Nagy István Paphnutius: A koponya II. rész

- Hát akkor megegyeztünk. Tájékoztatom a tanácselnököt. Két hét múlva pedig egy szép tükrösre azért számítok! - Számíthatsz rá Varjú elvtárs! Számíthatsz!

IV.

A fehér Lada terepjáró közvetlenül a tó partján állt meg. Két testes férfi száll ki belőle. Az egyik Varjú elvtárs, a városi tanács egyik tisztségviselője, a másik Rozmann, a Dévér horgászegyesület elnöke.

- Nézd, Varjú elvtárs! Ha ti úgy gondoljátok, hogy a tanácsnak nincs idén pénze a medertakarításra, mi sem ragaszkodunk a vízleengedéshez. Két hét múlva meghúzzuk kétszer a hálót, és ami hal kijön, azt áttelepítjük a nagy tóba. Aztán jövőre erőt gyűjtünk - mondta miközben jobb kezének hüvelyk és mutatóujját összedörzsölte - ti a kotráshoz, mi meg a lehalászáshoz.

- Egyáltalán nem kell leengedni? -kérdezte Varjú.

- Egy fél métert azért csökkentünk, mert szóltak a falusi tanácselnökök, itt az Által-ér mentén, hogy kellene egy kis víz, de többet nem.

- Nem fog ez gondot okozni itt a tóban, vagy a nagy halasban?

- Nem, Varjú elvtárs. Tavaly rengeteget sikerült áttölteni a nagyba, és most is menni fog szépen a két húzásból, aztán ami meg benn marad, jövőre nagyobbra nő. Szebb halak lesznek beírva a fogási naplókba.

- Hát akkor megegyeztünk. Tájékoztatom a tanácselnököt. Két hét múlva pedig egy szép tükrösre azért számítok!

- Számíthatsz rá Varjú elvtárs! Számíthatsz!

Visszaültek a terepjáróba és elhajtottak!

V.

Gyuri még látta elhajtani a Ladát. A városi tó partján épült garázsváros egyik garázsa épp az ő tulajdonában volt. Egy hét szabadságot vett ki, mert letörte a fegyelmije, meg a fejmosás, amit kapott, de két nap után már nem tudott mit kezdeni magával. Így kiment a garázsba rendet rakni, mert már alig tudott beállni a kocsijával, annyi volt a felhalmozott lom. Kinyitotta az ajtót, benézett és rögtön elment a kedve az egésztől.

- Mindegy! Elszívok egy cigit, kiállok a Wartburggal, aztán a többi már adja magát. Kivett egy kempingszéket, leült, és rágyújtott egy Fecskére. Magába szívta az erős cigaretta émelyítő füstjét, behunyta a szemét és élvezete a semmittevést. Amikor végzett, felállt és becsúsztatta magát a kocsi mellett a garázsba. Két oldalt mindenféle kiselejtezett szekrények, összetákolt polcok. Rajtuk dobozok, vagy a legkülönfélébb tárgyak csak úgy halomban. Régi szódásüvegek, gyerekszánkó, rossz, kiszerelt csapok, szögek, csavarok, zárak. Itt felejtett, bepenészedett befőttek, és elkoszolódott, üres befőttes üvegek. Egy hatalmas, megkövesedett Megalódusz kagyló kőbele, amelyet még Gyurika hozott ide az egyik vértesi kőbányából, aztán garázskitámasztóvá nemesült, majd eltörött. Dobozok minden mennyiségben.

- Hát ennek az álljon neki, az akinek hat anyja van! - sütötte el régi mondását, amelyet akkor használt, ha nem volt kedve valamit megtenni

- Szabadságon vagyok, nem kényszermunkán. Kidobok két-három kartont a kukába, aztán végeztem. Hazamegyek és festek valamit. Tőle balra, vállmagasságban volt.

- Ez lesz az egyik.

Lekapta, anélkül, hogy belenézett volna, és elindult vele a kuka felé, ami körülbelül félúton lehetett a tó, és a garázsa között. Ahogy vitte olyan könnyűnek érezte, mintha nem lenne benne semmi. Lerakta és belenézett. A meglepetéstől hátrahőkölt. Egy koponya volt benne. Egy emberi koponya.

- Áh! Még ez is! Már rég meg kellett volna szabaduljak ettől. Még a Gyurikának loptam a kolostortól, amikor még gyerek volt. Azt hittem, hogy jó ötlet. Hazahoztam, hogy majd égőket szerelek a szemgödrökbe. De az asszony beleszólt!

- Tűntesd el a lakásunkból ezt a borzalmat, vagy én megyek el!

- Persze nem dobtam ki! Beleraktam egy kispárna huzatba, és be a beépített szekrénybe. Két éve, amikor lakásfelújítás volt, az asszony pakolt ki a beépítettből, egyszer csak meglátja a rég eltűnt kispárnahuzatát.

- Hát ez meg hogy kerülhetett ide, a lomok közé? - Veszi ki nagy csodálkozások közepette, a koponya meg kiesett rá a lábfejére, onnan meg a linóleumra. Akkorát sikított, mintha egy mérges kígyóra lépett volna. Azonnal bemenekült a fürdőszobába és elkezdett zuhanyozni. Én meg felkaptam a koponyát és kiszaladtam vele a lakásból. Elrejtettem a villanyóra szekrénybe, hogy majd kiviszem a garázsba. Közben az asszony a kék fürdőköpenyét fázósan összehúzva magán kidugta az orrát, és kikiáltott. Eltüntetted már?

- Persze drágám, gyere csak! - mondta a férfi nyájasan.

Az asszony óvatosan kilépett, mint egy krimiben, amikor valakire valami rossz leselkedik, és az számít is rá. Aztán hírtelen megakadt a szeme az előszoba egy pontján, és hisztérikus hangon ismét rikácsolni kezdett:

- A huzatot is! Nem akarom többé látni! Csak nem képzeled, hogy párnát rakok még egyszer bele? - mondta felháborodottam.

Így hát Gyuri felöltözött, és kivitte a koponyát a garázsba.

- Hát mi legyen teveled, Margit? - szólt bele a dobozba. Titokban így hívta a fejet, amit a szeretője után nevezett el. - Tudod mit, te Margit. Feladom. Nem bújtatlak tovább! Szabad leszel ezután, mint a madár.

Odasétált a tóhoz, körülnézett és dobozostól behajította. A koponya repülésközben kipottyant a dobozból és börtönét végleg lerázva, a parttól mintegy 2-3 méterre nagy csobbanással a vízbe esett és elmerült.

VI.

A lehalászást szombat reggelre tervezték. Úgy gondolták, ha 7-kor el tudják kezdeni, vacsoraidőre otthon lesznek. A vasárnapi hálóhúzásra pedig, lehet nem is lesz szükség. A hálót, már előző nap kiterítették. Reggel egy féldeci vegyes pálinka felhajtása után, késedelem nélkül nekiláttak a munkának. Két oldalról, a partról, és két csónakkal a vízben kezdték a hálóhúzást, terelve ezzel a halakat egyre kisebb helyre. A vízből riadt busák ugrottak fel. Minden ilyen felugrást valamilyen elismerő moraj, vagy megjegyzés kísért. Mintegy fél órája csinálhatták mindezt, amikor a garázsok felöli, baloldali partról hálózó brigád egy tagja felkiáltott.

- Valami furcsa dolog akadt a háló oldalába itt, a parttól 3 - 4 méterre. Álljunk meg! Megnézem.

Hosszú halászcsizmájában belelépett a vízbe. Körülbelül két méterre tudta csak a tárgyat megközelíteni, mert a víz attól beljebb, már mély volt. Valami kerek fehér tárgy akadt meg a háló szélében.

- Hívjátok a Rozmannt. Ilyet még ő sem látott!

VII.

Éva sokáig gondolkodott, hogy mit kezdjen az életével. Mindig is szerette az utazást, a kirándulást, az érdekes embereket, de mindenek előtt a természetet, a romantikus vértesi tájat. A gimnázium elvégzése után nem volt kedve tanítóképző főiskolába menni, az egyetemhez pedig nem érzett magában elég önbizalmat. Kikönyörögte a szüleitől, hogy elvégezhessen egy fényképész iskolát. Nagyon szeretett odajárni. Megtanult mindent a fényképezés alapjairól, a gépekről és a filmelőhívással, képkészítéssel kapcsolatos dolgokról. Hamar kapott munkát a város egyik menő fényképészénél, mint segéd. Fizetése nem volt sok, de a szakma gyakorlati fogásait tökéletesen elsajátította pár hónap alatt. Ideje lett volna önálló fényképészetet nyitni, de sem neki, sem szüleinek nem volt erre pénze. A tanonckodásból is elege lett, érezte, hogy váltani kellene. A szomszédjukban lakott egy közlekedési rendőr. Egyszer, amikor találkoztak és egyikük sem sietett szóba elegyedtek a lépcsőház előtt. Mindig is kedvelte a nála pár évvel idősebb férfit, így szívesen társalgott vele néhanapján.

- Mi van veled, Évike? Mit dolgozol?

- Fotóasszisztens vagyok itt a városban, de már nagyon mehetnékem van. Amit akart, már megtanított a mester, a többit már nekem kell kitapasztalnom. Pénzem nincs, hogy önállósodjak. Így aztán várok a lehetőségre.

- Mennyire vagy te bátor, és talpraesett? - kérdezte a rendőr.

- Nem tudom! Nem vagyok félős, bár volt már, hogy nagyon megijedtem egyszer a szellemektől, vagyis a fene se tudja mitől. Mindegy régi történet.

- De gondolom azóta rájöttél, hogy nincsenek szellemek? Na szóval! Most keresnek itt a megyei rendőrkapitányságon a bűnügyisek, a helyszínelők fotóst. Nem rossz kereset, biztos meló. Ráadásul a szakmádból is többet kaphatsz, jobban fejlődhetsz. Nem kell idétlenkedő osztályokat egybeterelned, meg esküvőkre járnod. Persze munka után ilyeneket is csinálhatsz, pluszpénzért. Nem mondom, néha kicsit húzós, ha egy olyan esethez kell kimenni, meg ha éjjel kell gyorsan helyszínelni, de átlagban nem vészes.

Éva gondolkodott egy pár napig, megkérdezte a szülei véleményét is, majd jelentkezett a rendőrségen, hogy ott szeretne dolgozni. Nagyon megszerette a munkáját. Nem volt olyan sok véres dolog, mint amire eredetileg számított, és amitől tartott. Lassan már fél éve csinálta ezt a munkát. Egy késő őszi, szombat délelőtt, telefonon hívta a főnöke, hogy van egy helyszín, ahová azonnal ki kell menni. A helyszínelő autó 20 perc múlva felvette a lépcsőház előtt.

- Egy közeli tóhoz megyünk, tudod ahhoz a halastóhoz a város szélén, amit patakokból duzzasztottak fel vagy 20 éve. Találtak ott egy koponyát.

- Koponyát? Fejet, vagy csontkoponyát?

- Nem tudom. Mindjárt kiderül.

Hamarosan a helyszínre értek. A helyszínelő rendőrök parancsnoka eléjük jött az autóhoz.

- Üdvözöllek benneteket, kollégák! Már vártunk titeket. Menjünk a helyszínre, és közben elmondom, hogy mi van. Az a tényállás, hogy a tavon gazdálkodó társaság, a Kárász őszi lehalászást végzett. Nem sokkal a hálóvonás megkezdése után, a hálóba akadva találtak egy koponyát. Nem tudni milyen koponya, mióta van a vízben, de tiszta, lecsupaszított csontkoponya. Több mint valószínű, hogy embertől származik. Testet eddig nem találtak. A furcsa az egészben az, hogy tavaly leengedték a tavat és kitisztították a medret. Így logikus, hogy a koponya később került bele. Már dolgoznak a kollégáitok. Megvizsgálják az eltűnt személyek aktáit. A nagy probléma az, - persze nem a mienk, hanem a Kárászé -, hogy idén nem akarták leengedni a tavat.

- Hát most lefogják. Ahol fej van, ott testnek is kell lennie, ahol koponya van, ott meg csontváznak. Jó! Első körben ennyi elég lesz. Köszönöm elvtársam a tájékoztatót. Munkához látunk, Évike! Te csinálj fotókat a helyszínről és a koponyáról.

VIII.

A lehalászás mindig nagy látványosság, különösen a környéken lakó gyerekek számára. Próbálnak halat fogni, dagonyáznak a hideg, sáros tóparton. Akinek gumicsizmája van, még a vízbe is bemerészkedik. Most, hogy még rendőrség is kijött valamiért, még többen őgyelegtek a tó körül. Hamar híre megy az ilyesminek a lakótelepen.

Gyuri azonban nem volt a közelben. Ha épp arra jár, a Városi tanács megúszta volna a tóleeresztést, a horgászegyesület az életük legproblémásabb lehalászását, a rendőrség az töménytelen sok meddő munkát, a megyei múzeum régésze, pedig végignézhette volna a Bergman féle Varázsfuvolát, amire már hetek óta vágyott. De Gyuri épp Margit - na nem a koponya, hanem a koponya keresztanyjaként jegyezhető barátnő - megbízásából, néhány doboz fehértollas csirkét szállított Kerepestarcsáról, Bokodra. Otthon már napokkal korábban szólt a feleségének, hogy elutazik Baracskára a nővéréhez, mert az üzent, hogy ki kellene meszelni a konyhát, meg a spájzot.

- 3 nap, azt jövök asszony! - lódította rutinosan. Festőszerszámait és munkásruháját gondosan összecsomagolta, és berakta az autóba. Szépen felöltözött: öltöny, fehéring, nyakkendő. Friss borotválkozás. Napszemüveg, ahogy egy idősödő szívtipró öltözködik. Gondolta csirke ide - csirke oda, ennek a napnak, egy kis entyempentyemmel kell végződni. Minden rendben ment: a feljutás Budapestre, a címet is könnyen megtalálta Kerepesen, berakta a dobozokat és irány vissza, Bokodra. A Rákóczi út Erzsébet-hídra felé vezető oldalán araszolt, amikor megjelent egy csirke az anyósülésen. Aztán nagy ricsajt okozva még kettő. Egy negyedik a vállára szállt és letojta a világosszürke öltönyét. Elszabadult a pokol. Két karton riadt madár verdesett a szárnyával, kotkodácsolt, csípte marta egymást, na meg Gyurit. Minden összeszartak, repült a toll. A festő-és szívtipró kettős küldetésben járó férfi kénytelen volt felhúzni az ablakokat, nehogy a riadtan verdeső madarak kiszabaduljanak. Minden egyes kereszteződésben, ahol piros lámpát kapott, kénytelen volt elviselni, a szomszéd sávban két oldalról mellette várakozó autókból áthallatszó gúnyos megjegyzéseket, és dudálást.

- Tyúkot vegyenek!

- Mi van elvtárs, lopjuk a téeszt?

- Szállítod haza a háremet, fater?

De a legjobban az fájt neki, amit a legutolsó lámpánál kiabáltak be, mert az sértette férfiúi önérzetét:

- Büdös vagy, ne tagadd!

Fél óráig is eltartott ez a vesszőfutás, amíg Gyuri el nem érte az M1-es autópálya kivezető szakaszát. Ott tudott először megállni. Egy merő tyúkszar volt minden, az ülések, a kárpit, de főleg ő maga. Nagy üggyel-bajjal visszatuszkolta az elszabadult gonosz madarakat a papírkartonba, és indult tovább Margithoz. Amikor odaért már nagyon mérges volt, és főleg nagyon büdös. Nekiálltak kitakarítani az autót, meg a ruházatát. Csak harmadnap állított haza, így nem szerzett tudomást a hétvégén, a lehalászáson történtekről.

Éva előhívta a koponyáról, és a helyszínről készült fotókat. Aztán, kedden délelőtt megérkezett a megyei múzeum régészének előzetes szakvéleménye. A koponya több száz éves, és egy fiatal nőé lehetett. Környékbeli ilyenfajta lelőhelyeket számba véve, valószínűleg a Vértesben, innen mintegy 20 kilométerre található Vértesszentkereszti kolostorromoktól tulajdonították el, valamelyik feltárás során, a 60-as és 80-as évek közötti időszakban.

A lány elgondolkodott. Vértesszentkereszt! Az a baljós hangulatú kirándulás a romokhoz, meg a fiú, a nagy szerelmem. Hogy is hívták? Gyurika, igen Gyurika. Úgy rám ijesztett, hogy soha többé nem akartam látni. Most, ahogy visszagondolok, mintha tényleg átok ülne azon a helyen. Neki is tönkretette a kapcsolatát. Már csaknem elfelejtettem az egészet.

Összevissza cikáztak fejében a gondolatok. Azóta sem jártam ott. Pedig akkor megígérte nekem az a fiú, hogy világosban is megnézzük. Mi lett volna akkor, ha nem ijedünk meg? És tényleg, voltak-e ott szellemek? Igazat beszélt a fiú? Lehet, hogy egyszer meglátogatom azt a romot, persze szigorúan nappal, és majd meglátom, milyen emlékeket ébreszt bennem. Én sem mentem sokra a fiúkkal azóta! Lehet, hogy ez az oka? Ha jól belegondolok, már eltelt egy pár év, és komoly kapcsolatom nem volt. Az a nős rendőr próbálkozott, persze nagyon szolidan, de hát egy nős pasi aztán végképp nem hiányzik nekem. Mindenkinek azt mondtam, hogy nincs szükségem senkire. De ez tényleg így van?

IX.

A város panelházai között apró kis terek vannak, ahová a helyiek lejárnak. Délelőtt a nyugdíjasok, délután a kisebb gyermekek, este a kamaszok az urak a téren. Gyurika is már gyerekkora óta ott pinpongozott a beton asztalokon, focizott, meg kártyákat cserélt. Ahogy korosodott egyre később ment csak, hogy a környékbeli fiatalokkal lógjon. Amióta dolgozott egyre ritkábban, töltötte ott az időt. Most, hogy kinézett, két -három régi havert fedezett fel, akik a közeli ABC-ben vásárolt Kőbányai világos sörűket iszogatták. Gyorsan magára kapott valamit, beszállt a liftbe és egy perc múlva már közöttük is volt.

- Ja! Írta a Dolgozók lapja is. Egy koponya... - csípte el a beszélgetés fonalát.

- Mi a helyzet? Miről beszéltek?

- Hát arról a koponyáról, amit a tóban a garázsok mellett fogtak ki. Valami elmebeteg beledobta. Próbálják kideríteni ki volt az, mert nemcsak, hogy lopás, de sok a kára a Tanácsnak, meg a Kárásznak, meg a rendőrségi eljárás, stb.

Gyurika már majdnem elszólta magát, hogy neki is van egy ilyen, aztán eszébe jutott, mi van, ha már nincs. Jobb lesz ennek utánanézni. Elköszönt a többiektől, és visszament a lakásba.

Apja épp valami tájképet pingált. Odament hozzá és diszkréten megkérdezte:

- Te fater! Megvan még a koponya?

- Nem tudom, menj ki a garázsba! Nézz körül, hátha valamelyik papírdobozban megvan még.

- Á, annyira nem fontos.

Másnap elment dolgozni. Nagyon laza nap volt, nem sokat nem kellett csinálni, de az igazság az, hogy nem is akart. Egész nap lézenget és figyelte, ahogy a szakik a satupadon zsíroznak. Azt gondolta, ez is csak egy szürke nap lesz, mint a többi: Se szerelem, se nyeremény, ahogy mondani szokta.

Délután kettőkor kilépett a kapun. Nem lakott messze, gyalog is hazaérhetett 20 perc alatt. A parkolóban állt egy kis, fehér Polski Fiat. Ahogy Gyuri a közelébe ért, kiszállt belőle egy csinos, fiatal nő. Amikor Gyurika meglátta, mindjárt megismerte. A lány elmosolyodott, és intett neki, hogy menjen oda. Gyurika odament.

- Szia, Gyurika! Egyszer megígérted, hogy nappal is megmutatod a kolostorromokat. Hát itt az idő.

Beültek az autóba, kikanyarodtak a parkolóból és a Vértes felé vették az útjukat.

Illusztráció: Balogh András - Koponya

Nagy István Paphnutius

VÉGE

Tata, 2009. 11. 05.