Nagy István Paphnutius: A koponya

A Vértes erdei romantikus romokat rejtenek. Titkokat, melyek nem mutatják meg magukat, csak a kivételesen szerencséseknek.

A koponya

I.

- Tankoljunk, mert nem tudom hol lesz a következő benzinkút!

- OK! Úgyis brunyálnom kell. Meg még sohasem érintette a lábam Ausztria földjét.

- Ha belegondolok, az enyém se. Jól megy ez a Trabant! Elvisz mindenhová! Meg a fogyasztása is tök jó. Még Hegyeshalmon teletankoltam, és már közel vagyunk Salzburghoz. Na! Itt egy kút, akkor kiállok.

Gyuri, a szőnyeggyár főfoglalkozású festő - dekoratőr dolgozója, már régóta készült Münchenbe egy ismerőséhez. Szerencsére minden összejött, így még a fia, Gyurika is vele tarthatott. Nem volt ez kis dolog a '80-as évek közepén.

Kitette az indexet, és lehajtott a sztrádáról egy töltőállomáshoz. Szemével közben kereste, hogy hol lehet keveréket tankolni. Rutinosan csak lassított, de aztán kénytelen volt megállni.

- Te, fiam! Lehet rosszul látok. Szállj már ki, azt nézd meg, hol lehet keveréket tankolni!

Gyurika kiszállt. Forgolódott körbe-körbe, nézett jobbra-balra, sehol a keverék, vagy a K felírat.

- Nincs itt keverék! Csak különböző oktánszámok, meg valami bleifrei. Most elmegyek a wc-re, te meg addig kérdezd meg a kutast, fater!

Így hát Gyuri, a dekoratőr kiszállt és saját szemével is meggyőződött, hogy bizony itt aztán sehol nincs kiírva, hogy keverék. Körbenézett, de az önkiszolgáló kútnál épp nem látott senkit. Aztán hírtelen felvidult az arca, mert meglátott egy kezeslábasban lévő benzinkúti alkalmazottat.

- Ő! Hé! Helló! - próbált beszédbe elegyedni a kutassal, de semmilyen nyelvet nem ismert egy szót se, így aztán nem sok önbizalommal szólt, a férfi pedig meg sem hallotta. Közben Gyurika is előkerült.

- Nincs itt senki, akitől megkérdezhetném. - mondta Gyuri a fiának.

- Dehogynem, most jött ki! - mutatott Gyurika az előbbi férfi felé, aki újra feltűnt.

- Ő! Hé, Uram!

A férfi végre észrevette őket, és fejmozdulatával kérdőmozdulatot téve, nézte őket.

Erre Gyuri odakiáltott:

- Tessék mondani, hol kell a keveréket tankolni?

A kutas értetlenül nézett.

- Hol - kell - keveréket - tankolni? - ismételte Gyuri hangját megemelve, beszédét lelassítva.

A kutas még értetlenebb lett, és pár lépést közelített feléjük.

- Tan-kol-ni, ke-ve-rék! Mondta még tagoltabban, most már hangosan.

- Turmix! - kiáltott fel Gyurika, mint aki feltalálta a spanyolviaszt. - Szerintem a keveréket úgy mondják, hogy turmix!

- Tényleg! - csapott a homlokára az apja, majd a kutas felé fordulva ismételte fiát - Túr-mix!

- Já! Turmix! - mondta az osztrák, mint akinek most esett le a húszfilléres. - B-a-r! - mondta olyan hangsúllyal és tagoltam, mint ahogy ővele is beszéltek az imént, és kút mellett lévő shopra mutatott.

- Ahá! - mondta Gyuri! - Túr-mix, bár! - ismételte elgondolkozva.

A kutas ezzel eltűnt.

- Te fater! Ez így nem oké! Mégsem értette, hogy mit akarunk. Itt még egy Trabantot sem láttam. Szerintem, az a felirat, hogy bleifrei, az jelenheti azt, hogy keverék, csak németül. Tankoljunk meg abból.

Így aztán megtankolták a Trabant 601-est ólommentes benzinnel.

II.

- Most elviszlek egy helyre. Garantálom, hogy nagyon fog tetszeni! - mondta a fiú.

- Őőőő... jó, de ez valami kirándulásféle lenne? - kérdezte a lány, hangjában nagyfokú bizonytalansággal, majd hozzátette: - Tudod, hogy este nyolc óra van? Igaz, hogy június tájékán csak fél tízkor sötétedik, de hát ilyenkor már nem szokás kirándulni!

- Bízz bennem, nem bánod meg! - kérlelte a fiú.

- Jó! De útközben ezt-azt azért mondj el a terveidről. - egyezett bele Éva.

- Persze, Hercegnőm! - hajbókolt a srác, majd futólépésben megkerülte a kölcsönkért Zastava GTL 55 gépkocsit, és pukedlizások közepette kinyitotta az ajtót a lánynak.

Elindultak. Hamar elhagyták a várost és rátértek az erdészet által használt, aszfaltozott, de elhagyatott útra. A Vértes éjszakai élete már éledezett. A nap már lebukott egy negyedórája a magas bükkök lezárta látóhatár mögött, de még látni lehetett az ég kékjét.

- Hát akkor elő a farbával parancsnok! Hova is csalogatja az ő Hercegnőjét? - kérdezte Éva, akinek hangjában az őszinte érdeklődés keveredett némi izgalommal, és félsszel. Nem tudta elképzelni minek cipelik a besötétedő Vértes egy elhagyatott helyére. Szeretkezni ágyban is lehet, de megteszik egyéb helyek is, nem kell ahhoz erdő, végülis 1987-et írunk és nem élünk a középkorban. - Csak nem valami erotikukucs ötlettel készülsz kedvesem, azt megkaphatod máshol is.

- Á, dehogy Ha hagyod, elmondom. Na! Van itt egy románkori kolostorrom az erdőben. Én gyerekkorom óta járok oda. Gyönyörű és misztikus az év minden évszakában. De az igazi, naplemente után. Ide már nem jut el a zaj, kivéve, ha a bánya közeli szénszállító-gumiszalagját be nem indítják. De most hétvége van, biztos nem megy. Szóval olyan csend van, hogy ha figyelsz, meghallod a saját lélegzésed, aztán hirtelen feléled az erdő az este ezer meg ezer zajával. Először csak kakofón zsongást hallasz, aztán definiálódnak a hangok egyenként. De ez mind semmi, ha megszoktad, kizárhatod magadból ezeket a zajokat is. Akkor majd megint a saját lüktetésed fogod hallani. De akkor győzd le ezt is, parancsolj az érzékeidnek, hogy ezek a zajok is kerüljenek át a tudatalatti érzékelésbe, s akkor meghallod a lényeget. Tudod itt több száz szerzetesnő koponyáját találták meg, amikor vagy tíz-tizenöt éve elkezdték feltárni. A környékbeliek, addig csak köveket vittek innen. A múzeumok lenyúlták a szebben faragott köveket. Néhány különlegesebb fazon meg koponyákat és csontokat vitt innen haza. De ez a hely nem lenne olyan különleges, ha nem lenne itt valami, amit nem lehet elvinni, ami mindig itt lesz. A halottak lelkei. Amikor majd kizárod magadból a külső zajokat, meghallhatod a szellemeket. Persze, ha itt lesznek.

- Na! Ide figyelj! Lehet, hogy valami falusi libának tartasz, akit betojtathatsz, de én nem vagyok ijedős. De, tudod mit? Elmegyek veled, és megvárom, amíg te élvezkedsz a szellemek hangjától, egy feltétellel: Egyszer nappal is elhozol ide, hogy megnézhessem a romokat.

- Már közeledünk. Letért az útról egy sokkal keskenyebbre, majd átment a szállítószalag alatt, ami szerencsére nem üzemelt.. 50 méter után jobbra kanyarodott és egy meredek, murvás vízmosta enyhén emelkedő földúton felkaptatott, be a sötét erdőbe. Mintegy 100 méter megtétele után balra kanyarodtak és megálltak. A fiú kiszállt és a lány oldalán is kinyitotta az ajtót!

- Hercegnőm, megérkeztünk!

Éva kelletlenül kikászálódott a kocsiból, és akkor meglátta a romot.

- Váó! Ez tényleg nem semmi! De bekerítették, hogy megyünk be?

- A kaput belakatolták ugyan, de olyan hosszú vaslánccal van átfogva, hogy ha meghúzod magad felé a két kapuszárnyat, becsusszanhatsz köztük.

Így is tettek már negyed tíz volt. A romokat körbevevő fák közül még éppen annyi fény szűrődött be, hogy lépkedni tudtak lámpa nélkül.

- Mondj valamit erről a helyről. Még soha nem hallottam róla, pedig talán még 20 kilométerre sem lakom innen. Kár, hogy alig látok valamit!

- Jól van Hercegnő! Beljebb megyünk. Van egy fedett rész. Ott leülünk a kövekre és mesélek. Ez itt a bazilika romos tömbje. Vigyázz! Van itt egy lépcső, amely átvezet ezen a kapun. Az udvaron át bejutunk a fedett részbe. Itt tartják a köveket, amiket visszaépítenek. Meg vannak számozva, látod?

- Figyelj, Kedves! Már alig látok valamit. Van itt egy nagy kő. Üljünk le ide, amíg ki nem ficamítjuk a bokánkat. Aztán mesélj! De fogd meg a kezem, mert már kezd nagyon sötét lenni. Alig szűrődik be egy kis fény a bejárattól.

- Rendben! Üljünk le, és add a kezed! Először is, a világosság, ami beszűrődik, azt a gyönyörű teliholdtól kapjuk. Annyira meregetted a szemed befelé jövet, hogy észre sem vetted, hogy időközben feljött a Hold. Szóval. A helyet, ahol vagyunk, úgy hívják, hogy Vértesszentkereszt. Ne kérdezd, hogy hol van az ilyen nevű falu, mert gőzöm sincs. Biztos a kolostor közelében volt, amikor még virágzott itt az élet. A Szent Kereszt tiszteletére szentelték, azt olvastam és ugyebár a Vértesben vagyunk. Így valahogy összeáll a dolog. Román kori stílusban építették eredetileg, valamikor a 12. században. Az épületmaradványok csendben megbújtak itt az erdőben és valaki belebotlott valamikor az 1800-as évek végén. Aztán megint elfelejtődött. Aztán elkezdték feltárni, de jött a világháb...

- Jaj! Hallottad ezt? Valami mozog kinn! - riadt meg Éva. - Mi lehet az? Valaki jár itt!

Mind a ketten elhallgattak és füleltek. De nem hallottak semmit. A lány úgy szorította a kezét, hogy szinte fájt neki. Csönd volt. Az erdőből valamilyen madár hangja hallatszott, aztán ágak ropogása.

- Valaki jár itt! - mondta síró hangon a lány.

- Dehogy is. Csak valami állat az erdőben. Nyugi. Ide nem jön senki. Ha meg igen, látnánk a lámpáját. Ne félj! Mesélek tovább. A Csákok voltak itt az igazi urak, akik Szabolcs vezértől származtatják magukat. Aztán Károly Róbert idejében, a Vértes vidékein csökkent a szerepük. Jöttek a Rozgonyiak, de nem voltak jó gazdák, és elkezdődött a hanyatlás. A domonkosok kezébe került az apátság, majd amikor Tatát elfoglalta a török, elmenekültek a szerzetesek, és kihalt a vidék. Aztán az Eszterházyak kezébe került a terület és a romos kolostor is, valamikor a 18. század közepén, és ettől kezdve megindult a rom széthordása a környék templomaihoz, meg a tatai Angolparkba. Aztán a folyamatot a kommunisták fejezték be, amikor a megyei múzeumba vitték innen, meg Majkról az értékesebb köveket.

- Húh! Akár egy idegenvezető. Hogy te miket tudsz.

- Viccelsz? A környéken nőttem fel. Annyiszor voltam itt, hogy meg sem tudom számolni! De ami engem vonz, a szellemek. Tudod, amikor itt feltárás volt halmokban álltak itt a koponyák, meg a csontok. Az északi kápolnát, ami innen kb 10 méterre van, csontházként használták.

- Csontház?

- Csontház. A középkorban volt ilyen temetkezési mód. Bepolcoztak egy termet, aztán a koponyákat rakták a felső polcra, a csontokat meg alá, úgy garmadába.

- Fúj! De undorító!

-.Á, szerintem, nem! Egyébként meg itt körbe minden felé temetkeztek. Ha este leülsz itt, és hallgatsz, a csönd valahogy elkezd súgni, vagy zizegni.

- Jaj, hagyd abba. Kiráz a hideg. Tiszta libabőr lettem.

- Oké, csöndben maradok.

Hatalmas csend ereszkedett rájuk. Akkora csend, amit még korábban sohasem tapasztaltak. Aztán ez a csönd valahogy sűrűsödni kezdett. Valahogy úgy, mint amikor télen, hírtelen tejfehérré válik a köd. Persze ez ellentéte, de mind a kettő megdöbbentően félelmetes tud lenni. A fiú sem volt még itt éjjel, de hallott már vadtáborozókról, akik itt aludtak, de nem volt nyugodt az éjszakájuk, mert valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés állandóan zavarta őket.

Mindketten megszeppenve ültek ott a sötétben, a 900 éves romok között. Olyan korom sötét lett időközben, hogy semmit sem láttak. Már tényleg zavaró, sőt félelmetes volt ez a magány, amelyben egymásra maradtak.

- Én már hallom, amit idefelé jövet mondtál. Hallom a szellemek néma zaját, és annyira félek, mint még soha.

- Figyelj Kedves. Van nálam egy doboz gyufa. Meggyújtok egy szálat és nézz körbe, hogy nincs itt senki.

Az igazat megvallva, már a fiúnak sem látszott olyan jó ötletnek, hogy éjszaka idejöttek, de nem akarta a félelmét mutatni a lány előtt. A gyufa meggyújtása is azt a célt szolgálta, hogy önmagát megnyugtassa, nincs mitől félni. Megtalálta a gyufásdobozt és kivett belőle egy szálat. Amikor meggyújtotta, olyan éles volt a felvillanó fény, amely a sötétben már egy órája meresztett, kitágult pupilláiba hatolt, mint amikor az ember a vakuba néz. Már majdnem leégett a gyufaszál, amikor felfogták, hogy világos van. A lobogó gyufa imbolygó fénye, mozgóvá tette az oszlopokat és sziklákat. Mintha megindultak volna körülöttük a kövek. Aztán hirtelen ismét sötét lett, bőrborzongató, éjfekete, félelmetes sötét.

- Nekem ebből elég. Menjünk, de azonnal! - mondta remegő hangon a lány.

- Oké!

A fiú hálát adott a sorsnak, hogy a lány végre megelégelte kettejük vesszőfutását. Felálltak és egymást támogatva, mint két világtalan, kibotorkáltak a fedett, kőtárként használt épületből. Kinn csak alig érzékelhetően volt több fény, mint benn, a telihold nem látszott. Meggyújtott még egy gyufát, így fel tudta mérni azt a távolságot, hogy a kőlépcső és az átjáró milyen irányban és távolságra van. A gyufa elaludt.

- Lassan Hercegnő! Óvatosan! Nyújtsd előre a kezed, hogy neki ne menj a falnak.

Sikeresen elérték az átjárót, és átmásztak, majd a lépcsőn le. Elérték a bazilika romjait. Ekkor a fiú meggyújtotta a következő gyufát. Most már a nagy tisztás részen voltak, már látszott a kerítés és mögötte az autó. A gyufa felvillanásának pillanatában a kerítés túloldalán két szempárt vettek észre, majd hatalmas nagy csörtetést. Mindketten úgy megijedtek, hogy a kápolna falához rohantak.

- A kurvaannyát, de megijesztett az a rohadék őz! Azt hittem kiszakad a szívem a mellkasomból. - mondta a fiú jó hangosan. Akkor vette észre, hogy a lány mellette guggol és sír.

- Bepisiltem az ijedtségtől. Menjünk azonnal haza!

- Megyünk drágaságom, megyünk, ne félj! Csak egy őz volt.

Meggyújtotta az utolsó szál gyufáját és eljutottak a kerítésig. A lágy remegve kapaszkodott a karjába. Előrenyomta a duplaszárnyas kaput és átpréselték magukat a résen. Az autóig már futva jutottak el. A fiú érezte, ha ez a kaland hamarosan nem ér véget eluralkodik rajta is a pánik. Gyorsan kinyitotta az ajtót a lány oldalán és benyomta a félelemtől félig már alélt lányt. Amikor rácsukta az ajtót, és elindult, hogy megkerülje, megérezte, hogy most aztán tényleg mennyire egyedül van ezen a helyen, ezen a világon. Szinte óráknak tűnt, mire megkerülte az autót, és a kulccsal kinyitotta a vezetői oldalon is.

- Jaj, csak induljon! Több stresszt már nem akarok mára. - gondolta.

Az autó motorja felbőgött! Felkapcsolta a lámpákat. Megfordult és elindult az elhagyott erdei úton. Éva teljesen összezuhant az átélt élményektől.

- Soha, de soha nem akarok többet ilyen helyre jönni! Vigyél haza, most rögtön! Légyszíves!

Az úton nem beszélgettek. A fiúnak az jutott az eszébe, hogy talán mégis vannak szellemek. Itt élnek köztünk, vagy ilyen elhagyatott helyeken, vagy bárhol. És még az is eszébe jutott, hogy nem a szellemek zavarták őket, hanem ők zavarták a szellemeket. Ha ezt vesszük, nem is volt az olyan nagy büntetés, hogy kiűzettek onnan, abban a kései órába.

A lány egy hideg sziával búcsúzott szülei háza előtt. Kiszállt, és nem nézett vissza. A fiú bánta, hogy ilyen rosszul sikeredett ez az este, de gondolta, majd helyrehozza. Másnap a lány felhívta, hogy ne találkozzanak többet. A sors pedig úgy hozta, hogy tényleg nem találkoztak többet.

III.

Gyuri élete az utolsó félévben teljesen megváltozott. Először az a Müncheni utazás a fiával. Igen! A NYUGAT! Annak még a szaga is más. Nincs kolbászból a kerítés ott se, de mégis minden szuper. Teljesen felszabadult az érzéstől, hogy átlépte a vasfüggönyt, és szívott egy kis szabad levegőt, ahogy azóta mondta. A munkahelyén, a szövőgyárban azonban rosszra fordultak a dolgok. Mondogatták, hogy már nincsen szükség főállású dekoratőrre, akinek feladata a Május elsejei felvonulások tábláinak, feliratainak tervezése, szoros együttműködésben az üzem ünnep-előkészítő bizottságával, melynek tagjai, a Párttitkár, a KISZ titkár, a szakszervezett megbízott képviselője, és az üzemi főkönyvelő. Aztán ezeknek a jóváhagyott kellékeknek az elkészítése. Ezen túlmenően teremdíszítés április 4, november 7 alkalmából rendezett üzemi ünnepségekre, a Nőnapi, és Mikulás bálokra, Gyermeknapra. Hangosítás az aulában tartott termelési tanácskozásokon, stb.

Persze beállhatott volna a gépsorok mellé segédnek, de hát ezt azért elképzelhetetlennek tartotta.

- Én művész vagyok! - hangoztatta sokszor a szövőnőknek.

- Na persze' Egy életművész! - válaszolták azok, mert Gyuri nagy nőcsábász hírében állt.

A rossznyelvek azt rebesgették, hogy egyszer egy lagzin, ahol dobolt, - mert ugye egy igazi művész a zenéhez is ért -, megszökött a menyasszonnyal egy kis légyottra. A vőlegény és a násznép az egészből nem vett észre semmit.

Mit volt mit tenni Gyuri más munka után érdeklődött, ahol még szükség lehet dekoratőrre. Fia, Gyurika, a szénbányák vállalat Szállító Üzemében volt kezdő lakatos, a láncos műhelyben. Amikor hallotta, hogy az apja munkahelyet keres, szólt a művezetőjének, aki utána érdeklődött a dolognak, és már másnap hívatta.

- Legény! Szójjá apádnak, hogy számoljon le a szőnyeggyárból, vagy hol a francba dolgozik, és jöhet ide a villamos műhelybe, festőnek. Megbeszéltem a főnökkel, a Nagy Pistával.

Hát így került Gyuri fél évvel München után új munkahelyére. De a váltás nem sült jól el. Egymás után érték a szerencsétlenségek. Egy késő őszi napon, reggeli közben megharapta a műhely macskája, mert a mutatóujjáról nyalatta le vele a májkrémet, és eközben a macska hegyes tépőfoga felsértette a mutatóujja ujjbegyét. Micsoda blama volt, az a sok vihorászó villanyszerelő, aki heteken át rajta szórakozott! De azokat még elviselte volna, de a veszettség elleni oltássorozat, az nagyon fájt neki. Aztán meg elapadt a másodállásból csordogáló havi öt - hat ezer forint, amiből pedig luxusra is futotta, például Münchenre is. Megbuktak ugyanis a képcsarnokos ipsék, akik festményekkel házaltak, és gusztustalan sárga egyen keretekben számon tartott művészek képeit árulták kétezer forintért. Ezek egyszer eljutottak Gyurihoz és látták a sok festményt a falon.

- De jó kis vásznak, - mondta az egyik, - honnan szerezte őket?

- Hát én festettem! - válaszolta Gyuri olyan egyszerűen, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki fest.

- Ez a mi emberünk! - súgta a társa fülébe a képkereskedő, majd a festő felé fordult: - Ide figyeljen elvtárs! Lenne itt egy kis lehetőség, amennyiben szeretne egy kis pénzt keresni! Fessen nekünk képeket. Látja, milyeneket árulunk? Legyenek kicsit elnagyoltak az alakok, sötétebb színeket használjon. Az aláírás meg legyen olvashatatlan krix-krax. Mi adjuk az anyagot, olajfestéket, vásznat, ecsetet, maga meg fest. Havi 5-6 kép kellene. Egyezzünk meg 750-be képenként. Kezet rá!

Hát így lett a dekoratőrből keresett, de nem jegyzett festő. De most ennek is vége.

Meg ez a fegyelmi ügy, majdnem kirúgták. Történt ugyanis, hogy használtvas tárolónál az egyik villanyszerelő talált egy tömör vasból készült, körülbelül 25-30 kilós golyót. Gondolta jó lesz valamire, ezért elgurította a villamos műhely elé. Ott aztán kitódultak a kollégái, gondolkodtak mire lehet ez jó. valamelyiknek nagy ötlete támadt. Szóljunk a Gyurinak, hogy fesse be, mint egy piros, pöttyös labdát. Aztán kirakjuk ide a műhely elé. Ha meg délben a főnökök mennek ebédelni, megnézzük, hogy melyik rúg bele. Így is történt. A golyó egy óra alatt labdává változott, csak a színes álca alatt maradt, szilárd, és rendíthetetlen vasgolyó.

A festő lelkesen vett részt a csínytevésben, végre lemoshatja a macskaharapás okozta szégyenfoltot magáról. Még hajszárítóval is rásegített a száradáshoz, hogy biztosan elkészüljön minden az déli tréfához.

A golyó 12 óra előtt 10 perccel már uralta az ebédlőhöz vezető út látképét. Olyan pirosan és pöttyösen kellette magát a kopár, szürke üzemudvaron, mint a légyölő galóca az erdei tisztáson.

Mint minden nap a vezetői garnitúra első csapata, amely az ebédlőbe vonul az üzemigazgató, a főmérnök és a párttitkár. Még velük voltak ketten a szerkesztésről is. Már távolról kiszúrták a labdát.

- Odanézzetek! Hogy ezek a villanyszerelők mit meg nem engednek maguknak. Itt fociztak délelőtt, aztán meg ott is felejtik. - mondta a főmérnök. - Párttitkár elvtárs! Ebéd után figyelmeztessen, hogy beszéljek a Nagy Pistával, figyeljen jobban oda a beosztottjaira!

- Szólok főmérnök elvtárs! Nem felejtem el biztos lehetsz benne, úgyis a bögyömbe van már ez az ember. Egyébként meg szerintem a labdát direkt hagyták ott, hogyha majd mi végeztünk az ebéddel folytatni akarják. - mondta a rosszindulatú, de a munkásokkal szemközt nyájas párttitkár.

- Rúgjuk ki a vaskertbe! - javasolta a szerkesztés fiatalabbik munkatársa, és már futott is neki, hogy lendületből egy hatalmasat bikázzon az állabdába.

- Haggyad! Majd én! - mondta a főmérnök, aki épp utolérte, és a labda pont láblendítő távolságra volt már csak tőle.

- A fiatal mérnők már lendületben volt, így átugrotta a labdát, majd ahogy földet ért, leguggolt, hogy a labda elszálljon majd a feje felett.

Ezzel egy időben a villamos műhely összes ablaka megtelt izgatott arcú, feszültségét gyomrába visszaszorító, egymást a jobb helyekért taszigáló villanyszerelővel, akik energiáikat a végkifejletre tartogatták. Volt, aki már akkor felordított, amikor a kismérnök nekifutott, de a rutinos szakik tudták, az nevet igazán, aki a végén nevet.

A főmérnök meglendítette hatalmas testét hordozó lábai közül a jobbikat, amelyet annyiszor meglendített már az üzemi labdarúgó csapatbajnokságon is, ahol a Henry Dunantról elnevezett műszaki csapat oszlopos tagja volt, és bődületest bikázott a vasgolyóba. A hatás, ami ezután következett nehezen leírható. A főmérnök lábfeje - mert ugye, aki tud focizni az leszorítja a lábfejét, ha bődületest akar bikázni - hatalmasat reccsent, majd rögtön összeesett, és üvöltött a fájdalomtól. A párttitkár először felröhögött, majd tévedésére ráébredvén, elkezdett fenyegetőzni. Ez provokáció. Itt valaki ülni fog. A többiek próbáltak segíteni, majd valaki elfutott az üzemi nővérért.

A villamos műhelyben hatalmas ováció fogadta az eseményeket, de az ajtóban megjelenő párttitkár mindjárt beléjük fagyasztotta az örömöt.

- Ezért ülni fognak maguk közül egy páran, azt megígérhetem!

A főmérnök egy kisebb töréssel megúszta az esetet, de hetekig betegállományban volt, mert begipszelték a lábát. Utasította a párttitkárt, hogy ne verje az esetet nagydobra, sőt próbálja nagyon gyorsan elsimítani, mert neki az nagy blama lenne, még a karrierjét is tönkretehetné.. Így aztán a balhét a festő vitte el, aki fegyelmit kapott, és egy évre elvonták a prémiumját.

Folytatása következik.....

Illusztráció: Balogh András - Koponya

Nagy István Paphnutius