RD - Az nem lehet, hogy mindenünk odavész!

Árvízi történet: Emberi helytállásról, összetartozásról, emberségről.

 

Azon az október végén egy mondat adta hírül: "Árad a Tisza!". Figyelmeztetés, felkiáltás, felszólítás, mi minden rejlett ebben az egy mondatban.
A folyó felső folyásán, Kárpátalján a több napon át tartó esőzések, a kíméletlen erdőirtás következtében a hegyekből akadálytalanul lezúduló víz duzzasztotta fel rövid idő alatt a vizet. Az események ezek után felgyorsultak. Megkezdődött a védekezés, a küzdelem, a menekítés, menekülés a Felső-Tiszavidéken a folyó mindkét partján.
Barátaim, sorsát, akik a folyó, a gát túl oldalán, Kárpátalján élnek fokozottabb aggodalommal követtem nyomon azokban a napokban. Megszaporodtak a telefonhívások, az aggódó érdeklődés, a híradások nyomon követése. November hatodikára vészhelyzet alakult ki. Ezrek védték, vigyázták a Tiszát éjjel-nappal. A víz magassága egyre emelkedett, a kilátástalan küzdelem egyre fokozódott.
Kaptak ugyan üres homokzsákokat, kivezényeltek kiskatonát segítségül, de minden egyébben magukra hagyták őket. A falu minden épkézláb embere lapátot fogott, töltötték a zsákokat, hordták a gátakhoz, erősítették a töltést. Figyelő szemek jártak a töltésen, mérték a víz magasságát
Eszeny ez a kis kárpátaljai magyar falu, a Tisza által körbevett település, azokban a napokban nehéz napokat élt át. éjjel - nappal.

Hetedikén délelőtt jött a hír tőlük: baj van,hangosbemondó adta hírül: egy órán belül megkezdődik a kitelepítés. Megyünk értük, várjanak, ne aggódjanak-, próbáltam nyugtatni.
Kora délután indultunk el tolmács kollégámmal. Hetente tettük meg ezt az utat, de ilyen aggodalommal még soha nem indultunk útnak. Záhony, a máskor mindig zsúfolt átkelő, most üres volt.

- Mi újság? Mit tudtok? - kérdeztük a határőröket. Mondták a kósza híreket, amiket a víz elől menekülőktől hallottak. Elszántságunkat látva meglepetten kérdezték: "Csak nem át akartok menni? Beszélik, oda már nem lehet lemenni, lezárták a rendőrök az utakat arra. Lebeszélni igyekeztek szándékunkról, hasztalan.. A határ másik oldalán a várakozás percei óráknak tűntek. Autók lámpái tűntek fel és kanyarodtak a határátkelő felé arról az útról, amit lezártnak tudtak odaát. A szorítás engedett a torkunkban. Az ukrán útlevélkezelő kicsit csodálkozva nézett ránk: igyekeznénk a kollegánk feleségért, gyerekéért próbáltunk imigyen nyomatékot adni szándékunknak. Szerencsénkre megértő volt és így hamar túlestünk a szokásos szertartáson.

 

Elértük a Munkács irányába kanyarodó elágazást, nem volt útzár. Még hat kilométer és egy újabb elágazás a faluba. Itt is túljutottunk. Néhány száz méter megtétele után az úton keresztbe sorompó tűnik fel, mellette fegyveres emberek. Odaérünk. Megismerik az autót, ismerősként köszöntenek. - Mi újság? - kérdezzük. Az ott levők egymás szavába mondják a híreket: elvitték a gyerekeket, asszonyokat be Ungvárra, vannak akik elszöktek, a többség még a nők közül is aki itt maradt, itt van és dolgozik végkimerülésig.

- Mi most őrizzük a falut, az értékeket, a jószágokat.
Mondják őrséget szerveztek a vadászokból a falu védelmére, Feri-, tudjátok a Gabi sógora, megszervezett már mindent,(Feri, - Kovács Ferenc - ő a falu polgármestere), beosztottuk közösen mikor ki van a gátakon őrségben, ki pakolja, szállítja a homokzsákokat, kik látják el a jószágokat. Magunkra hagytak bennünket! Látjátok, a villanyt, azt nem kapcsolták ki, - mutat a villanyoszlopokra, így legalább nem petrólámpánál kell raknunk a zsákokat.
Közben felmegyünk a gát tetejére. Még fél méter - mondják és kiárad., ha addig bírja a töltés és az eső is megszűnik. Isten kezében vagyunk! - mondja valaki, a többiek helyeslően bólintanak hozzá. Indulunk. Még néhány száz méter és feltűnik a jól ismert ház. A kapuban Angi, Gábor felesége vár bennünket. Sírva borul a nyakamba, odabent Margit néni fogad, sírva kérdezi: "mi lesz velünk?

Minden jóra fordul- mondja kollegám A gáztűzhelyen most is, mint mindig, nagy fazékban ott az étel-, borscs. Errefelé így van ez majd mindenkinél. A betérőt illik megkínálni és illik azt elfogadni. Míg kanalazzuk az ételt, Margit néni mesél; Elmeséli, hogy a Feri -, a vő, és a fia, hogyan fogták össze a falut, mert hát onnan Ungvárról csak zsákokat küldtek, máshol nagyobb a baj, ott jobban elkel a segítség.

- Tegnap reggel jön haza az én fiam: "Anyu, főzzön már egy kanna teát, meg készítsen reggelit, kihoztak tegnap előtt délután egy csomó kiskatonát és szegények azóta nem ettek. Mi aztán főztünk egy nagy üsttel, meg sütöttünk egy kemence kalácsot az asszonyokkal.
Jöttek reggel Nagydobronyból, Ungvárról, még magyarból is: rokonok, barátok; erre mintha megbeszélt lenne, kopogtatnak, jönnek néhányan" Margit néni, mi hoztunk amit tudtunk."
Lerakják a kosarakat: liszt, olaj, hagyma, szalonna, kenyér, nagy kosár burgonya, "ha kell még valami, csak szóljon, amink van, amíg van adunk." Tanakodnak még kicsit, aztán elköszönnek.

Magunkra maradunk, Margit néni is leül kicsit, elfáradt. Néz maga elé révetegen, egyszer megszólal: "Az nem lehet, hogy mindenünk odavész! Ott a karámban a kétmázsás disznó, vitték volna Dobronyba, de nem fért fel a futóra, hát maradt Mi lesz vele?

Nyugtatgatjuk, miközben mi is érezzük a levegőben megülő félelmet.

Hosszas tanakodás után megegyezünk abban, hogy a két öreg marad, amíg rosszabbra nem fordul a helyzet, de Angi a kislánnyal összepakol és jön velünk. Kétségbeesett kapkodás kezdődik, mi maradjon, mi nem, mikor minden fontos, mindenhez emlék kötődik. Mintegy végszóra megérkezik Gábor is, sárosan, csapzottan, kimerülten.

 

- Szóltak, hogy megjöttetek, felváltottak és eljöttem, hogy egyek is valamit.

 

Mintegy reménykeltésként mondja:az éjszakát még ki bírja a gát, nemrég jött egy mérnök Ungvárról, vele végigjártuk a töltést.


Lassan bepakolunk, hosszas búcsúzkodás, könnyek, ölelések, ígéret, ha baj lenne, azonnal indulnak útnak ők is. A sorompónál búcsúzásként még megmásszuk a töltést, megnézzük a megvilágított vizet, szemünkkel rögzítjük a magasságot a part menti nyárfákon.

Másnap, kora reggel telefon haza. Nem emelkedett a vízszint, az éjjel elállt az eső is, reménykedünk hátha így is marad..

Reménykedéssel, kétségekkel, sóhajokkal, hosszú üzenetváltással telik el a hétvége.

Az új hét, új reményeket kelt. Hétfő reggelre a víz szintje majd fél métert csökkent. A faluba is megkezdődött a visszatelepülés Angi és Emese is nehezen viselik a távollétet, így aztán hétfő délután útnak indulunk, a nyolcvan kilométer most szinte elillan, és már ott vagyunk ismét a sorompónál, szinte rohanunk a töltés tetejére, hogy a szemünkkel lássuk a csodát. A csodát, hogy ez a víz szorításában élő zömében magyarok lakta kis falu most megmenekült

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
léna
#10. 2011. június 22. 11:51
Köszönöm neked Balage a mindenre kiterjedő korrekt választ.
OK, elfogadom a javaslatod, akkor augusztus.
Más.
Valóban "tömeg" van mostanság, csak ámulok az írás-mennyiség láttán.
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. június 16. 11:14
Balage
#9. 2011. június 16. 11:14
Megoldható, ha elküldöd a szerkesztoseg@tollal.hu címre a másik változatot, de mivel ez már egy régebben feltett írás(emiatt nem valószínű, hogy sokan újraolvasnának, mert beleveszel a tömegbe), érdemesebb lenne várni vele és újra felrakni később. Az RD pályázat egész évben él. Sztorid novemberi sztori, ha jól emlékszem, így a helyedben augusztusban dobnám fel újra, kissé átírva(így hagyunk rá elég lefutási időt, hogy esetleg a novemberi RD-ben aktualitásként megjelentessék, ha az RD szerkesztősége elég jónak látja...)
előzmény: léna hozzászólása, 2011. június 14. 23:27
léna
#8. 2011. június 14. 23:27
Lecsökkenthetem a szöveget?... és miként tudom törölni a szöveget, v.mint másik fotót feltölteni?
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. június 14. 16:56
léna
#7. 2011. június 14. 17:50
Sejtettem, de ...
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. június 14. 16:56
Balage
#6. 2011. június 14. 16:56
Egyetértek az előttem szólókkal.
Viszont sajnos az RD pályázatban terjedelmi okokból kifolyólag nem vehet részt ez az írásod. Sajnos :S
léna
#5. 2011. június 8. 00:34
János, Eliza Beth, Answer köszönöm.
Answer
#4. 2011. május 11. 10:32
Fáldalmas. Együttérzek minden érintettel, és csak remélni lehet, hogy nem ismétlődik meg.
Gratulálok!
answer
Eliza Beth
#3. 2011. május 11. 10:28
Egyetértek Jánossal, már elmondott mindent.
janos
#2. 2011. május 11. 08:58
Nagyon megrázó. Sajnos a természetet mi emberek nem tudjuk irányítani. Ami fontos az, hogy soha ne add fel,a remény hal meg utolsónak.Szeretettel
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek