Peterdi Nagy László: Magyar-lengyel...

Utazásunk célja, mint az előző részben is, hogy újabb barátokra leljünk, a könnyesen koccintgató kis- és a latin, vagy francia nyelvű hazafias tósztokban szónokló közép- és főnemesek után is.

Magyar-lengyel...

2.
Krakkói polgárok

Utazásunk célja, mint az előző részben is, hogy újabb barátokra leljünk, a könnyesen koccintgató kis- és a latin, vagy francia nyelvű hazafias tósztokban szónokló közép- és főnemesek után is. Ezek első nemzedékei, a hozzánk menekült husziták és leszármazottaik voltak, akik most az észak-magyarországi temetőkben várják már a feltámadást. Vizsolyban például, egy nagyon szép, polgári ház is fennmaradt azonban, amelyet egykori lakói után, ma is huszita háznak neveznek. Úgy gondolom, hogy nincsen már ennek sok köze a „vizsolyi Bibliához". Valahogyan úgy emlegetik őket, mint mi a budai polgárokat. Mások, mint mi, de mégis közénk tartoznak. Még hozzá úgy, ahogyan nekünk mindig olyan nehezen sikerül. - Nem pusztán a nyelvük és származásuk, de a munkájuk révén is. Legjobban tesszük hát, ha innét indulunk a kelet-közép-európai polgárság bölcsőhelyei, Kassa és Krakkó felé.

Kassára a magyarok manapság jobbára csak juhtúrót venni járnak. A nyár végi kiárusításra érkezvén, törtettünk legutóbb mi is, mindjárt a Tesco Áruház felé. Szemünk a kirakatokon, fejünk tele az akciós árakkal, amelyeket igyekszünk mindjárt átszámítani a - jóval drágább - forintra. Ilyen alulértékelt állapotban az ember szégyell bemenni természetesen, a Székesegyházba és a Rákóczi Palotába, az impozáns Városi Színházra meg, ügyet sem vet. De kicsapódik, lám, a művészbejáró ajtaja, és egy furcsa pár kanyarodik elénk. - Egy már nem fiatal, de igen szellősen öltözött, telt hölgy és egy idős úr, aki hosszú pórázon egy boldogan ugrándozó kiskutyát vezet. Alighanem az évad első rendelkező próbáinak egyike fejeződött be. - Mind a ketten benne vannak a darabban, talán még a kiskutya is, aki egész idő alatt illedelmesen várakozott rájuk a portásfülkében. Most pedig, mind a hárman a Fő utca egyik divatos vendéglőjébe mennek, ebédelni. De - hogyan mennek! - Magasra tartott fejjel, újra és újra megmerülve a sétálgató, nézelődő közönség langyos áramában. Amely felismeri, befogadja, és magával ragadja őket. - Két kassai polgár.

Igen, csak tovább, fel, a Magas-Tátrába! Onnét már Északnak tartanak a folyók. A lejtők azonban, változatlanul délre néznek. Ezek az utolsó területek, ahol megterem még a jó szőlő, meg a szintén mediterrán beütésű, városi polgár. - Lemberg, ahol a mi Martinovicsunk egyetemi tanár volt, majd nem messze, Drohobycz. Említettem a múltkor, hogy egy zsidó kereskedő elsőszülött fiaként, ott járt iskolába egy mindenre rácsodálkozó, érzékeny kamasz. Ő lett a két világháború közötti Galícia nagy írója, Bruno Schulz.[1] Maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg Krakkóban. De utolérte őt is a végzete: lepuffantotta a főutcán egy unatkozó Gestapo-tiszt. A szintén egérszürke egyenruhában érkező népi hatalom pedig, el is temette, jó mélyen.

Hogy a határhoz ilyen közel, a maga Bakonyát Párizsba helyező magyar ugartól mégis, milyen messze járunk, azt mindennél jobban bizonyítja, hogy a fiatal írók itt néha még hazai szerzőket is olvasnak. Az egyik legtehetségesebb Schulz epigon, Piotr Szewc éppen Drohobycz mellett, Zamoścban született. A krakkói megjelenés után alig egy évvel, példás gyorsasággal nálunk is kiadott könyvében[2]ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje. Megérthetjük belőle, hogy egy önmagán merengő világ volt ez, amelyben a dolgoknak és az embereknek volt még elég idejük megfigyelni, megismerni, kielégíteni és boldoggá tenni egymást. Már amennyiben persze, ez egyáltalán lehetséges.

Krakkó ennek a tájnak a természetes központja. És amint a Magas-Tátra égig érő sziklái minden este visszasugározzák a nappal rájuk tűző égitest melegét, a középkori épületek is gondosan megőrizték a rengeteg hatást és energiát, amit az évszázadok alatt magukba gyűjtöttek. A városfalak pedig, keményen ellenálltak a mongol és török rohamoknak. Ennek a dicső múltnak egyik epizódját jeleníti meg Rába György A krakkói kürtös című verse[3], amely Zsille Gábor Krakkó kürtszava című esszéjét ihlette.[4] Három felkelés leverése és Lengyelország kétszeri felosztása után, Krakkót nálunk jobbára már csak a „tespedő" Galícia „kedélyes" fővárosaként emlegették. Így jelenik meg Mikszáth regényeiben és elbeszéléseiben is. Pedig, még 1863-ban is véres felkelés székhelye volt, a 19. és 20. század fordulója művészeti forradalmának pedig, kétségkívül az egyik legértékesebb központja lett Közép- és Kelet-Európában.[5] És az után is a szellemi szabadság mintavárosa maradt, egészen a német, majd a szovjet megszállásig.

A magyar turisták nagyobb részének a szíve persze, a régi, hangulatos kis város után fáj inkább. Az emberek ott még mind ismerték, és bár csúnyán megzsarolták és kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. És most, minden másban keservesen csalódva, egyre inkább azt képzeljük megint, hogy ez a boldogság. Megpróbáljuk hát, újra megteremteni magunknak a „békebeli" kisvárost és annak „derék" (együgyű) polgárait. Csakhogy, amint az alábbiakból is kiderül, ők már egészen mást akarnak.

Angyal Krakkóban

Az egykori várost a krakkóiak szépen konzerválták: körülültették a Planty évszázados fáival, és bezárták a középkori városközpontba. Ami pedig azon kívül van, ott egy jól élhető, modern nagyváros épült. Ez, mint drága ékkövet foglalja magába az Óvárost, de egy pillanatra sem azonosul vele. Teszik mindketten a maguk dolgát, az új szereposztásban. - A Planty sétányának padjain és a középkori pincékbe települt kávézókban alig száz éve még az elszegényedett arisztokraták és a nyugdíjas városi tisztviselők üldögéltek. Ma viszont, szinte mindenütt csak fiatalokat lehet látni. Az öregek az üres bevásárlókocsikat tologatják vissza helyükre a nagy bevásárló központokban. És ők ülnek persze a régi kis szatócsüzletek pultja mögött is. De ezeknek ma már alig van forgalma. A játszmának azonban egyáltalán nincsen még vége. Egy ilyen nagy hagyományokkal rendelkező, vibráló szellemi légkörben a különböző életfilozófiák, stílusok és nemzedékek nem ugorhatnak csak úgy egymás torkának. Jól elő kell készíteni a dolgot. Amint az alig 100 éve is történt. - Legelőbb a színházban, természetesen.

A századfordulón a mindössze 50 ezer lakosú város ugyanúgy, habzsolva és egyszerre fogadta magába a levert felkelés óta eltelt 70 év minden szellemi és politikai irányzatát, amint ez ma is történik. Nemigen voltak hajlandók előnyben részesíteni egyiket sem a másikkal szemben. Legalább is, nem egykönnyen. És ez korántsem korlátozódott a színházra. A filozófiában, szociológiában, történettudományban és esztétikában éppen olyan viharos paradigmaváltás zajlott le, mint a Monarchia többi szellemi központjában. Bécstől, Budapesttől, Prágától és Zágrábtól eltérően, Krakkó fontos megkülönböztető jele volt azonban az erős francia és orosz irányultság mindig. A fellépő új irányzatoknak tehát volt mindig mire hivatkozni, a saját eltökéltségükön és elvakultságukon túl is. Slowacki Bécsből, Wyspianski Berlinből, Zapolska pedig, Párizsból érkezett. És innét indult később Grotowski is, méghozzá - mint egy kissé megkésett, de annál öntudatosabb Sztanyiszlavszkij tanítvány.

Egyfelől az európaiság, másfelől a nemzeti gyökerek. Ez az egyensúly most megint igen fontos kezd lenni. A nemzetieskedő konzervatívokkal folytatott harcukban a Mloda Polska fiatal tudósai és művészei az akkor már 80 éve készen álló Ősöket bemutatva, a romantikus Mickiewiczet tolták maguk elé. Az időközben a Stary Teatr igazgatója lett Wyspianski a Felszabadulás bemutatóját aztán már a Költőnek - a Ryneken ma is látható - szobra felavatására időzítette. A szobor pontos mását a színpadon is felépítették, hogy az általa képviselt lázas és misztikus nacionalizmus értelméről vitázzon vele Konrad, az új darab főhőse.

Ugyanilyen tudatdráma volt a nálunk is jól ismert Mennyegző, amit a témájául szolgáló esemény után mindössze négy hónappal, 1901. március 16-án mutattak be. A plakátokon pedig, az eredeti szereplők neve szerepelt. Amint a Wajda filmben is érzékelhettük, a mű hangvételét az utolsó, az 1863-as nemesi felkelés tragikomédiája határozta meg. A lengyel nemesség indította mozgalom vitorláiból az orosz cár akkor azzal fogta ki a szelet, hogy földet ígért a parasztjaiknak. Benne van a darabban ugyanakkor az a felismerés is, hogy a nemzet valóságos problémáit nem tudja megoldani a korabeli európai avantgárdnak még a Mloda Polska mozgalomban képviselt legjava sem. - A parasztok közé házasodó, velük iszogató városi írók és művészek nem tudnak új célokat és reális feladatokat kijelölni. Marad a vodka, a várakozás a Krakkóból érkező küldöncre, és az ukrán folklórból átvett Szalmabáb, amely egyfajta, öngúnyoló haláltáncra invitálja a lakodalmi gyülekezetet.

A lengyelek valamiért úgy tartják, hogy ilyenkor feltétlenül el kell, hogy csattanjon legalább egynéhány pisztolylövés. Megtörtént ez akkor is. Nem a darabban, hanem a valóságban. De itt az csaknem ugyanazt jelentette, már akkor is. - A Mennyegző bemutatója után véget vetett életének az 1863-as felkelés egyik vezetője, a századvég sikeres komédia írója, Krakkó ünnepelt zsurnalisztája és belletristája, Michal Balucki. Ha jól tudom, a lengyel kollégák még mindig vitatják ennek az öngyilkosságnak az igazi okait és körülményeit. Nem szeretnék belekontárkodni a dolgukba. Feltételezem mindenesetre, hogy abban a városban, ahol ennyire komolyan veszik a színházat, egy ilyen egybeesés nem lehetett véletlen. És ezen a véleményen van egy mai krakkói irodalmár, Maciej Wojtyszko is, akinek az Egy elszalasztott élet (Cale zycie glupi!) című darabját a Slowacki Színház kis színpadán játsszák. A darab egy bűnügyi dráma logikája szerint próbálja megfejteni, hogy a már nem fiatal, börtönviselt, „vörös" Balucki, aki egész életében bátran állta a klérus és az elszegényedett, demoralizálódott arisztokrácia dühös támadásait, miért kedvetlenedett el ennyire a Mloda Polska avantgárdjának a Mennyegzőn történt nagy demonstrációjától.

 Ebből még mi is tanulhatunk. Mikszáth, vagy Csathó Kálmán vidáman elviselte az ilyesmit. Gyulai Pál nem zavartatta magát Petőfi emlékével, és Bródy Sándor vagy Gárdonyi Géza sem Ady, vagy Molnár Ferenc jelentkezése miatt kísérelt meg öngyilkosságot. Ami Baluckit illeti, azt hiszem, őt éppen az akkori fiataloknak, életkorukhoz nem illő józansága és öniróniája győzte meg róla, hogy az ő, egy kis liberalizmussal feljavított nemesi patriotizmusa felett menthetetlenül eljárt az idő. Azt még elfogadta valahogyan, hogy a párizsi kommünárokkal hasonlítsák össze. De sehogyan sem akarta eljátszani Csehov Cseresznyéskertjéből a hatvanas évek emberének", a szószátyár Gajevnek szerepét.[6] Inkább megpróbálkozott hát ő is a radikális megoldással. De nem egészen a ma szokásos módon. Nem a levegőbe durrogtatott, és nem is a családjába, hanem magát lőtte fejbe. Ráadásul, nem egy választási vereség, vagy egy gazdasági világválság, hanem egy színházi bemutató alkalmából történt meg a dolog. - Valaki felismerte a tévedését, és levonta a következtetéseket. Ez a világ legtermészetesebb dolga. - Nem?

Krakkóban évszázadok óta a magyar diákokat szokták hívni minden nagyobb verekedéshez. Lehet, hogy most is készülődik valami? Tisztességes vasúti és légi összeköttetés nélkül is, egyre gyakrabban hallani Krakkóban magyar szót. A Csoda Krakkóban című új film hőse egy mai magyar diáklány, aki Krakkó reneszánsz, „zsidó" negyedéről, a híres Kazimierzről írja a diplomamunkáját. De a valóság egészen másnak bizonyul, mint aminek az okkult tudományok és a misztika iránt érzékeny széplelkek elbeszélései nyomán képzelte. - A 14. század első felében uralkodó Kázmér király nem azért telepített ide több ezer zsidó hitű orvost, kézművest és kereskedőt, mintha a kóser kifőzdék és a hangulatos kis kávéházak, meg az értelmiségi klubok mai forgalmát akarta volna velük növelni. Egyszerűen csak hipochonder volt, és a Keletről jött, zsidó orvosokban bízott meg legjobban. És azok aztán persze, protezsáltak másokat is.

Amint látni fogjuk, sok minden történt itt később, Heidrichnek, a Reich helytartójának, és a későbbi János Pál pápa káplánságának idején. De a legnagyobb megpróbáltatás mégis akkor kezdődött, amikor felépítették a közelben a Nowa Huta-i acélművet, ami az uralkodó széliránynak megfelelően, naponta több százezer tonna pernyével borította be a műemlékeket. Mindez ma már a múlté. A Kazimierz negyedben most a város legnagyobb zsibáru piaca, továbbá az Arkady szupermarket-lánc legjobb nagyáruháza üzemel, amit ingyenes buszjárat köt össze az Óvárosban, a vasúti és a buszpályaudvar mellett épült párjával. De a hősnő ezt már, láthatóan, nem tudja. Mert a film végén, taxival éri csak el a pesti vonatot, és ez nagyon drága dolog manapság, még Krakkóban is.

És ha már filmről van szó, jó szívvel ajánlhatok az olvasó figyelmébe egy másik alkotást is. - Angyal Krakkóban, ez a címe. A hőse pedig, egy hajléktalan férfi, a remek Krzysztof Globisz alakításában. Ez a művészibb és igazibb alkotás a kettő közül, minden művészkedés feltűnő hiánya, de a transzcendens világgal való közvetlen érintkezés kétségtelen ténye ellenére is. Pedig, olyan egyszerű a történet! - Egy hímnemű betanuló angyal, egy, az Úrral történt tiszteletlen szóváltás után, kicsöppen a Mennyországból, és éppen Krakkóban ér földet. Az átmeneti szálláson összekerül egy, a válási infarktusát kannás borral kúrálgató hajléktalannal. A segítségével és némi véletlen szerencse folytán, egy, a kisfiát egyedül nevelő, nagybeteg fiatalasszony befogadja az életből kiszorult, de még teljesen ép lelkű embert. Az asszony halála után, ő neveli fel aztán a gyermeket. Ennyi az egész. De egészen nyilvánvaló az is, hogy mindez nem történhetett volna meg máshol, csak ebben az annyira természetes, emberi léptékű, igazi reneszánsz városban. Ma már az angyalok is tudják pontosan, hogy éppen hol érdemes alászállni.

De, mondok még egy példát! Krakkó egy másik híressége, Tadeusz Kantor a színháza, a Cricot-2 emlékmúzeuma számára, saját maga formázta meg a mellszobrát. De pénzszűke miatt, az nem készülhetett el, mindmáig. Halálának 18. évfordulója alkalmából, a színészei elhatározták ezért, hogy egy performansszal adóznak mesterük emlékének. Jan Ksązek, valamint Waclaw és Leslaw Janicki összetologatták szépen a bábuk szállítására használt konténereket, felkapaszkodtak rájuk, és a legutolsó előadáson szerepelt bábuk ruháiban, az akkori pózokba merevedve álltak ott a decemberi hidegben a Kanonicza utcán. - Ők és a szintén didergő, de hősiesen kitartó nézők. A városi önkormányzatnak pedig, maradt még 2 éve a szobor elkészítésére, a 20. évfordulóig. Nem elég ez manapság egy forradalomhoz?

Színház 

 Krakkóban mindig csak ide lyukadunk ki. Az utóbbi száz évben ez a legfontosabb közéleti, hatalmi pozíció és a legfőbb beszédtéma is. Úgy kezdődött, hogy az 1893-ban közadakozásból felépült, elbűvölően népi stílusú szecessziós épület, a Stary Teatrnak elnevezett új színház vezetőségét már nem a városi hatóságok nevezték ki, hanem igazi pályázaton lehetett csak elnyerni. Bukás esetén pedig, az igazgató magánvagyona is odaveszett. Így aztán, amint Wyspianski, majd a század második felében Konrad Swinarski[7], Jerzy Jarocki és Andrzej Wajda, vagy Tadeusz Kantor esetében is láthattuk, egészen rátermett emberek kerültek az élére. „Úgy kell elképzelnünk a századforduló krakkói színházát - írja Spiró György az említett tanulmányában -, hogy a színpadon és a nézőtéren érzelmeikben, vágyaikban Ady Endréhez hasonló emberek foglaltak helyet, akik Ady tisztánlátásával is rendelkeztek a maguk korlátai között, akik a lengyel kérdések megoldhatatlanságát és a változás későn benyújtott számlájának keserűségét cipelték magukban. Humortalanok voltak, hősök, borúlátó váteszek. A tehetségesebbek színésznek álltak vagy írónak, a csupán érzékenyek közönségnek." [8]

 De magyarok nélkül ma már nem mehet ez a dolog sem, természetesen. Vagy 30 éve Sarkadi Imre - Paál István rendezte - Kőműves Kelemenével és Csurka István Házmestersiratójával jártunk ott. És most is egyszerre két színházban, két magyar köti le a nézők figyelmét: Spiró György és Bodolay Géza. - Emlékeztetik rá a végre árucikkekkel is jól ellátott lengyeleket, amit egykor, ennek az írásnak az elején, éppen tőlük tanultunk meg. Nevezetesen, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Egészen jól elvoltunk akkor még mi is itt, a „fridzsider-„és „cekker-szocializmus" frenetikus vívmányainak kellős közepén. Kit érdekelt, hogy felrobbantották a Nemzeti Színház épületét, mert állítólag útjában volt a metróépítkezésnek? Az előző korszak enigmatikus figuráját, Major Tamást leváltották, és több súlyos műtéten esett át. De hajlott alakja hamarosan újra feltűnt a magát az Erzsébet-városban meghúzó színházban, és akárcsak nagy lengyel elődje, Wojciech Boguslawski, szódásüveg vastagságú szemüvegét bőszen villogtatva, ő is rendszerint a büfébe vette be magát. Spirót, aki ezekben az években Vajda Miklóssal és e sorok szerény szerzőjével együtt a színház ösztöndíjasa volt, Major közeli megfigyelése arra indította, hogy az örökifjú komédiás életsorsát éppen ezzel a Boguslawski analógiával fejtse meg. Amikor az egykori legendás igazgató Krakkóból megtört öregemberként visszatér a Narodowy büféjébe, így összegzi a Szent Szövetség megkötése után tett tapasztalatait: „Nem vagytok valami derűsek - állapította meg Boguslawski -, pedig van kása."[9]Ezt a hedonista (kádárista) életbölcsességet sugározta Major öreg hobó figurája, amint azt utolsó szerepköre meg is kívánta tőle. Ebből lett az első nagyregény, Az Ikszek.

Ez elevenbe talált! Hiába lett a fiatal szlavistának a kelet-európai drámáról írott disszertációjában is Wyspianski a főhős, Az Ikszeken felbőszült varsói hatalmasságok ezután sokáig nem engedték még lengyel állami intézmények közelébe. Ezután már a magyarországi „puha diktatúra" sem tehetett mást, mint hogy a Nemzetiből éppen kiebrudalt kaposvári csapatnak a Katona József Színházban bemutatott Az Imposztor előadásából, amiben szintén Major Tamás játszotta a főszerepet, egyenesen a bársonyos színházi forradalomra való felszólítást olvasson ki. De kit érdekelt már akkor ez? Feloszlattuk a KGST-t, a Varsói Szerződést, és Nyugat-Európának kezdtük el nevezni magunkat, innét egészen Tbilisziig. Egy füst alatt, kielégítettük mindjárt a Gorenje hűtőszekrény szükségletünket is, egy életre.

Spiró Györgynek a szintén az élenjáró jugoszláv ipar termékeit idéző, Prah című darabját Jolanta Jermolowicz fordításában, a Radnóti Színház bemutatójával szinte egyidőben, bemutatta a krakkói Teatr Ludowy (Népszínház) is. A Pawel Szumiec rendezte előadást, amelyet a középkori Városháza mindenféle komor emléket idéző pincéjében játszanak, a közönség mégis igen lelkesen fogadja. Nézők és színészek késő éjszakáig együtt maradnak, hogy megvitassák: szabad-e összetépni manapság egy nyertes Lottó szelvényt? Ott töltöttük az idei Szilvesztert persze, mi is. Előadás előtt, még ünneplőbe öltözve, sugárzó arccal fogadott bennünket a boldog házaspár, Malgorzata Kochan és Kajetan Wolniewicz. - A munkásosztály a Paradicsomba megy.

A beszélgetés végére kiderült azonban, hogy bármennyire is hihetetlen, ezen a két, gürcölésbe belerokkant életen még egy főnyeremény sem tud már segíteni. És - a házasságukon, meg a könnyű és gyors meggazdagodást ígérő reklámokat majmoló gyerekeiken sem. Amikor ezt fokozatosan felismerik, valami kétségbeesett, sötét düh vesz rajtuk erőt. Végül széttépik, elégetik a nyertes szelvényt, és elátkozzák azokat, akik ebbe a csapdába belecsalták őket. Jól teszik-e, és mit tehetnének még? Erről folyik a vita minden előadáson, az óta is.

Belerendezte az utóbbi negyed század kelet-európai avantgárdjának minden keserű tapasztalatát az előadásába a másik magyar diák, Bodolay Géza is.  A kolduló, tarháló és bevásárló nyugati körutak helyett, Grotowski wroclawi, Szajna varsói, Swinarski és Wajda krakkói színházába járt a múlt század '70-es, '80-as éveiben ő is. És éppen csak megtűrt Mrozek és Jasienski darabokat rendezett, vidéken. Ahelyett, hogy egy művész színházat gründolt volna magának a fővárosban. Wyspianski Mennyegzőjét, amelybe szükség esetén belefoglalható ez a tapasztalat is, tíz éve rendezte meg először. Most pedig, a Vígszínháznál vagy kétszer nagyobb Slowacki Színház bízta meg ennek az alapműnek a színpadra állításával. „A rendező víziója a lengyel hagyomány mély ismeretéről tanúskodik, ugyanakkor friss és egyéni. Új, meglepő válaszokat ad a lengyel élet legfontosabb kérdéseire" - írja a műsorfüzet.

Ezek a kérdések azonban, megoldhatatlanok, állapította meg Spiró az imént. A darab születése idején független államiság nem volt, a nemzeti lét csaknem kizárólag a kultúra művelésében valósulhatott meg. Paraszti ország lévén, ebben a kultúrában tehát, a nép közvetlenül is magára szeretett volna ismerni. Gondoljuk csak meg! Suttyomban fonták már azokat a szalmacsóvákat, amiket néhány év múlva az udvarházak tetejére dobáltak. De a Mloda Polska osztrák, német ihletésű művészete egészen más úton haladt. A Stary Teatr már említett, népi motívumokkal át-meg átszőtt, szecessziós épülete ars poetica helyett, szerencsés kivételnek bizonyult csupán. Az író és művész urak, ahelyett, hogy megpróbálták volna felismerni a parasztság valóságos szerepét a nemzeti államiság megvalósításában, egy furcsa divattal, közéjük nősültek. De a vendéglátásért csupán lejárt szólamokkal fizettek nekik. A parasztok meghallgatták őket, nagyot sóhajtottak, és újra töltöttek.

A 100 év azonban, letelt. Sok ostobaságba belevittük a parasztokat az óta is, itt is, meg ott is. De, mondom, a 100 év letelt. És a Slowacki Színház hatalmas színpadán a folklór helyett, most megint izgalmas és aktuális viták folynak. - A parasztok feszülten figyelnek az elázott értelmiségiek monológjaira. Igyekeznek kihámozni a lényeget. Hiszen az ő bőrükről van szó. - Ki fizeti majd meg a szédelgések árát? A falu, majd megint? És mi lesz a földdel? Ők azt nem adhatják el, és nem mehetnek el Brüsszelbe képviselőnek, vagy vízvezeték szerelőnek. Kipróbálták már az utóbbi 20 évben csaknem minden irányzat jó tanácsait. Bizony, kevés eredménnyel. Jobb híján, most az értelmiségre kerül hát, megint csak a sor. Előkaparják őket a pártirodákról és a reklámcégek előszobáiból. És nagyon remélik, hogy mindebből ők is tanultak már valamit.

„Európa, Auschwitz felől"

Nemcsak kenyérrel él az ember, azt prédikálom én is. De hát, ismerjük be azért, hogy azzal is! Lengyelországban pedig, most vagy 20-30 százalékkal alacsonyabb az árszínvonal a miénknél. És úgy tűnik, hogy nemcsak mi vagyunk ilyen érzékenyek erre. Egy kortárs német szerző, Mark Miller dokumentum drámája, a Terezín is figyelmeztet a sokat idézett bibliai (emberi) igazságra. Theresienstadtról, a németek megszállta Csehországban létesített hatalmas gyűjtőtáborról van szó, ahonnan naponta indultak a munkaképtelen foglyokkal teli vonatok Oswecim-Brzezinski gázkamráihoz. De a Gestapo, ennek ellenére is, egy mintaszerű, a nemzetközi segélyszervezetek által gyakran látogatott fogolytábor látszatát tudta fenntartani. Az életben maradt foglyok és az SS-őrség vallomásait most egy multimédiás project dolgozza fel, amelynek egy virtuális múzeum létrehozása a célja: Európa, Auschwitz felől.

A rendező és a színpadi változat készítője, Zbigniew Mich egy ma is időszerű kérdést tesz fel: a kisebb-nagyobb, de mindig csak időleges kedvezményeken túl, mi késztette rá a későbbi áldozatokat, hogy cinkosok legyenek ebben az aljas játékban? És arra a következtetésre jut, hogy - egyetlen lehetőség. Az, hogy ezt a szánalmas komédiát mintegy megemelve, egy bécsi operetté, egy pesti, vagy krakkói kabarévá stilizálva, a túlélés, vagy éppen az emberhez méltó halál egy lehetséges formájává változtassák. Nagy zeneértők lévén, a németek még operaelőadások létrejöttét is támogatták. Később, valami perverz örömüket lelték aztán a legjobb szereplők kérlelhetetlen lemészárlásában. De addig is, az operákat hosszan lehetett próbálni!

A most bemutatott előadás azt a műfajt idézi meg tehát a Stary Teatr Új Színpadán, amit Örkény lágerszínháznak nevezett, s amelynek olyan alkotásai születtek nálunk, mint Fábry Két félidő a pokolban című filmje és Kellér Dezső, Komlós János meg  Hofi Géza kabaréja.  Nagy segítségére volt a rendezőnek ebben a litván Stasys Eidrigevicius festő és díszlettervező, aki az egykori Terezín házainak pontos makettjét helyezte el a színpadon. A cselekmény (a likvidálás) előrehaladtával maguk a szereplők (emlékezők) rendezik át (rombolják le) ezeket a házakat és utcákat, az egész színpadot és az egész szituációt. Az előadás végén, jól nevelt túlélőkként, büszkén és fegyelmezetten sorakoznak fel a rámpánál. - Igaz, hogy az utóbbi időben mintha egy kicsit megfeledkeztek volna rólunk. De most újra itt vagyunk, és azt akarjuk, hogy mindenki megértse, valójában mi is történt!

Megszólal azonban egy disszonáns hang is, kissé fátyolosan, alig hallhatón. Éppen, hogy - hang. Mert a szöveg, természetesen, szó szerint követi a dráma anyagát képező vallomásokat és visszaemlékezéseket. De hát a színház, ugye, nemcsak szövegből áll. És lehetetlen észre nem venni, hogy az egyik túlélő, Katarzyna Krzanowska asszony, aki egész családját elveszítette a táborban, valahogyan másként mondja a szöveget, mint a többiek. - Valahogy bizonytalanul, mintegy elidegenítve és el is idegenülve. Mintha nem lenne egészen bizonyos benne, hogy ő volt az a szőke kislány, aki akkora ándunggal énekelte akkor ott, abban az operában, az egyik gyermek szerepet. Vagy, hogy valóban ő-e most ez a még mindig fiatalos, tipikusan lengyel külsejű asszonyka, aki a háború után megtalálta a vőlegényét, és újra kezdte az életet. És most itt van. De ahelyett, hogy amint illik, kihúzná magát, inkább mintha egy kicsit restelkedne. Hiszen tudja, hogy mindez nemcsak az ellenállás és a túlélés egyik lehetősége volt, hanem az öncsalás és önfeladás, a teljes reménytelenség egyfajta, hősies komédiája is. Ami egy csodálatos hőstett persze, még így is! De nem azon a módon, ahogyan az olyan szövegírók értik, akik még arra is sajnálják az időt, hogy a krakkói városkapunál beleüljenek egy menetrend szerint közlekedő turista buszba, amely elvitte volna Auschwitzba (Oswencinbe). Katarzyna asszony érzi, tudja, hogy ezt kellett volna elmondani ma este sem. De a rutin elmosta az igazi drámát megint. Már pedig, folytatódik akkor tovább a sunnyogás és mellébeszélés, az egész cinikus játék. Ezzel kellene szembenézni most, szerte Európában! De főleg innét, Krakkó felől. Mert hiszen, hol értsék meg ezt, ha nem itt, a kelet-közép-európai polgár restaurációjának egyik legjobb műhelyében?

 Feltűnően sok, farmeres, pulóveres fiatal ül a nézőtéren. (Jegyár: kb. 1800, 2000 Ft.) Illedelmes csendben, de igen intenzíven figyelnek. Nem lehetetlen, hogy épp az ő jelenlétük keltette Katarzyna asszonyban is ezeket a rendhagyó gondolatokat és érzéseket. Mindenesetre, minden színész között ő kapja tőlük a legnagyobb tapsot. Aztán csendben, elgondolkozva ballagunk kifelé, az olcsó kávéautomatákkal telerakott, gyönyörű műemlék előcsarnokba. Nem tudja még senki sem megfogalmazni közülünk, hogy mit is kezdtünk egy kicsit jobban érteni itt ma este. -Kelet-Közép-Európát? - Önmagunkat? Lehet azonban, hogy éppen az ilyesféle, könnyű, gyors és olcsó válaszoknak a visszautasítása tesz ennek a „sorstalan" földnek a polgáraivá bennünket leginkább.

[1] Műveinek első magyar kiadása Fahajas boltok címen jelent meg 1998-ban Pécsett, a Jelenkornál.

[2] Alkonyok és reggelek. Balassi Kiadó. Budapest. 2002.

[3] Új versek, 1997-2000. Liget Műhely, 2001. 63. old.

[4] Liget. 2004. 6. szám. 34 - 46. old.

[5]Ezt a Krakkót mutatja be a Tiszatáj 1981. 6. száma, ebbe fókuszálva a nagy változásokra készülő lengyel szellemi élet erővonalait. Ez a szám közli a kelet-európai drámáról szóló kandidátusi disszertációján dolgozó Spiró György  Wyspianskinak szentelt remek tanulmányát, A krakkói színház nagy korszaka címmel.

[6] A leghíresebb Csehov darab, a Három nővér bemutatója a Mennyegzőnél néhány hónappal korábban volt Moszkvában. De nemcsak a két szerző nem tudott egymásról, hanem Lukács Györgynek 1908-ban megjelent, A modern dráma című, kiváló kötetében sem történik említés egyikükről sem.

[7] Egy nemzetközi konferenciáról tartva hazafelé, a kivételes tehetségű rendező 1975-ben a mi Vujicsics Tihamérunkkal együtt, légi szerencsétlenség áldozata lett.

[8] Tiszatáj, 1981. 6. szám. 49. old.

[9] Spiró György: Az Ikszek. Szépirodalmi. 1981. 8. old.

Peterdi Nagy László