Peterdi Nagy László: Lengyel-magyar, két jó barát

Hányféle értelmezést és értelmezőt túlélt már, és fog túlélni még ez a fenti szlogen is! Nem abban a bugyuta értelemben persze, ahogyan a KGST idejében beszéltünk a népek barátságáról.

Hogy egymás futball csapatának drukkoljunk. Meg hogy egymás selejtjén éljünk, mint Ali meg a teve, a sivatagban. Gondolhatunk mi a lengyelekről, amit csak akarunk! De, néhány sikertelen házasság, vagy valami más, akár csak egy kicsit is értelmesebb vállalkozás után, mindig felkapaszkodunk azért valamelyik, arrafelé tartó vonatra. Hová is mehetnénk még? Amint Szibéria a két orosz főváros száműzött értelmiségének a leszármazottaival van tele, Közép-Európa másként gondolkodóinak utánpótlásáról meg mindig az ügyeletes Werbőczyk és Pázmányok egyetemeiről kicsapott, jófejű és jó torkú, továbbá igen szerelmes természetű magyar diákok gondoskodtak.

Nincs képem azt hazudni nekem sem, hogy csak a szakmai kíváncsiság kielégítése: Józef Kantor krakkói Cricot, Józef Szajna varsói Stúdió és Jerzy Grotowski wroclawi „szegény" színháza végett utazgattam én ezekbe a városokba, annak idején. - Miközben idehaza Ivan Kozirjev vasöntő meg, éppen távfűtéses, új lakásba költözött, a rózsadombi gyepün megtelepült proletár társai pedig, síkra szálltak az olajválság begyűrűzése ellen, és az eocén program túlteljesítése tárgyában tettek fogadalmakat. Ezek az igen tudatos, sőt öntudatos urak - akkoriban még - nem is nézték valami jó szemmel a magunkfajta, szakállas, borostás, iszák(os) és ide-oda ingázó szegénylegényeket. De népfront volt, meg szoros, szocialista nemzeti egység. Így aztán, a nekünk szóló pofonokat legtöbbször azok a szegény, lenvászon törülközővel házaló lengyel turisták kapták, akikkel együtt vártunk az éjszakai vonatra a Keletiben.

Ennek az egész seregnyi semmittevőnek a láttán, a mainál semmivel sem magasabb bérért - akkoriban még - kitartón, szorgalmasan, sőt önfeláldozón dolgozó nép fiai, a derék vasutasok, olykor nem tudták visszatartani bizony, akaratlan ellenszenv-megnyilvánulásaikat. Voltak beszólások, megestek köpések, sőt a kocsi-rendezők piros zászlócskáival jelzett félreérthetetlen mozdulatok is. De a lengyelek okosak voltak: úgy tettek, mintha tréfának vennék a dolgot, és kedélyesen hátba veregették „hagyományos" barátaikat. Mi azonban, dühöngtünk és morogtunk. De persze, csak szigorúan egymás között. A kesztyűt senki sem vette fel. Az ügyeletes rendőrök pedig, tapintatosan félrenéztek.

A rendszerváltás egyik nagy illúziója lett aztán a hagyományos lengyel-magyar barátság - még hagyományosabb, igazi állampárti módon történő - újraélesztése. Szidhatjuk persze megint csak, a fafejű államhivatalnokokat, akik soha életükben nem láttak még talán kocsi-rendezőt. Csak hát, elfogyott a gulyásleveles is, meg a törülköző is. Ilyenkor pedig, jaj, de messzire kell visszanyúlni mindig a történelembe, ha egy kis barátságot akarunk! - Éltek még a balatonboglári lengyel iskola egykori növendékei. A Bem József Társaság aktivistái pedig, gondosan megkoszorúztak minden, a közös múltra utaló emléktáblát. Krakkóban tanult egykor a magyar humanista ifjak színe-java.  Mégis, amikor egy cipőkanál segítségével újra beillesztették a vasúti menetrendbe azt a fapados járatot, amely Pécs és Krakkó között ingázott kitartóan, Dózsa Gergely és a krakkói Jagelló Egyetem Kollégium Maiusának újabb humanistáira várva, alig akadt vállalkozó.

Azt reméltük, hogy ezzel a sajátosan közép-európai Barátság járattal - törülközővel, vagy a nélkül -csőstől utaznak majd a lengyel turisták a 2000 éves mediterrán városba, meg a Balatonra, tovább. Kiderült azonban, hogy a Magyar Államvasutak túl drága lett ezeknek az éhenkórászoknak. A két ország „vállalkozói szférája" egyelőre meg nem igen tud mit kezdeni egymással. Az Adria után, a lengyeleket nemigen érdekli már a Balaton. Egy, magára valamit is adó magyar menedzser meg legalábbis az Alpokba jár síelni. Akkor hát, kinek, minek? - gondolták ennek, magukat a magyar adófizetők pénzéből bőkezűen dotáló Zrt-nek a vezetői. És a „kihasználatlanságra" hivatkozva, beszűntették az ingázást. Némi lebegtetés után, ugyanez lett a sorsa a Krakkó és Ferihegy közötti repülőjáratnak is.

Spórolni kell! Pedig hát, ráfizetünk inkább, erre is. Az Európa kulturális fővárosának rangjára emelkedett Pécs láthatólag feszeng ebben a - méregdrága - szerepben. A műemlékeinek állagában és lakóinak életkorában, sőt életformájában is, nála sokkal fiatalosabb Krakkó viszont, nyugodt és kiegyensúlyozott. - Maradt, ami mindig is volt: Közép-Európa talán legfrissebb szellemű városa. Ez derült ki most újra, hogy összeállt egy vállalkozó kedvű, fiatal társaság, és elindultak a gyors, kényelmes és olcsó Orangeways buszok a Kárpát-medence nagyvárosaiba. És kiderült az is, hogy ha jól csináljuk, kifizetődik az a kis barátság még így, üzletileg is. Mint ahogyan, mindig is kifizetődött. Mit mondjak, közvetlenül utánunk a lengyelek lesznek az Unió soros elnökei. Ha csak annyit tesznek meg, hogy a közös rendezvényeken, sajátjuk nem lévén, a magyar elnökség idejére kiszállított, magyar borokat fogyasztják, már a pénzünknél vagyunk.

I.
Indián nyár

"Előfordul néha, hogy elmúlik az augusztus, de a nyár vastag, vén törzse megszokásból még tovább terem, korhadt testéből vadhajtás-napokat, gyom-napokat fakaszt, meddő és hülye napokat vet oda ráadásnak, ingyen, üres és ehetetlen nap torzsákat, fehér, csodálkozó és fölösleges napokat."
(Bruno Schulz: A legtitkosabb szezon.)[1]

Legjobb lesz, ha ezzel a szerzővel, amerikai kiadású európaiságunknak ezzel a talán legnagyobb mulasztásával kezdjük az újraismerkedést. Egy lengyel zsidó kereskedő elsőszülött fiaként, Drohobyczban volt gyermek. Később a helyi gimnázium rajz- és kézimunka tanáraként kereste a kenyerét, és a város szovjet, majd német megszállóinak házi festője volt. Valójában egy tisztaszívű kamasz maradt a lezüllött Közép-Európában, akinek maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg. - Amíg csak le nem puffantotta egy unatkozó Gestapo-tiszt. A - szintén trén kocsin érkező - „népi hatalom" pedig, el nem temette őket mind, jó mélyen.

 Schulz műveinek eddigi legteljesebb magyar nyelvű kiadása a Drohobycz melletti Lemberg (Lviv) egykori szocialista testvérvárosában, Pécsett jelent meg. Nem valami túl vidám, de nagyon is hasznos olvasmány. Sokat megtudhat belőle a magunk fajta kelet-közép-európai ember - önmagáról. Schulz művészként nálunk sokkal érzékenyebb és érdekesebb. De emberként éppen olyan esendő volt, mint mi. És mégsem igen tudunk most mit kezdeni vele. Igaz, tőlünk egy kicsit keletebbre született. De Kelet és Nyugat, Észak és Dél, valamint a közép-európaiság különböző formái között az évszázadok során sok átjáró és átmenet épült ám itt ki Európában, amiket ismerni illene az ekkora nagy européreknek, mint mi!

Galícia

A Kárpátok és a Magas-Tátra! - Onnét már Északnak tartanak a folyók. Ezen az oldalon azonban már mindenütt mediterrán szelek fújnak. Sokfelé megvannak még a római utak és vízvezetékek, a színházak és a fürdők is. De a barbár birodalmak széthullása után most nem ezekkel foglalkoznak a politikusok, hanem az új birodalmak felépítésével. Az eget jobbára már csak a meteoropata írók meg az érzékenyebb szerelmesek fürkészik. Ők szaglásszák az ide tévedő felhőket, és hallgatják ki, mit susognak a szelek. Azt hiszem mégis, hogy ebből egyszer talán lehet még valami.

A fiatal lengyel írók néha már hazai szerzőt is választanak maguknak példaképül. Közülük az egyik legtehetségesebb, Piotr Szewc éppen Drohobycz mellett született, Zamos'c'ban. A krakkói megjelenés után alig egy évvel nálunk is kiadott könyvében[2], ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje. Ő aztán nem szégyelli ezt az örökséget! - Sőt, rá is tesz még egy-két lapáttal. Mintha Krúdyt olvasna össze az ember Szép Ernővel.

Mégis, valami hiányérzete támad az embernek, egyre erősebben. Hiányzik - a levegő. Pontosabban, hogy megrebbenjen egy kissé a levegő. Nem értjük: hova tűnt a meleg déli áramlás, amely Schulznál még újra meg újra megmozgatta ezt a tespedt világot? Amely nem engedte, hogy belehulljon a saját köldökébe, hogy valóban Galícia legyen? - "Jöttek a meleg moldovai szelek, beköszöntött a végtelen sárga monotónia, az édes, meddő déli áramlás" - írja azokról a  60, 70 év előtti galíciai nyárvégekről, amelyek valami furcsa nyugtalansággal és baljós sejtésekkel töltötték el őt. Ezt a Szewc megidézte világot, nem borzolják viszont messziről jött áramlatok. Az egyetlen kívülről jövő, erőszakos, erőlködő mozgás a vonaté, amely Nyugat felől araszol keresztül a tájon. Ezt is feloldja, elmaszatolja azonban a mozdony felett "feketén habzó" füst, amely egyre szélesebb spirálokra oszlik, és elborítja a töltés oldalát. - "Spirálköröket írt fölöttük a levegő. közeledtek-távolodtak a körök. Besöpörték a tehenek, az iszap, a fű, a nád és sás szagát."[3]

Egy álló, és önmagán merengő világ most ez, amelynek abban van a nagy előnye, hogy minden pontja "spirálkörökben" rendeződik el egymáshoz képest. A dolgoknak és az embereknek így lehetőségük van megfigyelni, megismerni, kielégíteni és boldoggá tenni egymást. - Már amennyiben persze - ez a boldogság. Ami iránt némi kétséget ébreszt mindenesetre, hogy a könyv - egyáltalán - megszületett. Hogy valakinek kedve támadt, lám, egy kis céltudatos tevékenységre mégis. - "A város fölött egy gólya körözött. (...) Egyre följebb lépdelt a levegőben, egyre nagyobb méretet vett a térről, mintha nemcsak a várost, a régi negyedet, meg a keleti külvárost akarná befogni, hanem az egész járást, amelyről senki sem tudta, hol végződik."[4]

Ma már persze Zamos'c'ban is más a helyzet. Krakkó pedig, Európa egyik legpezsgőbb kulturális központja, és önkiszolgálóiban a legjobban és legolcsóbban lehet étkezni, állíthatom. De akkor miért fáj annyira a szívünk az után a régi város után? Szewc könyvéből megértjük: éppen a mozdulatlansága miatt. Hogy az emberek ott még mind ismerték, és bár csúnyán kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. És mert most úgy képzeljük: ez volt a boldogság. Hát megteremtjük magunknak, amúgy posztmodern módon, újra.

Én mégis Schulzot tartom azért a nagyobb írónak. - Éppen a miatt a furcsa nyugtalanság miatt, amely időnként elfogja, s amelyet, bármilyen ügyes fiú is, Szewc a maga könyvéből valahogyan kifelejtett. A mesterség ismerete még nem elég. Kiderül, hogy a régen halott előd jobban ismert bennünket, mai városlakókat, mint a tulajdon kortársunk. Tudta, hogy milyen brutális feszültségeket takar ez a kisvárosi idill, sőt még a vissza-kérőzése is. Aztán, amint említettem, hamarosan meg is tapasztalhatta.

„Pöff"

A barátság mai példázatának mottójaként idézett mondaton épp a kihívóan sötét jelzők miatt akadt meg mégis a szemem: "meddő", "hülye", "fölösleges" napok...  Ha mostanában ilyet olvas az ember, mindjárt gyanakodni kezd: csak nem született megint egy új Hamlet olvasat? Érzik azonban, hogy ez itt nem affektáció. Mintha valami sértett és indulatos, de nagyon egészséges életvágy munkálna inkább benne. Olyasvalakinek a szavai ezek, aki tudja nagyon is jól: nekünk itt nem lehet egyetlen napunk sem "fölösleges".

Tipikusan kelet-közép-európai dolog ez is: magunk sodorjuk magunknak, mint az oroszok a mahorkát. Így hívják a pilóták azt a kis léglökést, ami a landolás előtti utolsó pillanatokban váratlanul belekaphat még, s megemelheti, megbillentheti a gépet. Ennek a jórészt maga, a gép által keltett, és a leszállópálya betonjáról visszacsapódó légáramlatnak a társadalomlélektani vonatkozásaira Örkény István hívta fel a figyelmet, a Kulcskeresők című darabjában. - Mivel kiszámíthatatlan, a pöff ellen úgy lehet védekezni csak, hogy az ember előre számol vele: egy kis rátartással kell mindig földet érni. Mit tehet azonban, akinek nincsenek tartalékai, és ráadásul, nem meri ezt bevallani még önmagának sem? Az bizony túl passzentosan, túl szépen - magyarosan, horvátosan és szlovákosan - vezet, és úgy jár a végén, mint a Kulcskeresők pilótája. Sok évtizedes jó munkájáért, ő egy szép új lakást kapott a népi államtól. De a lakásszentelőre sietve, túl korán tette le a gépét, és a leszállópálya helyett, a rákoskeresztúri köztemető sírkövei között találta magát.

 Lehet, hogy mi is így vezetünk repülőt és autót, barlangkutató expedíciót, a Föld körül hajózó vitorlást, és hogy így vezetjük ezt, a segítőkész szomszédok között bukdácsoló kis országot is? - Lihegve, hazardírozva, és „túlteljesítve", ahogyan egy „legjobb tanítványhoz" illik? Csak most úgy teszünk, mintha a nyugati normák írnák elő számunkra ezt a stílust. Mert - mit is mondhatnánk egyebet? Valljuk be talán, Schulz példáját követve, hogy minden egyébhez kicsinyek, szegények és bizony egy kicsit már fáradtak is vagyunk? Ezt bizony nem merjük. Mert akkor mindjárt lesz helyettünk - más.

 Pedig találhatnánk éppen egyéb normákat is. - Mondjuk a krakkói, a kassai, a pécsi, vagy a budai polgárokét. Mert nemcsak az egy Márainak a futó ötlete volt ám ez csupán! Polgárok a Kárpát-medencében, igenis, voltak már egyszer. Csak hát - nem elegen. A polgári szellem így a mediterrán és a Fekete-tengeri, az antik és bibliai világból táplálkozott inkább, éppen annak az "édes, meddő déli áramlásnak" a következtében, amely Drohobyczban úgy meglepte az írót. Érezte, hogy valami nagy és erős dolog ez, csak nem tudott már mit kezdeni vele. Pedig hát a mi utolsó tartalékunk, komplexusoktól és magas energia áraktól megviselt közép-európaiaké, éppen a meleg tengereknek, a kifogyhatatlan és kielégíthetetlen asszonyi életvágynak és életerőnek ez a mélyről buzgó forrása. Bizonyára Örkény sem véletlenül választotta az egyik legjobb novellája címének, hogy Az ember melegségre vágyik. Ez az áramlás legalább olyan életfontosságú a számunkra, mint a Barátság kőolajvezeték. Meg kellene, hogy tanuljunk hát, helyesen élni vele!

Először is, fogadjuk meg azonban, hogy annyi más fontos dologhoz hasonlóan, ezután nem fogjuk ezt is a költőknek lepasszolni! Nem múló hangulat ez csupán, zaklatott látomás és bizonytalan sejtés, mint Petőfi: Szeptember végén című versében volt, ott Drohobycztól nem messze, Koltón, az összezártságtól (az állandó megfigyeléstől) kimerült, kínjában már az ősz hajszálait számolgató, a túl jól sikerült nászúttól kissé megcsömörlött, ifjú férj féltékeny kérdése: "S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?"

Sok versmondó még jól meg is nyomja az én szót, s szinte fenyegetve, számon kérőn emeli meg a hangját a mondat végén. Mintha csak ő maga lenne a megszorult, kétségbeesetten önző férj, aki a neki feltétlenül kijáró hősi halál rémképeivel ijesztgeti, zsarolgatja, tanítgatja az új asszonykát. Az idők változnak persze. A férj ma már nem kényúr, hanem elv- és költőtárs. Alig egy fél századdal később már legfeljebb csak a múzsájukkal (szponzorukkal) szemben engedhettek meg ilyen hangot maguknak a költők. - "Egy perc a Nyár meg sem hőkölt belé / S Párisból az Ősz kacagva szaladt./ Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán / Nyögő lombok alatt"- nyögdécselt Léda szalonjának egyik díványán a másnapos Ady. Amint állítja, ő sejtette meg először, hogy hiába oly nagy költő, azért csak meg fog halni ő is. És, amint ez nálunk már szokás, megkövetelte keményen, hogy ezért hát, a többiek csodálják, szeressék, és dajkálják.

A költők már csak ilyenek. - Meg a szerelmes kamaszok. Szentül hittem mindig én is, hogy egyedül az én titkom: szeptember végén Budára másodszor is visszalopózik a nyár, még egy kicsit. És hogy ezt én fedeztem fel. Meg kellett öregednem hozzá, hogy a Rejtő Jenő kiadatlan hagyatékából összeállított kötetben elolvashassam a következő sorokat, tíz évvel a születésem előtti keltezéssel: "És ki ne érezte volna még ősszel, a kopár körúti fák alatt, poros, nyirkos szélben, mikor feltekint az égre, és nézi a vándormadarakat, hogy jó lenne most vonatra ülni, és menni, menni... És csak áll bánatosan a közönséges őszi Körúton, az eget bámulva..."[5]

Mostanság augusztus végén, szeptember elején, a Körúton tülekedők javában falják még a főtt kukoricát. Ez a nyári utószezon, a kedvezményekkel és kiárusításokkal. Honfi- és uniós társaink ilyenkor javában igyekeznek még, hogy "megoldják" a nyaralásukat - fél áron, félpanzióval, akár nyár nélkül is. Kinek van ideje ilyenkor az eget bámulni? De esténként, ha átsétál az ember Budára, és a Melinda útnál csak egy kicsit is feljebb merészkedik, egy egészen más világba lép be. Nyirkos hűvösség szivárog már az út két oldalán sorakozó nagy kövek réseiből. És ha arcunkat a Duna felé fordítjuk, ugyanaz a langyos, meleg szellő simogatja, mint Krakkóban, Drohobyczban, vagy Lembergben.

Csendes szivárgás és zengés

 A nagy folyó medrében haladva, felszivárog ilyenkor ide valami a mediterrán nyárból. Alighanem ennek a kis "másodősznek" a kedvéért telepedtek le itt a Duna mentén vonuló római és török csapatok, majd később a rác hajósok és gabonakereskedők, meg a Bánát felé ereszkedő német polgárok és mesteremberek. Hogy esti sétájukat végezve, beleszippantsanak itt néhány évszakba, kultúrába és életmódba - egyszerre. Éppen úgy, mint a Kárpátok keleti lejtőire települt, arcukat a Fekete-tengeri civilizáció felé fordító galíciai polgárok, kereskedők és iparos emberek, Schulz hősei. Számukra még természetes volt, hogy ezt jelenti európainak lenni. - Ismerni az átjárásokat. Egyformán otthon lenni mindenütt ezen a kontinensen - Szicíliától a norvég fjordokig és Dovertől a Kaukázus szikláiig. Így voltak ezzel az egyszerre több nyelven beszélő budai, kassai és krakkói polgárok, de például azok az olasz festők és építőmesterek is, akik Varsóban, Moszkvában és Szentpéterváron vésték hideg északi kövekbe a maguk mediterrán álmait.

Az olaszok temperamentumát és életkedvét titokban, irigyen figyeljük. De aztán lebiggyesztjük a szánkat. Magunkat született európainak, őket meg holmi déli, majd hogy nem balkáni népségnek nyilvánítjuk. Mintha bizony leges-legelső költőnk, a horvát anyanyelvű páduai diák, a latinul verselő pécsi püspök, Janus Pannonius, nem éppen tőlük tanulta volna meg, hogy mit jelent európainak lenni! Mintha versének "hőse", a Mecsek alján kihajtott mandulafácska nem azt a kultúrát jelentette volna, amelyet ő éppen tőlük akart átplántálni Pannóniába!

Mátyás királyunk már inkább a magról való szaporítás híve volt, kötelező csávázással és központi elosztással, amelyet jobbára a Fekete sereg hadnagyai végeztek, Szelistyétől Boroszlóig. Szorítottak a határidők már akkor is, nagyon. A déli szél törököt hozott csőstől, nyugati polgárosodás meg sehol. Nem lehetett itt holmi mandulafácskákkal vacakolni! Olasznak elég volt Beatrice és Bonfini, elég sok pénzbe kerültek ők is. A belevaló magyar gyerekek meg hadnagynak mentek, nem kolostorba, krónikákat másolni.  A nyugati követek dicsérgették ugyan a visegrádi palotát, de inkább a végvárak állaga és a védők fegyverzete érdekelte őket.

Azóta is így megy ez. Gül Baba hozatott ugyan néhány ritka rózsatövet, de a kertjébe idegenek nem léphettek be. A római kori forrásokhoz építettek ugyan fürdőmedencéket, de mindig csak ők ültek benne. Mi meg maradtunk - szittyának, szíjra fűzött rabszolgának, keményfejű kálvinistának. Kulturális köztudatunkban mégis újra meg újra feltör a közvetlen és tömeges átemelés, átültetés, a folyamatos áramoltatás természetes igénye. - Például a nagy nehezen mégiscsak megvalósult pécsi bölcsészkar formájában. A szelek egyre szabadabban fújnak most már át egyik királyságból a másikba. És minden út Rómába vezet.

 De nem csak a földön haladnak ám ezek az útvonalak! A légifolyosók és információs sztrádák, a szellemi közlekedő edények a birodalmak bukása után is zavartalanul működnek tovább. A „sötét középkorban" az egyházi liturgia nyelve a latin volt, a szerzetesek, majd a humanisták könyvei is ezen a nyelven íródtak. Ennek ismerete legalább olyan kötelező volt az elit számára, mint ma az Internet használata. A földjükről elűzött parasztok meg egyéb vándorok és csavargók elbeszélései más-más, de egymás számára szintén érthető nyelveken folytak. Hiszen mire gyalog áthaladt az ember egy-egy országon, minden este más-más faluban szállva meg, nagyjából meg is tanulta az ott használatos főbb nyelveket. Tudtak tehát az emberek akkor is egymásról jóformán mindent. Legalább is, ami az igazán fontos dolgokat illeti. 

A Mecsekben megtelepedett olasz szerzetesek jól tudták például, hogy az uralkodó szélirány itt a délnyugati. És megfigyelték, hogy még akkor is, amikor lent a völgyben teljes szélcsend honol, a legmagasabb csúcson, a Zengőn, ahol ők megtelepedtek, remegnek és hajladoznak, valósággal zengenek a hatalmas fenyők. - Ott fenn a magasban hazai, földközi tengeri szél fúj. Ezért telepszik le minden polgár és humanista legszívesebben ott, ezeknek az égig érő távírópóznáknak a tövében. Janus Pannonius palotájának köveiből derviskolostor épült a Tettyén. Fülep Lajos egykori parókiáján, Zengővárkonyban változatlanul azon a rezgésszámon zengenek ma is a fenyők, és beérik a füge meg a gesztenye. A nagytiszteletű úr letett mindig a pécsi professzori, majd a Nemzeti Múzeum igazgatói szobájának asztalára egy-egy kosárkával az új termésből. - Mutatóba.

Visegrád

Buda - Szentendre - Visegrád - Komárom - Pozsony - Krakkó. Így halad tovább a meleg áramlás, amíg csak bele nem ütközik a Magas-Tátra palaszürke szikláiba. A krakkói Jagelló Egyetemen tanuló magyar diákok mesterkedései révén, ezek a hatalmas tükrök sugározták vissza az olasz reneszánsz és humanizmus fényét 500 éve is a törökök feje felett Közép-Európába. A 20. század fordulójára pedig, Berlin és Bécs, Kijev és Moszkva mellett, egész Európa egyik legpezsgőbb szellemi központját hozták létre Krakkóban a gyapjúkereskedők pénzelte tudósok és művészek. A Magas-Tátra déli lejtőin télidőben csupa fürdőruhára vetkőzött egyetemistát látni, amint síléceiket a sziklának támasztva, arcukat délnek, a tenger felé fordítják, és elmerülten napoznak. Hogy lengyelek, csehek, szlovákok, vagy éppen magyarok-e, nehéz kitalálni persze. Mindannyian egy meglehetősen primitív, közép-európai angolt beszélnek. Ez járja most Tacitus és Vergilius nyelve helyett, amelyen az egykori diákok egymással társalogtak.

Akár tudta ezt magáról, akár nem, Európa szellemi elitje mindig is kozmopolita és internacionalista volt. A humanisták szabadon váltogatták a királyi és hercegi udvarokat, a nyelveket és kultúrákat. A debreceni csizmadia és könyvnyomtató legények Német- és Franciaországba, Hollandiába gyalogoltak ki, hogy elkészítsék a mesterdarabot. Minden este más gazdánál szálltak meg, megismervén így végig a szokásokat, s nyelveket. Még Bethlen Gábor is betanulta mindig a beszédét törökül, ha kiment a császárhoz. De ettől még nem mentek tönkre a nemzeti vasúttársaságok. Mert a tógás, latinos diákok otthon mind-mind a saját nemzeti nyelvük és kultúrájuk megszállott harcosai voltak ám! Egy krakkói, prágai, nagyszombati, vagy debreceni diáknak egyáltalán nem illett kozmopolitának lenni. "Minden nípnek az ű nyelvi." - hirdette az első magyar nyelvű - Krakkóban nyomtatott - bibliafordítás a reformáció és a polgárosodás programját. Aki mester akart lenni, annak minden szerszámot és minden embert "az ű nyelvin" kellett megszólítani. Hiába tudott mindenki egy kicsit valamilyen közvetítő nyelven is, megvolt a maga, egész hitét és minden tudományát egybefoglaló anyanyelve.

A németesítő II. József egy szép nagy színházat ajándékozott a budai német polgároknak, amelynek első előadásához Beethoven írt nyitányt annak idején. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a budai polgárok többet tettek a magyar nemzeti színjátszásért, mint az összes vármegye együttvéve. És - a magyar nyelvű kultúráért, tudományért és irodalomért általában is. Hiszen mindez - az övék volt. - Egy életrevaló európai nemzeté, amely néhány évtized múlva, az osztrák, a lengyel és az olasz önkéntesekkel összefogva, Bécsig zavarta a Habsburgokat. Miközben egymással jobbára csak németül tudtak szót váltani, természetesen.

 Miért is szerénykedjünk? - Az utóbbi évtizedek magyar elitje méltatlannak bizonyult erre az örökségre. Egykori szovjet ösztöndíjasaink meg a nyugati egyetemeken felforgató eszmékre nevelt alkalmazottaik egyáltalán nem azért járnak ma már a budai hegyekbe, hogy kétezer év európai elitjének a szellemével társalogjanak. Az ilyen félreértések elkerülése végett, be is építették kockaházakkal az egészet,. Az öko telkeket elkerítették, s a kerti törpék védelmére pitbulokat rendeltek ki. - Az „ű nyelvükön" akarják élni a maguk kis "polgárinak" hitt létét.

Közben az európai örökség fontos része megy itt tönkre: megtörik, megszakad a Földközi-tengeri kultúra kisugárzása. Így aztán, ha fel is menne még egy-egy ifjú Werther, Wagner vagy Schulz, Petőfi vagy Tempefői meditálni a Svábhegyre esetleg, nem súgna már a fülébe titkos üzeneteket a délnyugati szél. Az áramlás feljebb költözött, más régiókba, ahova nekünk már bejárásunk sincsen. - Még a legújabb típusú, nikkelezett börtönrácsokkal megerősített terepjárókon sem. És ebből még nagy baj lehet. Kezdik már pedzeni lassan ezt az illetékesek is.

[1] Fahajas boltok. Jelenkor. Pécs. 1998. 94. old.

[2] Alkonyok és reggelek. Balassi Kiadó. Budapest. 2002.

[3] 60. old.

[4] 121-122. old.

[5] Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Szukits Könyvkiadó. Szeged. 1997. 5. old.

Peterdi Nagy László