Nagy István Paphnutius: Tóparti történet II. rész

1998. Késő őszi délután Két férfi ül a városi szakrendelő intézet pszichiátriai rendelőjének várótermében. Szemmel láthatóan ismerik egymást, de csak akadozva kezdenek beszélgetni.

III.

1998. Késő őszi délután Két férfi ül a városi szakrendelő intézet pszichiátriai rendelőjének várótermében. Szemmel láthatóan ismerik egymást, de csak akadozva kezdenek beszélgetni.

- Látom, te is itt vagy. Rég nem találkoztunk.

- Ja! Hát te! Minek jöttél a dilidoktorhoz?

- Á, tudod! Nem találom a helyem. Ez a rendszerváltás, a munkanélküliség. Zavar mindenhol, de leginkább a fejekben.

- Nem a te fejedben van a zavar, ha itt vagy? Persze, nem akarlak megsérteni, csak a helyzet adja.

- Tudod, nekem akkor volt jó, abban a rendszerben. Jól éltem, megvolt mindenem. Persze, nehezen nőttem fel én is, mint mindenki, de aztán jött a szerelem, a család. Volt munka. Először albérlet, aztán szövetkezeti lakás.

- Igen! Könnyű volt neked. Melós voltál, kiemeltek. KISZ titkárként már jobban kerestél, jobban, mint egy mérnök, pedig csak egy ipari tanuló iskolát jártál ki. Én meg villamosmérnökként is alig vittem valamire.

- Ja, igen. Nagy volt a szád! Jöttek a pártfegyelmik meg a kilépés. Meg a Munkásőrség. Abból is kiléptél. Kiléptél te mindenből.

- Igen, mindenből, amivel nem értettem egyet. Lehet úgy élni, hogy csak bólogatsz. Igen, ilyen elvtárs, meg igen, olyan elvtárs. Nem lehet. Tükörbe is kell néha nézni az embernek.

- Na, akkor nézz bele, Mikikém, mert igen rosszul festesz! Mi a baj?

- Tudod, Jóska, olyan bajom van, amit nemrég fedeztek csak fel.

- Na, ne mondd! Mi az?

- Pánikbetegség. Én jöttem rá.

- Aztán hogyan.

- Ültem otthon, hallgattam a rádiót, hogy itt egy magyar szaktekintély, aki most jött haza Amerikából, és hogy van ez a betegség, aminek ő a szakértője lett. Elmondja a tüneteket. Hát rögtön tudtam, hogy nekem az van. Mondom is az asszonynak, hozzon gyorsan papírt, ceruzát. Leírtam a doktor nevét és felkutattam Budapesten. Bejelentkeztem, kivizsgált, hát tényleg az van. Kaptam gyógyszereket, most meg ide is elküldött.

- Tudtam én, Miklós, hogy te mindig más voltál egy kicsit, de hogy ezt te magad bizonyítod be. Szóval mi is ez a kór, és miért is van?

- Á, hosszú!

- Idefigyelj! Előbb bement az öreg ipse. Az még egy félórát benn lesz. Itt minimum fél órát mindenki benn van. Neked is jobb, ha beszélsz és én sem unatkozom. Amúgy is haverok voltunk, meg kollégák, és tényleg régen nem találkoztunk. Na, szóval...

- Mit na, szóval?

- Hát mondd! Hallgatlak.

- Jól van. Bár én nem bírom a várakozást. Sohasem állok sorba. A bezártságot sem bírom. Itt talán még elvagyok, de liftbe egy ideje nem szállok be. Aztán a tömeget sem bírom, jó, hogy csak ketten vagyunk itt. Hol is kezdjem? Ugye emlékszel, amikor a tóparton elkaptak a rendőrök, úgy harminc éve. Na, annak a halottnak az arca sokáig kísértett. Még az előtt, korábban már volt egy idegbetegségem 4 éves koromban. Úgy hívták, hogy vitustánc. Olyan gyerekek betegedtek meg, akik vészesen alultápláltak voltak és kóros vitaminhiányban szenvedtek. Hát én majdnem belehaltam abba, aztán az utca végén élt egy paraszt család, azok hoztak nekem tehéntejet. Attól kicsit helyrejöttem. Szóval ez a kettő - a betegség, meg amikor ráfektettek a hullára - valahogy alapot teremtett a későbbiekhez. Aztán 14 évesen már dolgoztam és munka mellett tanultam tovább. Tudod te milyen munka mellett elvégezni a Kandót? Család mellett? Úgy, hogy a főnököd, aki csak technikus, folyamatosan alád tesz, mert a vetélytársát látja benned? Ezt még mind elviseltem volna. De a stresszt, amit a vizsgák előtti várakozás jelentett, azt egyre nehezebben. Lassan valamiféle paranoia fejlődött ki bennem, amely hol erősebben, hol gyengébben támadott. Aztán a sok változás a rendszerváltás idején. Már idegesített. Amikor a taxisblokád volt, rabnak éreztem magam. Legszívesebben nekik mentem volna. Fogoly voltam a városomban. Vagy az üzemi sztrájk. A hőbörgő segédmunkások nem akartak kiengedni a kapun, pedig csak a táppénzes papíromat vittem be az irodára. A raportok, a sok igazságtalanság és átlátszó ármány. A nyílt törtetés. Nem bírtam elviselni. Hát így jutottam el idáig.

- Ezt sokan elmondhatnák magukról. De mitől vagy te nem egy általánosan vett idegroncs, hanem egy ilyen divatos betegség tulajdonosa. Csak nem a beosztással jár?

- Érzem a gúnyt a szavaidban, de most már mindegy. A pánikbetegségnek olyan tünetei vannak, amit csak a pánikosok produkálnak. Én például, ha rossz passzban vagyok, álmomban mindennap meghalok, kiszállok a testemből és felülről nézem a hullámat.

- Jaj, ne mondd! Akár egy regényben! - vágott közbe Jóska affektálva.

- Hiába gúnyolódsz. Így van. Aztán elkezdesz betegségeket gyártani magadban, fejben. Például infarktust, valamilyen szervi rákot, például agydaganatot. Aztán csodák csodája, a szervezeted produkálja a beképzelt betegség tüneteit. Engem például majdnem megműtöttek mellékvese rákkal.

- Hát, talán be is fejezhetnénk ezt a témát! Már jön is ki a bácsi. Na, én akkor bemegyek Miklós. Te Úristen! - ezzel Józsi bement a pszichiáterhez.

A rendelőből kijött öregember szó nélkül felöltözött, és a fejbiccentés után gyorsan eltűnt.

- Na, ez jól beijedt! Nem baj, megérdemelte! Ha belegondolok, hogy még fél óra, aztán az is lehet, hogy ez az én esetemet tárgyalja ki ott bent. Olyan rémült arccal ugrott innen fel, hogy biztos megkérdezik tőle, hogy mi dúlta így fel. És akkor ő elkezd engem kitárgyalni ott bent. És azt mond, amit akar. Aztán, ha én következem, még nekem kell majd magyarázkodnom! Na, azt már nem! - egy-két perc elteltével - Várni, várni! Ez nem nagyon megy nekem. Amikor kijött az aranyerem, mert november végén kutat ástam a kertemben, akkor megmondtam az orvosnak, hogy vágja ki járóbeteg rendelésen, mert itt lakom az utcában, és hazamegyek műtét után, de nem akarok kórházba menni, és főleg nem akarok várni. Így is lett. Igazam volt! Most nem is maradok tovább, mert megint igazam lesz! - ezzel fogta magát és kijött a rendelőből.

IV.

2007. szeptember. A nap forró volt, mintha a nyár soha sem akarna véget érni. A nőt délelőtt hozták be szülészetre, de nem nagyon akaródzott megszületni a babának. Már este volt, és még mindig vajúdott.

- Császározzanak már meg, nem megy! Nem bírom tovább! - nyöszörögte a nő.

- Bírja még egy kicsit. Hálás lesz még nekem, hogy nem vágom fel - mondta magabiztosan a szülésznő.

Két óra múlva azonban azt észlelte, hogy gyengül a magzat szívhangja, a vajúdó nő pedig a gyengülő tolófájásokra panaszkodott.

- Hívom a doktor urat! Nem várhatunk tovább, mert elveszíthetjük a babát.

Az orvos percek alatt ott termett. Néhány próbálkozás után, amit a kismamával közösen tettek a természetes kitolás elősegítésére, belátta, hogy drasztikusabb beavatkozásra van szükség.

- Vákuumozunk! - adta ki határozottan az utasítást.

Az apa tehetetlenül szemlélte a történteket. Nem számított ilyen drasztikus eseményekre. Még sohasem asszisztált születésnél, de a gyakorlottabb közreműködők sem szoktak vákuumos szülést látni. Amúgy is megviselt volt az idegrendszere. Apja már egy hete feküdt ugyanabban a kórházban, ahová reggel a feleségét is behozta. De míg azt tudta, hogy a felesége szülni fog, azt nem, hogy mi baja az apjának. Már hetek óta görnyedten mászkált otthon és erősen le is fogyott.

- Megroppant a derekam, amikor kapáltam a kertben - mondogatta. Már egy éve nyugdíjas volt. Rokkantnyugdíjas. Az idegei miatt. Pánikbetegség. Vett egy kertet, pontosabban egy kiszikkadt nádast és tizenegynéhány hónap alatt igazi paradicsommá változtatta.

- A mérnöki munka, az ipari környezet, az üzemzavarok, de legfőképp a raportok után, a fizikai munka, a friss levegő, a fejlődő kert igazi változást jelent nekem - mondta - Igaz, hogy pár hónapja volt egy kis aranyér problémám, de megoldottuk.

Aztán nyár közepétől fájlalni kezdte a derekát. Már dolgozni sem nagyon tudott, csak kijárt és óvatosan kiásott vagy leszedett ezt-azt a beérő zöldségekből és gyümölcsökből.

***

Az apa kijött a szülőszobából. Megviselt volt. Kimerítette a közel tíz órás asszisztálás és a vákuumos szülés látványa. Anyja, anyósa, apósa és sógornője a szülőszoba előtt várták izgatottan.

- Megvan! Fiú! Minden rendben! Kicsit hosszú volt, de most már minden rendben - mondta kimerültem, a könnyeivel küszködve.

A rokonok körbefogták, körülölelték, veregették a vállát. Csak az anyja húzódott kicsit hátrébb, várva sorára, türelmesen.

- Gratulálok kisfiam! Nagyon örülök! Gyere üljünk le, beszélnünk kell. Míg te benn voltál a szülésen, voltam az apádnál. Nincs nagyon jól. Megígértem neki, hogy amint tudod, meglátogatod. Beszéltem az orvossal is.

- És mi van vele, megroppant a dereka?

Nem - mondta halkan, alig hallhatóan - Apád halálos beteg.

- Micsoda? Az lehetetlen. Nem csak megroppant...

- Tudod, hogy sokat fogyott. Nem lehetett csak egy húzódás. Rák.

- Rák? Jaj, ne! Ne mondj ilyet!

Most mindketten elhallgattak. A fiúnak szüksége volt pár percre, amíg rendezte a gondolatait. Lehiggadt, felvette magára azt a láthatatlan vértet, amely gyorsan lezárta a kiáramló érzelmi energiák kivezető nyílásait, hogy olyannak mutatkozhasson, amilyet egy férfitől elvárnak. Kemény, befelé síró.

- Hol? - szólalt meg újra, most már összeszedetten

- Vese. Szóródva a tüdőben. Áttét a gerincre, ez volt a derékfájás. Nagyon előrehaladott. Csupán hetei vannak hátra. Megpróbálom hazahozni, de lehet, hogy már nem engedik.

A fiú újra a könnyeivel küzdött, nem tudta, hogy született gyermeke vagy haldokló apja okozta-e, de valószínűleg a kettőből kialakult bizarr, szürrealista élmény, melyen nehéz most felülkerekedni

- Már tudja? - Szorított ki magából egy utolsó értelmes kérdést.

- Még nem, de látom a szemén, hogy érzi és nem hiszi el, amikor azt mondom, hogy nincs komoly baj.

V.

2007. fagyos decemberi végi nap. Egy fekete ruhás nő, és egy fiatalabb, szintén sötétruhás férfi száll ki egy fehér Seat Ibizából, a majki kamanduli remeteséghez tartozó tó mellett, a hófoltos fűben. A tó partjához mennek, a kastély felé eső partszakaszhoz, ahol a nádas megszűri a betorkolló patak hordalékát. A nő kezében egy egyszerű porcelán urna, távolról akár vázának is nézhetnénk.

- Tudod, fiam, apád utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a Majki tóba szórjam, ott, ahol a sás kezdi benőni a partot. Ez a hely apádat egész életében végigkísérte.

- De hát Anya! Apát másfél hónapja eltemettük!

- Így van! Eltemettük.

- De az urna a kezedben?

- A temetés is urnás temetés volt, de abban az urnában nem volt semmi. A rokonság, a család, a megemlékezés lehetősége... Szóval, volt egy hivatalos temetés és lett egy hely, ahová mindenki kijárhat hozzá. De a végakarata szerint a hamvak ebbe az urnába kerültek és most fogjuk eltemetni valójában.

- Anya! Nagyon hasonlít ez a hely arra, amit egyszer mesélt, amikor a munkásőrök meg a rendőrök rádobták a vízi hullára. Ez lenne az?

- Igen, ez az. Bizony fiam. Persze azért ne gondold, hogy ez az oka, hogy ezért akarta. Ez a hely lényegesen fontosabb annál. Biztosan nem tudod, de '68-ban itt ismerkedtünk meg. Egy szabadtéri majálist tartottak a tó partján és apád a fúvószenekarban játszott, mint kürtös. Nagyon fiatal volt még, 18 sem. Nekem egy-két hónap volt még hátra, hogy 16 éves legyek. Játszott a zenekar és én, ahogy apád ott ült és fújta a kürtjét, rögtön beleszerettem. Itt ültem a fűben, ahol most állunk és hallgattam a polkákat, indulókat és keringőket. Apád is észrevett, ide - ide pillantott, aztán, amikor szünet volt, idejött mellém és beszédbe elegyedtünk. Az lett a vége, hogy összeházasodtunk. Épp december 23-án, vagyis ma van a házassági évfordulónk!

- Jaj, bocsáss meg Anya, de elfelejtettem.

- Nem tesz semmit. Nem ez a lényeg.

- Tehát ez egy különleges hely. Nem gondoltam volna. Én mindig azt hittem, hogy utáltok ide jönni, mert amikor itt voltunk, nem akartatok a vízbe engedni.

- Hát persze. Féltünk, hogy belefulladsz. Gondolom, érted, miért?

- Értem én, de azt azért ne gondold, hogy nem úsztam át ezt a tavat, azért is, dacból. Nem egyszer, sokszor. Csak ti nem láttátok.

- Szerencsére nem láttuk

- És most, anyám, akkor mi lesz? Azért szórtatja magát a tóba, mert itt ismerkedtetek meg? Nem értem még mindig.

- Tudod, az élet egy körforgás, fiam. Megszületünk, felnövünk, szerelmesek leszünk, megházasodunk, jönnek a gyerekek, unokák, aztán, ha szerencsénk volt és mindezt végignézhettük, akkor meghalunk szép csendben. Nagyon kevés ember van, akinek ez a körforgás egy helyhez köthető. Talán csak azoknak, aki soha nem mozdultak ki a faluból, ahol születtek. Ez a pontja a világnak ilyen. Apád, amikor néhány perc múlva a tóba szórom, itt lel végső nyugalomra. Itt ismert meg engem is, itt zenélt sokszor és akkor olyan boldog volt. Itt érte a nagy trauma is, ami talán az egész életét beárnyékolta. De itt nőtt fel, ezeken a réteken, erdőkön, itt a remeteség környékén.

- És? - kérdezte a férfi anyjától, aki egy pillanatnyi szünetet tartott az elbeszélésében.

- Ezt talán még soha nem mondtam, de itt is született. Itt valahol. Itt a tópartnak ezen a kissé félreeső részén.

- Mi?

- Nagyanyád egyszer, amikor már előrehaladott terhes volt, szeretett volna sétálni, mert úgy érezte, otthon megfullad. Egy februári nap volt. Melegebb az átlagosnál. Aztán hirtelen rájöttek a fájások, elment a magzatvize, és mivel a negyedik gyermeke volt már az apád, nagyon hamar meg is szült. Itt valahol, ahol most állunk.

Most mindketten elhallgattak. Csak nézték a vizet, a hideggel mit sem törődő vadkacsákat, és érezték, hogy most ők is a természet körforgásának részei. A gyenge, de azért csípős decemberi szél átjárta már tagjaikat. A nő letekerte az urna tetejét és tartalmát a tó vizébe öntötte. A szürkésfehér hamu hamar feloldódott a jéghideg vízben és a tófelszín ismét felvette mozdulatlan közönyét.

- Nyugodj békében, Miki.

- Nyugodj békében, Apám.

A nő visszatekerte az urna tetejét, beletette barna vászontáskájába és beültek az autóba. A férfi indított.

- Akkor Karácsonykor melyik nap jövünk össze? - kérdezte.

- Ahogy szoktunk, 25-én - válaszolta a nő, miközben az autó kikanyarodott a fagyos, murvás útról az aszfaltra, és elhajtott a város felé.

VÉGE

Nagy István Paphnutius