Nagy István Paphnutius-Didgerália II. rész

Mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköt egy rég elhunyt katonazenészt, az ausztráliai bennszülötteket, és egy cigány klarinétost? Erről szól a történet.

III.

Az est konferansziéja a szónoki emelvényhez lépett. A kezében összerendezett fehér papírlapok, hosszabb beszéd elhangzására engedték következtetni a fegyelmezett hallgatóságot.

- Ez után a rövid, de pompás induló után, melyet a Magyar Honvédség Központi Zenekara adott elő, szeretnék néhány mondatot szólni egyesületünkről, és annak névadójáról. A Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület azzal a határozott céllal jött létre, hogy fenntartsa és ápolja a magyar katonazenei hagyományokat. Őrizze a katonazene klasszikusainak emlékét, egységesítse azt a kulturális és szellemi örökséget, hagyományt, amely a műfaj sok száz éves történetében létrejött. Kutassa és dokumentálja a hazájukat zenével szolgáló nagyszerű hazafiaknak, katonáknak életét és hagyatékát.

A szervezetünk, a Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület - mondta hangját megemelve, mintegy hallgatóságának figyelmét ráirányítva arra, hogy a névismétlés nem szónoki hiba-, melynek megálmodója és életre hívója a Magyar Honvédség Központi Zenekarának tagsága volt. 8 évvel ezelőtt, 2000 augusztusában a szervezést felvállaló ad hoc bizottság, összehívta az első közgyűlést. Innen datálhatjuk magunkat. Az egyesület tagsága aktív-, és már nyugállományú katonazenészekből áll.

- Tevékenységünk három fő területre koncentrál:

Egy:- mutatta bal kezének hüvelyujjával, mondanivalója fontosságát alátámasztandó- Tudományos tevékenység. Ennek keretében kutatjuk és ápoljuk elődeink, példaképeink zenei munkásságát, alkotói tevékenységét.

Kettő - most hüvelykujja mellé a mutatót is kinyitotta, amit ezzel egy időben jobb kéz mutatóujjával, kezeit kissé megemelve látványosan hátranyomott-, kettő - ismételte -, művészeti tevékenység, kiállítások, koncertek szervezése, elődeink szerzeményeinek, darabjainak koncerteken történő népszerűsítése ... Itt jegyzem meg, hogy az ünnepségünk elején elhangzott Magyar vér induló is egyesületünk névadójának remek darabja.

Három - nyitotta az előző kettő mellé a középső ujjat is-, képviseleti tevékenység, melynek során a nyugállományba vonult katonazenész-kollégákkal tartjuk a kapcsolatot és bevonjuk őket egyesületi életünkbe. Felvállaljuk képviseletüket, valamint nyugdíjas rendezvényeket szervezünk számukra - most rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta:

- Az elődöknek kijáró feltétlen tisztelet jegyében egyesületünk 2002-ben emléktáblát állított a hazát szolgáló, de már elhunyt katonazenészek emlékére, a Budai Vár Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának díszudvarán, és azt minden évben megkoszorúzzuk. Továbbá a katonai zenésztársadalom jeles képviselőinek, mint névadónk id. Fricsay Richárd, vagy például id. Lehár Ferenc sírhelyét a Nemzeti Sírkertben egész évben gondozzuk, róluk megemlékezünk. Munkásságukból időszaki kiállításokat rendezünk.

A katonazenei népszerűsítése céljából 2006-tól évenként megjelentetjük a Hangász című katonazenei szaklapot, amelyből idén már a harmadik szám jelent meg. Az este folyamán még visszatérünk idősebb Fricsay Richárd munkásságára. Addig is, e rövid bemutatkozás után hallgassunk meg a Brass Dance Band előadásában néhány indulót, sorrendben:

Egressy Béni: Klapka induló,

Ruszinkó Nándor: Honvéd ejtőernyős induló,

Fricsay Richárd: Pipiros induló,

Lehár Ferenc: Hunyadi induló,

Alfred Bösendorfer: Kis Magyar Rapszódia,

Lehár Ferenc: Losonci induló,

Müller: Kossuth induló,

Figedy: Magyar lovassági induló.

Az aulában, félkörben elhelyezett széksorokat hiánytalanul megtöltő közönség ütemes, kitartó tapssal köszönte meg a konferanszié szavait. Ez alatt a zenekar tagjai elfoglalták helyüket, a karmester, széles mozdulatokkal felállította a zenekart, majd a hallgatóság felé fordult és teátrálisan meghajolt. Erre újabb, most már rövid idejű taps hallatszott, majd az együttes belekezdett a koncertbe.

Solt Ignác a leghátsó sorban ült, annak is a bal szélén. Jól látszott onnan is minden, és egyébként is a hangok voltak a fontosak, a rezek, nádnyelvek, cinek és bőrök hangjai, amelyek körbeszaladtak a Nemzeti Múzeum díszbe öltöztetett csarnokának falain. A hangzás nem volt olyan tökéletes, mintha a Nemzeti Hangversenyteremben lennének, de hát az érzés, az illusztris környezet, az előkelő, ünneplőbe öltözött emberek, mind feledtették a hangzásbeli hiányosságokat. Az öltöny, amit ettől a furcsa fiútól kapott, aki ahelyett, hogy megvetette volna, elhozta ide, szóval az öltöny kicsit nagy volt rá, de nagyon kényelmes. Sötétszürke, amilyet az apja viselt, amikor gyerekkorába minden nap délután felöltözött, és elment a Fekete Gyémántba klarinétozni a cigánybandával. Most újra eszébe jutott, mennyire szerette, amikor otthon gyakorolt. Mellé ült a földre, törökülésbe. Lehunyta a szemét, és a lelkét át-meg átjárták, simogatták a dallamok, akár a tavaszi madárdal. Látta a kisfiút, önnön apró, boldog múltbéli állapotában, ahogy az ülésben elfáradva, apa lábát átölelve, homlokát a combjához szorítja, és úgy andalog a klarinét hangjára. Legördült egy könnycsepp az arcán. Már nem a katonai indulókat hallgatta, amelyek jöttek sorban egymás után, akár egy sereg, hanem az apja klarinétzenéjét. Sírt már teljes szívéből. Könnyei befelé hulltak, áztatva, kiégett, letompult lelkének maradványait, mint ahogy az eső áztatja az elhasznált, kidobott, cafatosra szakadt szivacsdarabot.

Gondolataiból hangos taps térítette vissza a jelenbe. A konferanszié következett újra.

- A nagyszerű muzsika után engedjék meg. hogy felidézzem névadónk pályájának néhány fontos mozzanatát.

A szónok a papírjaiba nézett. A hallgatóság lelkesen figyelt. Látszott rajtuk, hogy élvezik az estét. Azt kapják, amit vártak.

- Nézzék meg Tisztelt Hölgyeim és Uraim idősebb Fricsay Richárd alezredesnek, zeneügyi igazgatónak, a magyar katonazene emblematikus alakjának mellképét! -mutatott a zenekari pódium mellett állványon kiállított nagyméretű fotó reprodukcióra. Határozottság, keménység, fegyelem, eltökélt hazaszeretet. Ezeket olvasom én le erről a képről. Azt hiszem, akik ezen a csodálatos, felemelő helyszínen, a Magyar Nemzeti Múzeum aulájában tartózkodunk most, ebben mindannyian egyetértünk. Idősebb Fricsay Richárd életműve napjainkig hatással van a katonazenekarokra, azok helyének és szerepének megítélésében a honvédségben. Egyesületünk névadója 1867-ben, a kiegyezés évében született a morvaországi Kremsier-ben. Alapiskoláinak elvégzése után zeneszerzői és karmesteri képesítését Olmützben szerezte meg, majd zenetanári diplomát kapott hegedű, zongora és orgona szakon. Zenenövendék volt a császári és királyi 100. gyalogezred zenekarában. Pályája egyenesen szárnyalt, akár a monarchia ezekben az időkben.

A millenniumi ünnepségek idején családjával Székesfehérvárra költözött, ahol katonai kötelezettségeit teljesítette. Parancsnokai hamar felismerték zenei és vezetői képességeit, ezért a székesfehérvári katonazenekar felállítását bízták rá. Karmesterként és zenekarvezetőként egy év múlva sikeres bemutatkozó koncertet adott.

Később létrehozta a városi zeneiskolát, és a dalárdát. Zenekarával bekoncertezte a Dunántúl szinte minden városát, és mindenhol nagy sikert aratott, inspirálva ezzel a városi fúvószenekarok szervezését, mindenfelé.

Ezután rövid ideig Nagyváradon teljesített zenekari megbízást, majd a fővárosban tevékenykedett. Idővel hatalmas hírt szerzett budapesti zenekarával. Az első világháború alatt a királyi udvar előtt adott koncertet Münchenben, majd egy Bayreuth- i koncerten a zenekar fellépett Siegfried Wagner és családja tiszteletére. Ez volt az első eset, hogy magyar karmester adott koncertet ebben a zenei szentélyben. A bajor király katonai érdemkereszttel is kitüntette, Mehmed szultántól pedig személyesen vehette át a Medjidie Rend és az Oszmán rend kitüntetését. Az idők folyamán még számos külföldi és hazai elismerésben, kitüntetésben részesült.

A Tanácsköztársaság idején bujkálásra kényszerült. Amikor Horthy 1919-ben bevonult Budapestre, Fricsay és zenekara is velük tartott. Ebben az időben megszervezte a Királyi Honvédség zenei életét.

A frissen beindított Magyar Rádió és a Magyar Filmgyár további lehetőségeket nyitott meg számára. Zenekarával több, mint ezer rádió koncertet adott, és sok hanglemezt is készített. A filmgyár produkcióiban is katonazenekarok szolgáltatták a zenét.

1934-ben vonult nyugdíjba. A Rádióban 1944. április 3.-án lépett fel utoljára a Budapesti Koncertzenekart vezényelve. Az utolsó műsorszám alatt többször megszólaltak a szirénák. A háború elérte Budapestet. A harcok, a megszállás okozta feszültséget már nem már volt képes elviselni. 1945. március 16.-án elhunyt. Isten nyugosztalja! - hajtotta le a fejét.

...és most - folytatva érezhető meghatottsággal a hangjában - hallgassuk meg a Tatai Helyőrségi Zenekar előadásában Ludwig van Beethoven Egmont - nyitányát.

A zene taktusaira ismét felrezzent gondolataiból Ignác. A neves karmester életrajzából szinte semmit sem hallott, ellágyulva, saját gyermekkori emlékeiben elmerülve lebegett a sok nyugalmazott ezredes, meg tiszteletből meghívott özvegy, hozzátartozók, és megszeppent fiatal katonazenészek között. Most könnyű volt minden, vanília illatú, akár a vattacukor, amit az apjától kapott, ha néha kisétáltak a városi parkba. Olyan foszlós, és illékony volt az őt körülvevő világ, mintha az elmúlt 40 év meg sem történt volna.

- Most megint a tapsra eszmélt. Próbált visszatérni az őt körülvevő valós közegbe, de nem szerette volna, ha végetér az álom. Az első álom, ami jól esett neki oly rég óta. A konferanszié most újra magához ragadta a kezdeményezést.

- Kedves Közönségünk. Hamarosan elérünk koncertünk fénypontjához. A Magyar Honvédség Központi Zenekarából, a Budapest Helyőrségi Zenekarból, a Tatai Helyőrségi Zenekarából, a Szentendre Kiképzőbázis Zenekarából, a Vám- és Pénzügyőrség Zenekarából, valamint a Központi Tűzoltó Zenekarból és a Budapesti Készenléti Rendőrzenekar tagjaiból - még felsorolni is szédületes-, álló nagyzenekar előadja nekünk mintegy félórás programját. Előtte azonban egy meglepetés műsorszám következik. Két tehetséges fiatal katonazenész Kondor Gergely és Tunyogi Szabolcs adja elő különleges produkcióját. E két tehetséges katonazenész kedveli a különleges hangszereket, a zenei kísérletezést, az improvizációkat. Mindamellett, katonazenekaruk hasznos tagjai. Kondor Gergely az ausztrál őslakosok gyökérdudáját, a didzseridut szólaltatja meg, míg Tunyogi dobbal, és ütős hangszerekkel kíséri. Produkciójuk címe: Fantázia didgeridoora és ütősökre. Jó szórakozást!

Ignác még mindig gondolatai ingoványos szövetén lépkedett. Nem hallotta, ahogy bekonferálták a meglepetés-produkciót, pedig hát ezért volt itt. Hirtelen erős zajra rezzent fel. Szabolcs egy középerős ütést mért a rézgongra, majd zizegés hangok hallatszottak, melyeket fémshaker, és maracas tojás ütemes rázásával ért el. A hangulat és a hangok új, zaklatottabb érzést fejeztek ki, amikor a bolyhos végű ütőivel halkan pörgetett a kongákon, előkészítve a hallgatóságot a változásra, a duda közeledő belépőjére.

Ignác szeméről felszállt a pára, melyet apja, a klarinétos emlékének felidézése idézett elő, majd két erősebb gongütés, gyorsuló konga és bongó pörgetés után, a duplán rázott fémséker hangja már teljesen visszazökkentette, valós világába. A gyors nyolcadokkal megvert cinek, és a lábcin szaggatott ütemű használatával egy időben elindult a didgeridoo csövéből szétáradó zengő-bongó, a hallgatóság számára teljesen idegen hangfüzér. Először csak, mint egy elhaló hajóduda emlékét élesztette bennük, aztán a búgás rendszeres, ütemes, és folyamatos lett. Az ütős a konga, és a lábcin zaklatott, ütemeket játszott a gyökérduda alá. A zenélés ekkor átment afféle válaszolgatós játékba. Az improvizációt a fúvós játékos balkezének mozdulataival vezényelte, melyben csörgőhangot szolgáltató maracast fogott. A darabnak ebben a részében, tulajdonképpen a csúcsponton, a didgeridoos gyomorból képzett hangokat eresztett levegő kíséretében az eukaliptusz csőbe, így a kiáramló zöngés hangokat, torz rikoltozásokkal színesítette. Az egész előadás az ausztrál bennszülöttek képi világát élesztette a hallgatókban. Az egyre felgyorsuló ütemet az ütős egy hangos csattanást előidéző eszköz - ostor- megszólaltatásával zárta le. A rövid egy-két másodperces csend után újraindult a zene, de most már mintegy fél perc alatt az elviselhetetlenségig felgyorsult, hogy aztán a csúcson, egy végső gongütéssel elvágják azt a képzeletbeli fonalat, amely a közönséget ehhez a mesés álomvilághoz kötötte, hogy hírtelen és megváltoztathatatlanul visszazökkenjenek, a rezek és az egyenruhák, indulók és valcerek kottafüzetekben szabályozott világába.

Kitörő elismerés fogadta a művészeket. A fiatalabb hallgatók még egy-két bátortalanabb füttyöt is elengedtek, a vastaps azonban határtalan volt. A fiúk szerényem, zavartan mosolyogva fogadták az idős tisztek gratuláló pillantásait.

Némi zajjal járt, míg az előre bejelentett nagy létszámú zenekar elfoglalta helyét. Az izgatott duruzsolás, székek tologatása, halk hangszerbefújások, finom krémes hangulatúvá váltóztatták a múzeum aulájának egyébként rideg, visszhangos légterét.

***

Solt Ignác ebből már nem hallott semmit. Úgy állt fel és hagyta ott a helyét, hogy nem vette észre senki. Talán még ő maga sem tudta. Bennragadt az idilli gyerekvilág klarinéthangulatú miliőjébe, amit már oly rég óta keresett. Ment, csak ment az utcákon, a kissé nagy, szürke kölcsönöltönyben. Időnként találomra átvágott az úton, csak úgy keresztbe, nem nézve sem autót, se villamost. Lebegett egy másik dimenzióban, a visszatért, gyönyörű gyermekkorban.

A hatalmas ütés, amely akkor érte, amikor egy villamos elütötte, már nem érte a testében. Lelke már az egekben repült, gyönyörű klarinéthangok szárnyán. Fenn volt, egész magasan a felhők fölött, ahol a városnak már csak két fele van, amit egy ezüstösen csillogó fonál szel ketté.

VÉGE

Tata, 2010, augusztus