Nagy István Paphnutius: Tóparti történet

Nehéz bármit is mondani Nagy István Paphnutius, Tóparti történet című novellájáról. Nehéz lenne elemezni a történetet, valószínűleg nem is kell.

A stílus, a szerző személye garantálja, hogy kiváló, minőségi írást olvashatunk.

Szabados Melinda, főszerkesztő

Tóparti történet

I.

A három fiú hajnalban tűnt fel a városka határától negyedóra biciklizésre található kertes, nyaralós, jobbára elhagyatott vidéken. 10 év körüliek lehettek. Fekete klottnadrágból és viseltes fehér trikóból álló viseletük alapján könnyen meghatározható volt a kaszt, ahonnan származtak. Cipőt egyikük sem viselt. Bár még csak június közepén járt az idő, bőrük már barnára sült a napon. Rozoga biciklijüket sietősen tolták felfelé az eső mosta, homokos szekérúton, miközben halkan beszélgettek.

- A csősz reggel besétál a szeszfőzdébe és megiszik egy fél vegyest. Beletelik egy kis időbe, amíg visszatér - mondta az egyik fiú, aki láthatóan a legidősebb volt közöttük, valószínűleg a kis csapat vezére.

- Biztos, hogy nem lesz itt? - nyögte a legkisebb.

- Biztos! Különben meg, ha félsz, menj haza, kis pisis! - szólt rá durvábban a harmadik, aki nem nagyon szerette, ha kisebbek vagy lányok próbálják meg hátráltatni.

- Hallgassatok már, itt vagyunk! Elmondom, hogy lesz. Te, Miki itt maradsz az út elején. Odatámasztod a bicikliket az árok oldalába és vársz. Te, Feri feljössz velem a kerítésig. Én bemászok és kiadom a dinnyéket. Átemeled a kerítésen és óvatosan legurítod az úton. A Miki meg összeszedi. Minden bicikli csomagtartójára feltesz egy dinnyét. De figyeljetek közben, mert ez az új csősz nagyon éber. Vadabb, mint egy kutya. Ha elkapja valamelyikünket, menten agyonveri a botjával. Ha kimásztam, futás le a biciklikhez és kitekerünk a kastély udvarára. A templomtorony tövében találkozunk.

***

- Nézd már, a tolvaj úristenit neki! Állj meg, mert úgyis agyoncsaplak!

A csősz nagytermetű fiatal férfi volt. Hatalmas léptekkel közeledett a fiú felé, aki már a harmadik dinnyét keresgélte, a növények között meglapulva, a nagy, kívánatos gyümölcsöket meg-megkopogtatva szakértően. Társa, ahogy érzékelte a veszélyt, lerohant az úton, megugrasztotta Mikikét és a már megszerzett két dinnyével a kerékpárokon elmenekültek a remeteség irányába.

Jóska nagyon gyors fiú hírében állt, ráadásul osztályában a legerősebb, de a csősszel szemben semmi esélye sem volt. Már majdnem átmászott a drótkerítésen, már fenn volt a tetején. Az őr azonban elkapta a lábát, amint épp a kerítés felett kifeszített szögesdróton akarta átlendíteni, és egy rántással visszahúzta. A gyerek hatalmasat puffant a földön, ahogy odavágódott a közel két méteres magasból.

- Jaj, ne bántson! - könyörgött Jóska, akinek hangját remegővé változtatta az elemi félelem a veréstől, amire a csősztől számíthatott. Nem találkozott még az új őrrel, de a híre már megelőzte: akit megfogott, az nagyon elverte.

- Na, ülj csak le, te kis alattomos mihaszna! Mért lopsz te?

- Csak szerettem volna egy kis dinnyét enni - mondta szipogva a fiú.

- Vegyen az apád a zöldségesnél vagy a kocsinkról, amikor árulunk. Különben is ezek a dinnyék még nem érettek.

- Nincsen nekünk erre pénzünk, az apám meg, ha megtudja, hát akkor ő ver agyon.

- Hát mit csinál az apád?

- Bányász.

- Ne mondd már, hogy nem keres annyit, hogy vegyen neked dinnyét?

- Nem tudom, nem keres - mondta a fiú beletörődve, lesz, ami lesz.

- Hát mit csináljak veled?

Elnézte a félelmében összegömbölyödött gyereket. Még így is kilátszottak a bordái. Arca beesett, láthatóak voltak az arckoponya csontjai. Látszott rajta, hogy szinte mindig éhes. Mezítelen talpát maga alá húzta. Olyan volt, mint egy riadt nyúl, amely parancsra vár, hogy besétáljon az óriáskígyó szájába.

- Hát mit csináljak veled? - ismételte meg a kérdést a csősz - Tudod, nem csak az a baj, hogy lopjátok a dinnyét, hanem az is, hogy összetöritek az üveglemezeket a palánták mellett. Pedig azok arra kellenek, hogy összegyűjtsék a napot a növényeknek. Az üveg meg drága, el kell menni érte, megvenni, levágatni, kihelyezni, a törött cserepeket meg az ágyásokból összeszedni. Sok munka, sok kár.

- Én soha nem tennék ilyet, nézze meg. Egy cserepet sem törtem össze!

- Hát mit csináljak veled? Na, tudod mit! Most az egyszer elengedlek. A dinnyét, amit már félig levágtál, elviheted. De ha még egyszer meglátlak itt, elintézem, hogy javítóintézetbe zárjanak. Tünés!

A fiú fogta a dinnyét és elszaladt le az úton, ahol ott feküdt a biciklije az árok oldalában. Gyorsan felpattant rá, attól tartva hogy az őr mégiscsak meggondolja magát, utána jön és jól eltángálja, majd a remeteség felé vette az irányt.

***

A csősz ülve maradt és nézte, ahogy a fiú elkotródik. Elgondolkodott magában. A gyerek látványa nem hagyta hidegen. Sohasem szerette a szegény, alultáplált, városszéli kiscsibészeket. Zavarta a soványságuk, az ideges, folyton kereső, kutató szemeik, beesett arcuk, melyekről csak akkor tűnt el a mosoly, ha veszélyt szimatoltak. Ő mindig jól táplált volt, néha még kövér is. Az apja paraszt volt, disznókat tartott, így sohasem éhezett. Néha irigyelte is a vékony gyerekeket, szeretett volna úgy futni, focizni, ahogy ők. Odaadta volna nekik még az uzsonnáját is, csak ne csúfolják és engedjék maguk közé.

- Már megint idejöttek! Csak egy fél vegyesre szaladtam be a városszéli szeszfőzdébe. Épp, hogy felhajtottam és már fordultam is vissza. Hát, jó a pálinkája az öregnek, azt meg kell hagyni. Micsoda éhenkórász volt ez a kölök is. Látszottak a bordái. Hát, milyen apja van ennek? Nem ad neki enni? Tényleg csak ennyit adnak a bányászoknak, nem hinném. Biztos van neki egy rakás testvére. Szaporodnak ezek, ha kell, ha nem. Lehet, hogy az apja rabmunkás volt korábban, azt' itt ragadt nincstelenül, vagy ötvenhatos. Bár akkor meg ismernem kellene. Kicsi ez a város. Igaz, a bánya miatt sok jött-ment települt ide az utóbbi egy-két évben. Na, mindegy! Már majdnem megsajnáltam. De hát, minket is meg kell érteni, nem etethetjük ingyen a világ összes éhezőjét.

Tudta jól, hogy sok városi gyerek csatangol nyáron a határban és azt esznek, amit találnak vagy lopnak. A környéken mindenfelé voltak elvadult gyümölcsfák, szilva, körte, vackor, szamóca, szeder, kökény és áfonya, som és galagonya. Megették a papsajtot, a vadsóskát, és volt, hogy még a vad tormát is. A réten ürgét öntöttek, zsebpecával kisebb halakat is fogtak. Ott, ahol a patak beleömlött a tóba, nagy fekete folyami rákok laktak a meder alján, azt is összeszedték. Aztán tüzet gyújtottak, ahol a nyársra tűzött halat megsütötték, a rákot pedig úgy élve vetették a lángra. Ha felizzott az ollója, kipiszkálták és kiették belőle a húst. Aztán estére hazaértek és kaptak valami meleg kolompérlevest, meg egy szelet kenyeret, ha szerencséjük volt.

- Amelyik túléli ezt a gyerekkort, abból olyan felnőtt lesz, aki a jéghátán is megél! - fejezte be az elmélkedést a csősz és elindult a fészer felé, hogy elővegye a gyomláló kapáját.

***

A három fiú önfeledten majszolta a dinnyéket. Ez volt az aznapi reggelijük, s mivel a nap már meglehetősen előrehaladt, ez volt a tízóraijuk is, s mire végeztek már ebédidő volt. A maradékokat a templomtorony romos bejárata mellett egy kis kőpárkányra tették, amely olyan magasságban volt, hogy megfelelően rejtve maradt az esetlegesen arra járók elöl. Bár nem sokan szédelegtek arra mostanában, csak néhány környékbeli suhanc.

- Aztán mi vót? Elvert nagyon? - kérdezte Feri.

- Nem, egyáltalán nem bántott. Azt mondta, ne törjük az üveglemezeket vagy intézetbe vitet - válaszolta Józsi.

- Pedig milyen jó volt rá célba dobálni az útról! - sóhajtotta Miki, aki nem volt sokkal fiatalabb, mint a másik kettő, csak ha lehet, még soványabb, fejletlenebb, mint azok.

- Többet nem dobálhatod, mert akkor én kapok miattad is.

- Múltkor az egyik gyerek bemászott a kastélyba! - váltott témát Feri - Azt mondta, tök üres, olyan, mintha szellemkastély lenne.

- Nekem mára már elég volt az izgalmakból. Majd egyszer bemegyünk - Józsi érezte, hogy tekintélye hatalmasat nőtt két társa előtt, hogy a reggeli kalandot ép bőrrel megúszta, így amit mondott úgy is lett, és nem mentek be a kastélyba.

II.

Teltek múltak a napok, hetek, és már július elején járt az idő. Meleg, kora délelőtt volt. Két álmos munkásőr és két szolgálatban lévő rendőr beszélgetett unatkozva a Majki - tó partján. Szürke egyenruhájuk már kezdett kényelmetlen lenni. Ahogy a nap egyre magasabban járt, úgy gombolódott ki egy-egy gomb a zubbony nyakán és a tányérsapkát is meg-meg kellett emelni, hogy az alá szorult meleg levegő eltávozzon.

1960-at írtak. Azon a napon, a hajnali órákban zörgetett be egy parasztember a városi rendőrőrsre. A kapuügyeletes álmosan és ingerülten tartóztatta fel.

- Mit akar ilyen korán reggel?

- Jó reggelt, rendőrelvtárs! Nagy a baj! Egy halottat vetett ki a víz, Majkon a tóból, a remeteség alatt. Épp jövök lefelé a földúton a kerékpárommal a földre, mert kapálni akartam, és akkor látom...

- Micsoda! Na, jöjjön csak be, aztán mondjon el mindent szépen sorban! - ezzel betessékelte az embert ellentmondást nem tűrő hangon, be egyenesen az ügyeletes tiszt szobájába.

Az ügyeletes tiszt már hallott mindent, és rögtön osztotta a parancsokat.

- Két szolgálatos elvtárs menjen ki járőrbe a helyszínre, vigyék magukkal ezt az embert, hogy mutassa meg, hol és mit látott. Aztán biztosítsák a helyszínt, ezt az embert hozzák ide vissza, hogy alaposabban kikérdezzük és felvegyük a jegyzőkönyvet. A biciklije itt marad! Nem lopja el senki a rendőrség elől.

Ezután felhívta a városi párttitkárt, valamint a munkásőrség ügyeletesét, majd ő is a helyszínre sietett.

A környéken csatangolt néhány mezítlábas, fekete klott alsónadrágot viselő 10 év körüli fiú, akik a nyári szünet beköszöntével együtt csavarogtak az oroszlányi határban, a Majk körüli erdőkben, a kertek alatt. Feltűnt nekik, hogy a tóparton valami történik. Ilyenkor, a kora délelőtti órákban általában csendes volt a környék.

Odalopóztak és lebújtak a fűben.

A hulla meglehetősen ronda volt, néhány napja a vízben lehetett, már kikezdték a halak. A fűben hevert, alig láthatóan, aki nem tudja, észre sem veszi.

Addigra már megtörtént az orvosi szemle és hivatalosan is halottá nyilvánították a tetemet. A két rendőr és a munkásőrök addig biztosították a helyszínt, amíg a hullaszállító elviszi a holtestet.

Az undort, amit akkor éreztek, amikor a vízből kihúzták, már elmúlt. Inkább az unottság vett rajtuk erőt. Volt, aki az elmaradt reggelijére gondolt, egy másik sokkal fiatalabb, az elmaradt házastársi együttlétre. Már egyre ingerültebbek voltak. Egyik cigarettát szívták a másik után. Egyszer csak meglátták a néhány méterre lévő bozótosban lapító gyerekbandát.

- Takarodjatok innen, az anyátok istenit! - ordította oda az egyik idősebb munkásőr - Mit leselkedtek itt!

A gyermekek, mint a megriadt őzek, felugrottak és futott mindenki, amerre látott. Ketten hátrafelé, a sűrűbb bozótos irányába, ketten felfelé, a volt kamanduli remeteség felé, egy pedig nyugati irányba, a régi, romos malomhoz vezető úton. Ez az útvonal volt legközelebb a férfiakhoz.

- Állj csak meg! - ordított rá a rendőr, majd a pisztolytáskájához kapott. A fiú ijedtében lefékezett, majd megállt.

- Gyere ide, a jó istenedet! - vadult be még jobban a rendőr. Kíváncsiskodsz, mi?

A fiú csak állt, szemlesütve.

- Na, ne állj ott! - szólt rá az idősebbik munkásőr, aki civilben földalatti szállítócsillés volt a bányánál, és azért ment el munkásőrnek, hogy néha átérezhesse azt, milyen, ha ő parancsol, ha tőle félnek.

A fiú bátortalanul közelebb őgyelgett. A hulla pár méterrel arrébb, egy sással benőtt partszakasz mellett feküdt a fűben. Nem látszott belőle sok, de azért tudni lehetett, hogy ott van. A férfiak körbeállták és mustrálgatták a megszeppent gyermeket.

A fiatalabbik munkásőr hátratolta fején a sapkát, és miközben a homlokáról letörölte kézfejével az izzadtságcseppeket, megszólalt.

- Hogy hívnak fiam?

- Miki - válaszolta a fiú.

- Miki? - húzta fel a szemét az egyik rendőr. - Hivatalos emberekkel beszélsz, te taknyos! Mi a neved!

- Lőrincz Miklós - mondta a fiú, de most már nagyon meg volt szeppenve. Körülbelül 125 centiméter magas, hosszú, csontos lábú, kicsi talpa sáros, bőre megkeményedett a sok mezítlábas járástól. Haja alig egy centis, afféle sörte. Látszott, hogy a szünet kezdetekor a borbély kopaszra nyírta.

- Aztán mit keresel te itt, Lőrincz Miklós? - nézett rá gyanakvóan az a rendőr, amelyik a pisztolytáskájához fenyegetően odakapott, amikor megállította őt.

- Hát semmit, csak játszunk - mondta félve, szinte reszkető szájjal a fiú.

- A halál neked játék? - fortyant fel az idősebb munkásőr, amelyik eddig alig szólt, csak a cigarettákat szívta egymásról gyújtva - Azt hiszed, mi is játszani vagyunk itt? - és a hangjában érezhetően nőtt a feszültség.

- Nézd csak meg! Ott fekszik a fűben - taszított rajta egyet a szállítócsillés.

A fiú elvesztette az egyensúlyát, nem esett el, csak megbillent, de egy helyben maradt. Most már nagyon félt, reszketett a nyári melegben. Szemén legördült egy könnycsepp és a mellkasán vékonyka csíkban megfényesítette kávébarna bőrét. Megnedvesedett orrát maszatos kezével törölte meg, melyet már megszínezett az aznapi csatangolás és játék.

- Nézd, má'! Kémkedni meg leskelődni nem félt, most meg az anyja szoknyája mögé bújna! - mondta az egyik rendőr, gonosz mosollyal a szája sarkán - Ki neked az apád?

- Lőrincz Benedek. Kovács. A bányánál.

- Hát az anyád?

- Ő meg jegyszedő a felsőtelepi moziban.

- De látom, terád nem figyelnek, így aztán másoknak kell a nevelésbe besegíteni - vette apáskodóra a hangsúlyt a rendőr - Aztán láttál-e már halottat, fiam?

- Nem - mondta alig hallhatóan, most már folyamatosan sírdogálva és szipogva a fiú.

- Hogy? -emelte meg a hangját a rendőr.

- Nem! - válaszolta hangosabban Miki.

- De, ugye meg akarod nézni? - kérdezte a fiatalabb munkásőr, gondolva, hogy a többieknél jó pontot szerez, ha aktívabb lesz a fiú leckéztetésében. - Jó benne lenni az ilyen csapatban. -gondolta magában - A társadalmi munka, a közszolgálat, az ismeretségek, kapcsolatok, aranybánya ez ugye, ilyen szűkös időkben. Kell ez a szolgálat, jó ez a munkásőrség. Tán még idővel többet is kereshetek, talán még elő is léptetnek! Ki tudja. Még a Pártba is beléphetek.

- Tessenek engem elengedni! - mondta a fiú, és már hangosan zokogott - Nem jövök vissza többet! Megígérem!

A férfiak azonban másképp gondolták:

- Nézd, má' menne! Na! Ha úgy siet, hát hadd menjen, de előtte mutassuk meg neki a hullát, hogy egy életre elmenjen a kedve a kíváncsiskodástól! - mondta a fiatal munkásőr.

Ekkor a testes férfiak két oldalról közrefogták a félelemtől megbénult, remegő fiút. Jobbról a fiatal munkásőr, balról a földalatti szállítócsillés. Kezét-lábát egyszerre megemelve, hassal a föld felé fordítva, könnyedén vitték a csontos, apró, magatehetetlen testet a fűben fekvő hulla felé. A fekete klottnadrág úgy lifegett keskeny, gyermeki csípőjén, mintha kis szoknyácska lenne. A többiek helyben maradtak. A munkásőrök hangosan kurjongattak, míg a rendőrök visszafogottabban, mosolyogva figyelték az eseményeket. Másodpercek alatt odaértek a tetemhez. Az egyik férfi megkerülte a testet, a másik pedig mellé állt. A fiú mintegy fél méterrel a tetem fölött, vele párhuzamosan lógott. A test meztelen volt, csak hevenyészetten takarták egykori ruházatának cafatai. A délfelé tartó nyári napban már orrfacsaró szag terjengett. Miki először behunyta a szemét, de ráordítottak, hogy nyissa ki. Iszonyatos látvány tárult elé. Kékes, felduzzadt arc, félig nyitott száj, amelyből kibuggyant a feketés-kék, püffedt nyelv. Nagy, hordó has, a test mellé fektetett kinyújtott karok és lábak. Püffedt, maszatos bőrén kisebb sérülések, sár, iszap, növénymaradványok.

- Na, nézzed má'! Tetszik, ugye? - mondta az idősebbik munkásőr. Háttérben a többiek nevetgéltek - A fiú már nem kapálózott, megadta magát a sorsának. Lógott derékban megnyaklott testtel, mintha Krisztus keresztjét döntötték volna előre. Ez a megadás, ahogy védekezés nélkül eltűrte, hogy a felnőttek megalázzák, a beletörődés a megváltoztathatatlanba, valóban Krisztusivá nemesítette. Szenvedett a többiek helyett, a rendőrök helyett, a munkásőrökért, de leginkább a saját szegénységéért és gyengeségéért.

- Nem látja elég jól! - kiabálta oda valamelyik rendőr - Tegyétek rá! - mosolygott gonoszan a bajusza alatt.

Erre a két munkásőr rádobta a fiút a halottra. A tetem érintésekor elmondhatatlan borzalmat érzett. A hideg, csúszós, nyálkás test, a gödréből félig kifordult szem, a szájból kilógó nyelv, de különösen a hideg bőr abban a forróságban, undorral töltötték el és pánikszerű hangulatba taszították. Már nem nézte, hogy erős férfikezek szorítják csuklóját és bokáját. Olyan elemi erővel rúgott, taszított, kapálózott, hogy egy pillanatra elengedték. Ekkor legurult a holttestről, felugrott, és elkezdett rohanni a remeteség felé vezető, enyhén emelkedő úton.

- Takarodj, mert lelőlek! -ordította utána a rendőr, félig nevető, félig fenyegető hangsúllyal. A munkásőrök hangosan nevettek és kurjongattak. Ez a váratlan történés teljesen felizgatta őket, mintegy színt, vidámságot hozott ebbe a reggelbe, amely olyan borzasztóan kezdődött. A két végrehajtó lemosta kezét a tó vizében, amelyen vízimolnárkák szaladtak szét ijedten a rezzenő felszínen, és egy vadkacsapár úszott tova békésen. Minden olyan csendes és nyugodt volt a parton.

Miki úgy szaladt felfelé az úton a remetelakok irányába, mintha égne a haja, és meg sem állt a bejáratnál található nyomóskútig. Ott még mindig remegve, lemosta magáról, amit hirtelen lemoshatott, majd futott-futott, ki ebből a gonosz, kegyetlen világból.

Folytatása következik....

Nagy István Paphnutius