RD- Áprilisi tréfa júliusban

Az én életemből kimaradtak ezek az áprilisi tréfák. Legalább is nem emlékszem, hogy valaha is történt volna velem ilyesmi. Már felnőtt voltam, amikor a következő történet megesett.

Az én életemből kimaradtak ezek az áprilisi tréfák. Legalább is nem emlékszem, hogy valaha is történt volna velem ilyesmi. Már felnőtt voltam, amikor a következő történet megesett, de ez is inkább már a gyermekeimmel, mint velem. Párom édesapja, gyakran bolondozott a kis lurkókkal, főleg nyáron, amikor szinte minden idejüket a szabadban töltötték és gyakran meglátogattuk őket.
Történt egyszer, hogy a két apróság mindenáron sétálni akartak menni. Azon a forró nyári napon nagyon nem tudtam mit kezdeni a gyerekekkel. Már meguntak minden játékot, nem tetszett a hinta se, elegük lett a medencézésből is, pedig óriási hőség volt aznap. Hogy lefoglaljam őket és eltereljem a gondolatukat kitaláltam, hogy elmegyünk sétálni később, ha már nem lesz olyan nagy meleg. Na, több se kellett nekik! Meggondolatlan kijelentésemet hamar tettekre váltatták velem. Még soha ilyen ügyesen nem öltöztek át, nem mosdottak meg, mint most.
-    A dombra menjünk! A dombra, oda, ahol papa lakik. - kiabálták egymás ellen, mert ők csak így, papának hívták apai nagyapjukat. Nem is tudom miért, mert az én édesapám az máig csak nagyapa maradt, de talán így különböztették meg a két nagypapát.
-    Rendben - adtam meg magam végül a túlerőnek. Így hát arra felé vettük az irányt, a dombra. Gyerekkoromban én is rengeteget játszottam itt, sokat kerestük a bajt, a csintalanságokat a korombeli gyerekekkel, osztálytársaimmal annak idején.
Télen a szánkózás, a csúszkálás öröme, tavasszal a sok szép tavaszi virág és a szabadtéri játékok öröme csábította a falu apraját ide. Persze közre játszhatott az is, hogy nem mesze volt az iskola, s talán ezért is volt a sok gyerek gyülekezőhelye pont ez a domb.

Az utcánk végéhez érve már látni lehetett a papa házát, hisz alig egy utcányira lakott tőlünk, akár maguk is el tudtak volna jönni, de még ilyen merészségre nem vetemedtünk. És meg kell, mondjam a mai világba nem is szívesen engedtem volna el őket. Nem olyan már ez a világ, mit az én gyerekkoromban.
Ahogy bekanyarodtunk papa házához, a gyerekek hangos örömujjongással rontottak a kertbe. A hajlott hátú kis öreg a kertben motoszkált. Meglátszott már rajta jócskán az idő, nem is tudom pontosan hány éves volt, de már jóval túl a hetvenen, és még mindig a kertben tevékenykedett reggeltől estig.
- Hohó! Itt vannak már! - kiáltott az öreg is. Ilyenkor a hajlott háta, szinte kiegyenesedett és úgy „futott" az unokái elé. Én legalább is így láttam. Későn jött unokák voltak, talán ezért még jobban örültek nekik, hisz hetven túl a legtöbb ember már a dédunokákat szokta ajnározni, nekik azonban nem így adatott.
- Gyertek, no, mama vágj nekik egy karéj dinnyét! - kiáltott az öreg a mamának, aki a nyári konyha hűvösében épp dinnyét evett.
Keresztülvágtak az udvaron, egy öreg körtefa mellett vezetett el a kis gyalog út, amit az előbb oly lelkesen elkerültek gyermekeim. De a papa nem szidta meg őket, soha semmiért nem szidta meg a két csöppséget. - Gyerekek még...mondta ilyenkor, és csak mosolygott.
A fa mellett azonban most felfigyeltek egy zsákra, ami az előbb elkerülte a gyerekek figyelmét, mivel ők is elkerülték a gyalogutat és vele együtt a vén körtefát is.  Most azonban felfedezték a fa törzsének támasztott kenderzsákot. Pillanatra meg is torpantak, de a papa gyengéden tovább tolta őket. - Gyerünk dinnyét enni, no! - mondta ellentmondást nem tűrően érdes hangján.
- Mi van benne? - kérdezte kicsi fiam immár kissé messzebbről, de szemét le nem véve a zsákról.
- Igen, mutasd papa! Hadd nézzük meg! - lett kicsit követelőzőbb kislányom.
- Előbb eszünk, utána nézünk! - dörmögte az öreg, visszabicegve, kezében két szelet görögdinnyével.
- Üljetek le, no, egyetek. - váltott kicsit erélyesebb hangnemre. A gyerekek szót fogadva, leültek a nyári konyha előtti kis padra, amit a papa eszkábált nekik, pont szembe a körtefával és a törzséhez támasztott zsákkal. Így még véletlenül sem feledkezhettek meg kíváncsiságuk tárgyáról. (Azóta sokat gondolkoztam rajta, hogy mindezt direkt csinálta az öreg. Szerette megviccelni a gyerekeket és persze minket is.)
A kis lurkók szemüket mindvégig le se vették a zsákról, mintha attól félnének, hogy eltűnik onnan. - Mi van benne? - kérdezte újra a fiam.
- Mi vóna, hát kisnyúl! - felelte kissé ingerülten az öreg. De ez is hozzátartozott a színjátékhoz. A két gyerek egymásra nézett és úgy felkapta a fejét erre a mondatra, mint aki sose látott olyat. (Ez végül is igaz is volt.) Olyan egyenes derékkal ültek tovább és majszolták a dinnyét, mint még soha. Ha lehet azt mondani, még nagyobb kíváncsisággal és még nagyobbra nyílt szemmel lesték a zsákot tovább. Egy kis idő elteltével, amikor már megették a dinnyét, összenézett a két gyerek, mintha egymástól várnának bátorítást, hogy ki szóljon először.
- Megettük! - kiáltották aztán egyszerre - Most már megmutatod papa a kis nyuszit?
- Gyertek! - mondta nekik, és elindult előttük a fa irányába. Amikor odaért lassan, komótosan nekifogott kibogozni a bekötött zsák száját, hogy minél jobban felkeltse a már amúgy is kíváncsi gyerekek érdeklődését, akik persze szinte semmit nem láttak abból, amit csinált.
- Ej, de fürge jószág ez...dörmögte alig hallhatóan, de pont olyan hangosan, hogy a gyerekek még hallják, majd hirtelen olyan mozdulatot tett, mintha elszaladt volna tőle a kis jószág.
- Uccu, ni, fogd meg! Ott szalad! -kiáltotta az öreg, és egy fűcsomóra mutatott, amit a zsákból kiemelve dobott el a vízelvezető árok irányába. A gyerekek, hirtelen összerezzentek egy pillanatra, majd felfogva mi is történt, gyorsan a fűcsomó után vetették magukat.  Papa hatalmas kacagásba kezdett velem együtt, de a gyerekek nemigen értették derültségünk okát így egymást taszigálva tovább küzdöttek, hogy ki fogja meg elsőként a nyuszit. A két kis ördögfióka addig ügyetlenkedett, hogy az állítólagos nyuszi a vízelvezető árokba menekült. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy kicsi fiam mindenáron nyulat akar majd fogni, így utána bújt a keskeny résen. Igen ám, de a rés túl szűknek bizonyult, így a három éves kicsi fiam beszorult. Először azt hittük, csak mókázik ő is, de hamarosan sírásba torkollott a nevetése. Ekkor már nekünk is arcunkra fagyott a mosoly. Az öreg bicegve sietett a gyerek segítségére és én is pillanatok alatt ott teremtem. Pár perces küzdelem után sikerült megmentenem a fiamat. Maszatos képén utat törve folytak végig az ijedség sós könnyei, de egy szempillantás alatt elfeledkezett mindenről és körbepillantva testvérét kereste. Ránézett, majd megkérdezte tőle:
- A kis nyuszit megfogtad?
Nagy döbbent csend, majd hatalmas nevetés tört ki mindannyiunkból. Szegénykém vörösre sírt szemekkel kérdőn nézett rám, nem értette, hogy ezen most mit kell nevetni, hisz ő csak a nyuszit akarja.  Kis idő múlva, amikor már nagy nehezen abbahagytuk a nevetést, elmagyaráztam neki a történteket, hogy papa csak megtréfálta őket. Kicsit ugyan csalódott volt, de egy ígérettel megvigasztalódott: Anya húsvétra nyuszit vesz neki.