Peterdi Nagy László: Az ávós

A mai, nálunk valamivel mégiscsak boldogabb nemzedék nem is igen tudja már talán, hogy miről beszélek. Ma már terrorelhárítóink vannak csak, akik minket védenek, valaki mástól, aki tőlünk idegen.

Az Államvédelmi Hatóság elnevezésben azonban világosan benne volt, hogy ők az államot, az ő államukat védték, tőlünk. Más és más fedőnéven, de a Láger minden országában így volt ez. Azt hiszem, hogy mégis, mi jártunk a legrosszabbul, magyarok. Az ávósok, még ha valóban a sorköteles kiskatonák közül toborozták őket, amint később állították, valahogyan teljesen idegenek voltak tőlünk, és ezért, ha talán nem a legdurvábbak is, de mindenképp a legcinikusabbak és legembertelenebbek voltak mind között.

'68-ban, a prágai Vencel téren, az orosz katonák (többségükben KGB-sek) mosolyogva hallgatták végig a köréjük gyülekező egyetemisták hibátlan oroszsággal előadott eszmefuttatásait. És ez a mosoly nem került le az arcukról még akkor sem, amikor zubbonyukkal kellett elverni a benzines palackok lángját a tankok páncélzatán. Hrabal így írja le ezt. - „És az egyik tank ismét égni kezdett, a kiömlött olaj és benzin lobbant lángra. És a szovjet katonák ismét felugrottak a tankra, és minden izgalom nélkül zubbonyokkal és pokrócokkal csapdosták azt a tüzet, oltották, fojtották el, némelyikük közben mosolygott. És a járdán vértócsa vöröslött, benne nemzetiszín zászlók. Néhány szál virág, de a tisztek továbbra is az izgatott fiatalemberek gyűrűjében álltak, akik oroszul társalogtak velük. És a tisztek mosolyogtak[i]".

'68. nyarán Moszkvában is nagyon nyugtalanok voltak a fiatalok. Az egyik kibírhatatlanul fülledt éjszakán a Gorkij parkban sétálgatva, arra figyeltünk fel, hogy tekintélyes rendőr osztagok szaladgálnak fel-alá a folyó mindkét partján. Néhány ifjú azt találta ki ugyanis, hogy a Krími Híd magas tartóoszlopairól ugráljanak be a folyóba. A sötétben a rendőrök képtelenek voltak megjegyezni, hogy ki jött már fel a felszínre, és ki úszott a víz alatt tovább. A végén már könyörgőre fogták a dolgot. - Gyerekek, az Isten áldjon meg benneteket! Vágjátok be végre azt a 200 gramm vodkát, és hagyjatok már békén bennünket! Nem derült ki az óta sem, hogy ez lett volna-e igazából a jó megoldás. De hát, ezt most már döntsék el ők maguk! Nekünk megvan a magunk baja. Nem is kevés.

 „Ha legalább egyszer leitta volna magát, és részegen elmosolyodott volna" - kiált fel a Holt lelkekben Gogol, a regény főhőséről, Csicsikovról szólva. - Akkor megbocsátotta volna neki a svindlijeit. Hát, ez az! Egyetlen emberi szó, vagy gesztus néha széles szakadékokat tud áthidalni, mély sebeket tud begyógyítani. De az ávósoknak éppen az önhittségüket, az álszent makulátlanságukat és az eleve elrendelt tévedhetetlenségüket nem lehetett megbocsátani. A mi ávósaink azonban túltettek még rajtuk is. Halálosan komolyan vették magukat. Állítólag az osztályellenséget akarták karóba húzni. Ehelyett úgy ültek ott azokon a veszettül berregő Csepel teherautókon a tiszta, vasalt zsávoly zubbonyukban, mintha ők maguk nyeltek volna karót. Ezt kárhoztatják bennük még az örököseik is, akikben nagyapáik fanatizmusa és kérlelhetetlensége szimpla nagyképűséggé és nárcizmussá alakult már át. De azért, nem veszett el egészen!

1951. őszén, egy vasárnap este, még a Lónyay diákjaként, falum béli asszonyokkal együtt utaztam visszafelé Pestre, az internátusba. Én azzal foglaltam el magam, hogy a családdal együtt töltött két nap eseményeit rendezgessem el magamban. Kockás abroszokkal gondosan letakargatott nagy füles kosarakban, ők meg, frissen szedett fűszerpaprikát hoztak magukkal. A Csarnokba akarták kivinni, másnap hajnalban.  Csakhogy ezt akkor így, egyenesen a termelőtől, nem lehetett ám! Tudták ezt ők is, ezért aztán nagy harsány gondtalanságot és vidámságot erőltettek magukra. Fecserésztek és kacarásztak, unos-untalan. Mert nem látták, amit én. Hogy ki ült ott a lengőajtó túloldalán, a szomszédos fülkében. - Egy eleven ávós!

Talán a határsávból, egy kiküldetésről jött hazafelé. A vizes fűben való kúszás és az üldözés nyomai nem látszottak ugyan rajta, még a drága lakkcsizmája is makulátlanul tiszta volt. Általában is, akkurátus, sőt válogatós embernek látszott. Tiszta és ropogósra vasalt volt minden rajta. Dezodorok akkoriban nálunk még nem voltak, holmi kölnivíz használatáért is halálra szekírozták volna a bajtársai. Ha közelebb merészkedtünk volna hozzá, talán a Figaró arcszesz édeskésen fanyar illatát érezhettük volna meg rajta. Ha ugyan, megéreztük volna. Mert mi, vidékiek, akik aznap legfeljebb, ha egy lavór kútvízben mosakodtunk, már a vasút állomásra cipekedve, csatakosra izzadtuk és sároztuk magunkat. Az óta meg, a vicinális kis mozdonyának a kénes füstje büdösít bennünket. Meg a drukk, hogy mi lesz a paprikával. Hiszen a „feketézésért" akkoriban fegyház, Recsk, vagy Kistarcsa járt.

Jött aztán hamarosan a kalauz is, egy szikár, jó ötvenes ember. Mindjárt észrevette a kosarakat, de nem szólt mindjárt. Megvárta, amíg az asszonyok maguk kezdték el mesélni nagy lelkesen, hogy a téeszből hozzák fel a friss vitaminokat a munkásosztálynak. De az után is csak álldogált még ott. Amíg csak, az egyik menyecske ki nem kapott a kosárból egy hosszú, különösen szép piros paprikát, és száránál fogva, a láthatóan súlyos gondolatokat mérlegelő férfiú zubbonyának felső gomblyukába nem akasztotta. Akkor megsimogatta jobb keze hüvelykujjával bajuszát a kalauz úr. Szalutált, sarkon fordult, és ugyanezzel a lendülettel belépett, egyenesen a szomszéd fülkébe.

Annyit láttam csak, hogy a tiszt, aki eddig roskadtan ült a helyén, és fásultan bámult az ablakon kifelé, emelkedni kezdett ültőhelyében, és a paprikával kitüntetett kalauz zubbonyára meredt. De az, hivatalos személy lévén maga is, hamar feltalálta magát. Katonás léptekkel „feljebbvalója" elé lépett, tisztelgett, és mintha csak ezért jött volna, részletesen előadta az asszonyok dolgát. A tisztet ez azonban már láthatólag nem érdekelte. Finnyásan eltartott középső és mutató ujjával leakasztotta a vasutasról a paprikát, és kidobta a résnyire leengedett ablakon. Aztán unottan továbbintette a kalauzt, és visszaereszkedett az ülésre.   

Kőbánya-felsőnél, szokás szerint, piros jelzést kapott a vonat. Hősünk talpra ugrott, egy pillanat alatt feltette sapkáját, felvette köpenyét, megrántotta láthatóan vadonatúj, mégis puha bőr derékszíját, pisztolytáskáját, és a bámuló utasokra ügyet sem vetve, hidegvérrel végbevitte a vasúti szabályzat egyik, legkirívóbb megsértését: nyílt pályán elhagyta a szerelvényt. A kalauz ott állt az ajtóban, és feszesen szalutált neki. De ő nem viszonozta. Szemét a talpfákra szegezve, ügyesen lépkedett már hazafelé, az épülő, új lakótelep egyik, kétszobás lakásába. Hazaérve, gondosan felakasztja majd az előszoba fogasra mindazt, amit az imént magára vett a vonaton, szépen egymás után. Körülményesen kezet mos, és meghallgatja felesége előterjesztésében a napi híreket. A fehér abrosszal terített, hangulatosan megvilágított konyhaasztalon várja is már a vacsorája. Tévé nincsen még. A család őt fogja bámulni hát majd, csöndben és áhítattal, amíg a gondosan megmelegített kolbászos lecsó formájában jóízűen el nem fogyasztja a szövetséges parasztság beszolgáltatta vitaminokat, mind. Joga van rá, mert szükségünk van rá. Vajon még meddig?

[i] Bohumil Hrabal: Foghíjak. Európa. 1994. 103. old.

Kép forrása

Peterdi Nagy László