Pályázat- Irodalmi kávéház

Tisztelgés a nagyok előtt

Képzeljünk csak el egy kávéházat! Nem kell, hogy valami ultramodern, internettel és intercityvel felszerelt felszolgálóhelyiségre gondoljunk. Elég ha csak elképzelünk egy nem túl nagy, de nem is éppen aprócska kávéházat. Ide az emberek akkor térnek be, ha csak bőséges - vagy éppen szegényes - ebédjük után el szeretnének fogyasztani egy jó erős feketét.

A falat írók és költők képei és néhány idézet takarja. A sarokban valami füstölőhöz hasonló dolog ontja magából az édes, esős napokon a mentolos illatot. A székek és az asztalok nincsenek egymás­tól távol, így az emberek bármikor megszólíthatják egymást, de a hegyes füllel és kíváncsiskodó természettel megáldott vendégek kihallgathatják a szomszédos asztalok beszélgetéseit.

Mi lenne, ha ebéd után mi is betérnénk ebbe a kis kávéházba és híres költőkkel és írókkal talál­koznánk, különböző nemzedékekből? Nyilván nagyon meglepődnénk, de még a legegyszerűbb em­ber is felismerne néhány arcot, így nem tudná megállni, hogy be nem térjen - „Csak egy kávé, és már megyek is.”

Később pedig, mikor már elült a meglepődés ereje; felfogtuk, hogy a leghíresebb írók és költők fogyasztanak egy helyen, egészen beleéljük magunkat a hely pezsgésébe és színességébe. Nem ta­lálnánk két különböző embert ebben a bizonyos kávézóban. Amikor pedig a barátoknak - esetleg a baráti körünkben lévő műkedvelőknek - mesélnénk a történetet, mindenki tátott szájjal figyelne és nem tudná megállni, hogy ne mondja ki: „Mesélj még!”

Miért is ne?

„Amikor beléptem abba a kávézóba, olyan furcsa volt a légkör. Keveredett a régi és az új szaga, de a kettő nem volt kellemetlen, sőt! A két idősík találkozás varázslatos illatokkal kényeztetett. Régi és új, jelen és jövő - mindez egyetlen kávéházban.

Nos, az első, akin megakadt a szemem, az Danielle Steele volt. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy a közelébe ülök, mert a végén még megihletem és az idén hárommal több kötetet ad ki. Így kerestem egy szabad helyet valahol a tömegben.

Ismerős volt az arc, aki mellé leültem. De nem jutott eszembe, hogy kicsoda. Csak amikor fizetett és felkapta a kapát és a vetőmagot, akkor szembesültem vele, hogy ez a valaki bizony nem más, mint a nagy Móricz Zsigmond. Egyébként, amikor fizetett, így szólt:

- Fizetnék, pincérem!

- Egy kávé és két sütemény... Ó, és volt még egy adag töltött káposzta is. - A pincér számolni kez­dett. - Hét krajcár lesz, uram.

A nagy író erre elfintorodott, de kifizette a számlát. Majd felállt és körülnézett.

- Szegény emberek! - mondta. - Tragédia... - Azzal felállt és távozott a kávéházból. Nem hiszem, hogy az ilyen helyen tartanak töltött káposztát, de hát a »nagyokért« bármit, ahogy mondani szokás.

Alig hogy kiment, egy bajszos és göndör hajú fiatal férfiú lépett be a helyiségbe. Nagyon hango­san zihált és csurgott róla a veríték. Azt hiszem, hogy valamit nagyon keresett, és ennek hangot is adott:

- Elnézést, ez itt a Pilvax? - Petőfi volt az, ha még nem jöttetek volna rá. Mindenki őt bámulta, és ő egy kicsit zavarba is jött. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért inkább kiment.

Egy kissé furcsa volt, de alig egy perc múlva mindenki visszatért a kerékvágásba és tovább fo­gyasztották kávéjukat és süteményeiket.

A kávéház egyébként igencsak barátságos volt, bár volt ott néhány fura alak. Felidéztem középis­kolai tanulmányaimat, összevetettem a tankönyvekben látott arcokkal, és szépen lassan összeállt a kép. Franz Kafka végig a sarokba ült - egyedül. Azt hiszem, nem tetszett neki a társaság. Ott volt még Babits is. Valamit nagyon mondani akart, de csak értelmetlen motyogás lett a vége. Szemben velem Karinthy ült, egy talárt viselő emberrel az oldalán, akihez gyakran így szólt: »Tanár úr, ké­rem!« Majd jóízűen kacagott.

Ott volt még Szabó Lőrinc is - ő egy »Mindenki szívás, csak én nem« feliratú pólót viselt. George Orwell meg se mert mozdulni - azt állította, hogy figyelik és minél hamarabb haza szeretne menni az állatfarmjára, mert éheznek a malacok.

Kosztolányi sajnos nem tudott eljönni, de helyette ott volt Esti Kornél - villamossal jött. Egyéb­ként Stendhal sem volt jelen. A többiek azt beszélték, hogy nem tudta eldönteni, vörös vagy fekete ruhát vegyen fel, így inkább otthon maradt. Kipling és Milne egy asztalnál ültek.

Egyszer egy bizonyos Ágnes asszony jött ki a konyháról, hogy nem boldogul a rendeléssel. Arany János boldogan segített neki tengerit hántani. Mikszáth furcsán viselkedett... úgy járt-kelt és beszélt, mint egy középkori nemes. De hát, az írók már csak ilyenek. Jókai hamar elhagyta a helyiséget, mert el kellett érnie a Margit-szigetre tartó autóbuszt.

Történt egy furcsa dolog is: amikor minden asztalhoz kiraktak egy-egy tál almát, Madách kifutott a kávéházból. Nem értem ezeket a művészeket... az almát sem szeretik? Örkény István valami rend­őr vagy tűzoltó mellett ült, akinek a szemébe volt húzva a sisakja. Úgy látszik, nem csak az írók vi­selkednek furcsán ezen a helyen.

Azután elkezdődött a bál, barátaim. Félretolták az asztalokat, leoltották a fényeket és mindenki táncra perdült. Pompás este kerekedik - gondoltam. Mindenki, még Kafka is beállt a tömegbe és táncolni kezdett. Jómagam sem maradtam ki a jóból - rögtön felkértem táncolni egy bájos hölgyet, bár a nevére nem emlékszem. Volt ott egy bizonyos Puskin - valami orosz -, aki valamiért nagyon mérges lett és azonnal elszelelt. Ady Lédával jött a bálba. József Attila vonattal.

A bál végeztével mindenki hazament, bár volt, akin a hajnali részegség kifogott és órákig bámulta a csillagokat. A kávézóból kifele menet még elcsíptem egy dalfoszlányt, amit Radnóti Miklós adott elő.

- Azok a boldog szép napok, ég veled!

Én mondom nektek, barátaim: furcsa egy hely volt ez a kávéház.”