Shakespeare: Titus Andronicus

A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása (sajnos)

 

 

Sokáig töprengtem, írjak-e erről a förtelemről... Isten bizony, a színháztól is elment a kedvem. Komolyan elgondolkodtam, hogy félidőben elmenekülök, aztán a kíváncsiság mégis ott tartott. Igaz, ennek az előadásnak egy percét sem élveztem.

Megértem én, hogy színpadon nem lehet filmes trükköket alkalmazni, nyilván nem fognak senkit megcsonkítani, megerőszakolni hetente négyszer-ötször. Elfogadom a halál jelzésére a nyaklánc/dögcédula letépését. Elfogadom a kitalált, jelképes megoldást ezen jelenetekre. Sőt, minden elismerésem Gonda Katáé, aki a végletekig meggyötört Lavíniát alakította. Akrobata mutatványai egy profi artistának is becsületére válnának. S itt aztán be is fejezhetem a mű pozitívumait.

Három óra tömény szenvedés, legalábbis nekem, nézőnek. Nem kímélték sem a szememet, sem a fülemet, sem a képzeletemet. A terhes nők hasára kötött óriási similabda, bocsánat, de nevetséges. És ez csak egy "jelmez". Vajon miért nem lehet normális jelmezeket készíteni? Talán túl unalmas? Muszáj extrém módon ingerelni a nézők érzékszerveit? Netán elaludnánk, ha „csak" a szövegre, a gesztusokra kellene figyelnünk? Nem hiszem. Shakespeare Titus Andronicusa eredeti tálalásban is éppen elég ingergazdag lehet.

Nem, nem olvastam az eredeti művet, de legyen az bármilyen borzalmas, abba a korba beleillik. Az ókori Róma nem a széplelkűségéről híres. A mai politikába átültetve a shakespeare-i császárválasztás akár nevetséges is lehetne, nézve a rocker jelmezben ágáló trónra pályázó hercegeket. Színház a színházban. Tudom, az volt a cél, hogy a néző az időnként felzúgó tömeg tagjának érezze magát. Nem jött be!

Hatalmas munka van ebben az előadásban a színészek részéről. Le a kalappal előttük! Ők hivatalból kötelesek lelkesedni, de azért szívesen lennék kíváncsi legyecske az öltözőjükben, amikor kifejtik az őszinte véleményüket. Meglátásom szerint azt az energiát, amit ebbe a „műbe" fektettek, jobban is hasznosíthatták volna.

Szeretem a zenét, de az ókori rockzenekar disszonáns hangzavarja majdhogynem fizikai fájdalmat okozott. Időnként a fejemet fogtam, hogy tényleg képes a rendező ezt lenyomni a nézők torkán? Igaz, aki a Való Világon hülyíti magát, annak ez meg sem kottyanhatott. Szégyellem, de visszasírtam Alföldi Róbert mocskos száját.

És visszasírom azt az időt, amikor a színház - úgy általában a színház - a kultúra fellegvára volt, a Weöres Sándor Színház pedig büszkén vette át sorra a megérdemelt díjakat. Ez az előadás, ez a rendezés a Keserű citrom díjat vívta ki nálam, ha lenne ilyen, Pálfi György magas pontszámmal nyerné meg.

 

Fotó Mészáros Zsolt, a kép a színház honlapjáról származik


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek