogyott volna! Minden esetre - úgy gondolta - érzelem nélküli ember lett. Még sírni sem tudott. Amikor megverték, megalázták, megbántották, csak állt némán, égő szemmel, könny nélkül. Még a szülei temetésén se sírt. Furcsállták is a népek, de nem tehetett róla: nem tudott sírni.

 

Lassan, szép csöndben megváltoztak a dolgok. Egyszer azt vette észre magán, hogy egy érzelmes film egyik jeleneténél elszorul a torka, nyelni kell, meg torkot köszörülni, mert ha most meg kellene szólalnia, talán hang se jönne ki a torkán, vagy ha igen, az olyan furcsán cikkanó, kicsit elcsukló lenne. De minek is szólalt volna meg, csak egy hülye film, semmi más. Azután egyre sűrűbben fordult ilyesmi elő. Elejében nem értette, mi van vele, majd azt gondolta: na, megöregedtél, vén, szentimentális fütyi lett belőled, majd a végén még te is meg fogsz valamit/valakit könnyezni, mint a nagyfater a don-kanyari bajtársait!

 

Amikor ott állt fia háta mögött, aki kollokviumára, vagy zárthelyiére készült éppen, még a mozdulat is megindult a kezében, hogy ha nem is megsimogassa, csak rátegye a kezét arra szép, okos fejre, vagy csak a vállán nyugtassa egy minutumig, de azután mindig leállította magát. Mit mondana a gyerek, hogy nézne rá, talán még el is húzná a fejét, hogy na, apu, ne izélj már! Hát inkább nem tette.

 

A fiának volt egy motorja. Dög erős, 1000 cm3-es Honda, nem is értette, mire jó egy ilyen monstrum, az ő autója csak 1200 cm3-es volt, mit tudhat akkor ez a szörnyeteg? Hát, tudott. De a fia jól ülte meg. Amatőr versenyekre is járt vele, meg ki a Hungaroringre, a nyílt napokra.

 

Aznap a délutáni második futamot egy hirtelen leszakadt zápor miatt meg kellett szakítani, de csak átmeneti időre, a vihar elvonult - kegyetlen meleg volt, a pálya aszfaltja perceken belül felszáradt -, ment a körözés tovább. A lefújás után, talán még benne volt a benzingőz, talán az adrenalin miatt, vagy csak úgy, brahiból, de jobban meghúzta a bajuszt, amikor a Kerek-tó mellett kiváltott az autópálya felé. Szokták ezt csinálni, még bennük van a lendület, a felhajtóig az út meg egy kicsit még olyan, mint a Ring pályája. De csak egy kicsit.

Bár jól bedöntötte a motort, túl nagy volt a sebessége, nem tudta az ideális ívet venni, kisodródott. Ott meg az aszfaltra mosott a zápor a padkáról némi kavicsot. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy kicsússzon és nekicsapódjon a terelőkorlátnak. Az ambulanciás mentő a Ringről három perc alatt odaért, de nem tudtak rajta segíteni.

 

Most néha kijár az emlékoszlophoz, amit a motoros társak állítottak a baleset helyszínén.  Már tud sírni. Áll a fia fényképe előtt, és elcsukló hangon mormolja: sajnálom, kisfiam. Soha nem mondtam, de szerettelek. Ha csak még egy napot, csak még egy órát éltél volna, talán el is tudtam volna mondani: szeretlek, kisfiam, szeretlek...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
harunalrasid
#21. 2012. június 7. 08:11
már volt értelme, hogy megírtam ! köszönöm!
egész jó érzés katalizátornak lenni:-)
előzmény: Báró von Shenczky hozzászólása, 2012. június 7. 06:35
Báró von Shenczky
#20. 2012. június 7. 06:35
Már a cím is nagyon sokat mond!
Gratulálok szomorú, de nagyon tanulságos írásodhoz. Bizony, nagyon meghatott. Fel is hívom ma a fiam. Öt éve él, és dolgozik külföldön. Csak nagyon ritkán látom, és sajnos, annak ellenére, hogy mindig igyekeztem a maximumot megadni neki, és testvéreinek is, tőlem sem hallotta még ezt a bűvös szót. Éreztetni - éreztettem vele, de soha nem mondtam ki. Ezentúl pótolom. Gratulálok a remek történethez!
harunalrasid
#19. 2012. június 6. 21:44
answer, fer-kai:
ilyenkor érzem - amikor ilyen értő gondolatokat olvasok, mint a tiétek -, hogy én csak kapirgálom a felszínt, hályogkovácsként.
ha ismerném a novellaírás szabályait, főleg, be is akarnám tartani, bele se mernék fogni többet.
Answer
#18. 2012. június 6. 21:39
"Amig lehet, amig lehet..." mondta egy szinészköltő a múltban.
Ebben a négy szóban minden benne van, ahogy Te is ábrázolod.
Gratulálok!
Fer-Kai
#17. 2012. június 6. 11:07
Van, aki észre sem veszi, vagy nem ismeri be.
Aki igen, félig-meddig már ki is jött belőle.
Szép gyümölcse lett - akkor is, ha régebbi válság, belátás érlelte.
előzmény: harunalrasid hozzászólása, 2012. június 6. 06:45
Fer-Kai
#16. 2012. június 6. 11:03
Alkotói (és emberi) válság: a változás szükségességének jele.
Ha beköszönt, onnan vagy feljebb (előre) vagy lejjebb (hátrább) vezet az út. De a visszalépés sem mindig baj, a hátrálást olykor nekifutás követi.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. június 6. 07:01
Eliza Beth
#15. 2012. június 6. 07:01
Mindannyian abban vagyunk.
előzmény: harunalrasid hozzászólása, 2012. június 6. 06:45
harunalrasid
#14. 2012. június 6. 06:46
megtisztelő! ilyenkor érzem, hogy talán nem felesleges, amit csinálok.
mármint, hogy néha írogatok ezt-azt.
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2012. június 5. 20:46
harunalrasid
#13. 2012. június 6. 06:45
alkotói válságban voltam:-)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. június 6. 06:32
Eliza Beth
#12. 2012. június 6. 06:32
Az eleje akár az én apámról is szólhatna...

Nagyon jó, akát a többi írásod. Ha ritkán jössz is, mindig remeket hozol. (Azért jó lenne sűrűbben!)
Szabados Melinda
#11. 2012. június 5. 22:06
Emlékezünk és mindig várunk. Ezt speciel végigsírtam.
előzmény: harunalrasid hozzászólása, 2012. június 5. 12:42
Döme Zsuzsa
#10. 2012. június 5. 20:46
Tartózkodó nép a magyar, a világ legtermészetesebb érzését sem megfogalmazni, sem kimutatni nem tudja.
Nem is azon múlik, az apa kimondta-e egyáltalán a szót - a fiú úgyis tudta. S talán azok a legszebb szavak, amelyeket sosem mondunk ki hangosan.
Az írás jó - s én is emlékezem rád.
janos
#9. 2012. június 5. 18:02
A szeretlek szónak nagyon magas a értéke..
Akkor is ha kimondjuk és akkor is ha nem.
Csend szakadt rám, gondolkodóba estem. Nagyon jó írás, az én meglátásom szerint.
Grat!
János
zsuzsahorváth
#8. 2012. június 5. 16:43
Valóban szomorú történet - szépen megírva.Lehet, segít abban,hogy ne legyen késő
kimondani,kimutatni az érzéseket.
Bedő Csaba
#7. 2012. június 5. 15:51
Nagyon szomorú, de szép írás.
Gratula!
harunalrasid
#6. 2012. június 5. 12:42
már régen nem írtam. köszönöm, hogy még emlékeztek rám!
harunalrasid
#5. 2012. június 5. 12:41
Fitó Ica
#4. 2012. június 5. 12:05
nem személyes élmény, csak egy kitalált történet. igaz, ott, a kanyarban, áll egy fejfa. nem tudom, kié. én csak köréje rajzoltam.
Fitó Ica
#4. 2012. június 5. 12:05
Szemérmesek vagyunk, érzelmeinket nem mondjuk ki, amikor tehetnénk. Aztán már kső...
Én biztos vagyok abban, hogy fiad tudta, érzete hogy szereted.
Juhász Kató
#3. 2012. június 5. 11:35
Megható írás. Addig kell kimondani a legszebb szót, míg nem késő.
Aki tudja, hogy szeretik, az élet nehézségeit könnyebben viseli.
Balage
#2. 2012. június 5. 09:23
Nagyon jó írás. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek