Napraforgó

Tanmese.

Egyszer, egy vándor lélek elindult keletről, világot látni. Ugyanakkor egy másik, nyugatról keletre indult el. Fél úton összefutottak.

- Én nap mint nap látom a napot felkelni!- híreskedett a keletről jövő.

- Én minden éjjel látom Őt lefeküdni!- dicsekedett a nyugatról érkező.

Mögöttük egy napraforgó fürdött a Nap sugaraiban, s hallván a párbeszédet, megszólalt:

- Én mindig vele kelek és vele fekszek.

A két vándor dühös lett és mérgükben eltiporták a mosolygó virágot, majd hazamentek.

Néhány év múlva, anélkül, hogy megbeszélték volna egymással, ismét útra keltek. Amint mentek, egyszer csak megtorpantak. A távolban egy aranytól sugárzó földet láttak.

- Ott kel fel a Nap! - gondolta az, ki nyugatról indult.

- Biztos a Nap fekhelye az! - lelkendezett a keleti vándor.

Továbbmenve viszont rádöbbentek, hogy az nem más, mint egy hatalmas napraforgómező.

Szó nélkül megfordultak, hazamentek, s örökre bezárkóztak.