Sugárka
Mese - Végre emlékezett! Tudta, honnan jött, hogy a másikat keresi hosszú idő óta, amíg csak meg nem találja.
A víz tükrén a lefelé ereszkedő telihold ezüstje csillogott. Mielőtt a fényes korong eltűnt volna, a túloldalon előbújt a nap, és arany köntösbe öltöztette a tavat. E pillanatban született meg Sugárka. Egy tavirózsa kelyhe volt a bölcsője, melyet a tó hullámai ringattak. Itt nevelkedett fényszoknyában, molnárkák, szitakötők, békák, aranyhalak és egy fehér hattyú társaságában. Iskolája a világmindenség volt, tanítói a fények, hangok, ízek és illatok. Távoli csillagok egyengették útját, és ő meghitt ismerősként nevükön szólította valamennyit.
Egyszer, teliholdkor egy fiúcska vetődött a tó partjára, akinek a fején aranykorona csillogott. Ránézett, és a tekintete rögtön rabul ejtette a Sugárka szívét. Sugárka még sohasem hagyta el a tavirózsát, így akkor sem mozdult, amikor a fiúcska szomját oltotta a habokból, majd vándorútját folytatva beleveszett a part menti fűzfák sűrűjébe.
Sugárka ettől kezdve szüntelenül sóvárgott utána. Újholdkor úgy érezte, menten meghasad a szíve. A tó szokatlan hullámokat vetett. Ahol a hold tükörképe szokott lenni, gyorsan növekvő örvény támadt, és Sugárkát magával ragadta egy ellenállhatatlan erő. A tó vize nagyot csobbant, s az elcsendesedő hullámokon a tavirózsa üres kelyhe himbálózott. Sugárkát azonban nem bántotta, hanem partra vetette a víz. A szomorúfűzfák megcirógatták az arcát, miközben átvágott közöttük.
Ment, mendegélt. Bejárta Kalandúziát, átvágott Küzdelmián és eljutott Virulandiába, majd azon is túl, a nagy Homoksivatagba. Mindenütt a fiúcskát kereste, de sehol sem lelte. A homoksivatagban szomjúságtól gyötörve vánszorgott, mígnem az utolsó csepp ereje is elfogyott. Már nem tudta, honnan jött, és miért. Lázban égő szemei elé furcsa képet vetített a délibáb: a sivatag piramisformát öltött, és egy karaván kezdett a peremén felfelé bandukolni. Mire feljutott a csúcsig – mintha egy hatalmas homokórát megfordított volna egy óriás keze –, a karaván alulra került, s fáradságos útját újra kellett kezdenie felfelé. Sokszor megfordult így a világ, mire Sugárka nem bírta tovább, és nagyot kiáltott:
– Állj! – mintha parancsszó hangzott volna el, semmi se mozdult. – Elegem van ebből – suttogta maga elé. –, nem akarok többet itt lenni!
Felderengett előtte a tó képe, a fiúcska arca és tekintete. Végre emlékezett! Tudta, honnan jött, hogy a másikat keresi hosszú idő óta, amíg csak meg nem találja.
A sivatag homokja varázsütésre eltűnt; virágok nyíltak és illatoztak körülötte. A láthatárt kőkerítés szegélyezte körben. A fal repedéseiből is virágok kandikáltak elő, vadszőlő és borostyán kapaszkodott fel a kövekre. A kert közepén egy almafa virult. A leány szakított róla egy almát, amivel a szomját oltotta, majd letelepedett a lombok alá. Amikor beesteledett, fejét a gyökerek között megbúvó mohapárnára hajtotta, és jóízűen aludt reggelig.
Amikor felébredt, rémülten látta, hogy a kertet feldúlták. Ki tehetett ilyet? Nem sokáig töprengett, hanem munkához látott, és estig rendbe hozott mindent, amit csak tudott. Ifjú gazdáját friss hajtásokkal ajándékozta meg a kert. Sugárka fáradtan, de elégedetten hajtotta fejét a mohapárnára, és mély álomba merült. Másnap reggel siralmas látvány fogadta. Letört ágak, letépett virágok és letaposott hajtások hevertek mindenütt. Nehéz szívvel látott újra munkához. Megállás nélkül dolgozott napestig, de így is alig ért a teendői végére. Akkor aztán kimerülten ledőlt és rögtön elaludt.
Álmában eléje lépett az almafa tündére, és így szólt:
– Leányom, csak úgy óvhatod meg a kertet, ha három napon keresztül ébren tudsz maradni. Ezzel elűzheted az éjszakai manókat, akik a pusztítást okozzák. A kert tündérei mindenben a segítségedre lesznek. Három ébren töltött nap után az almafa aranyalmát fog teremni, aminek segítségével rátalálhatsz a hercegfiúra – akit régóta keresel, és aki régóta vár.
Sugárka a kertet reggel ismét feldúlva találta. Harmadszor látott munkához, de szentül megfogadta, hogy három napig le sem hunyja a szemét. Este jól esett volna az alvás, mégsem hajtotta nyugovóra a fejét. Holdfényben locsolgatta a virágokat, metszegette a bokrokat, és néhány kedves szót mondott minden növénynek. Éjfélkor rátört az álmosság. Amint egyre laposabbakat pislogott, észrevette, hogy fekete kis manók bújnak elő a föld alól. Pusmogva, kuncogva szétszéledtek a kertben, és láthatólag rosszban sántikáltak. Sugárka rögtön magához tért, nagyot toppantott mire a manók menekülőre fogták a dolgot: átvetették magukat a kerítésen, és eltűntek odakint. Ám alighogy a leány szeme kezdett leragadni, máris bújtak elő mindenfelől. És ez így ment sokáig. Amikor Sugárka már alig bírt ébren maradni, segítségére siettek a kert tündérei, akik a virágok kelyheiből jöttek elő, és csilingelőikkel körültáncolták a kertet. A manók előlük is a falakon túlra menekültek. Napkeltekor a virágtündérek visszatértek otthonukba, és Sugárka örömmel köszöntötte a világosságot.
Egész nap kertészkedett. Álmosságát így feledni tudta, éjszaka viszont újrakezdődtek a megpróbáltatások. Alig bírt ébren lenni, a tündérek tánca nélkül bizony kudarcot vallott volna. A második éj elmúltával a leány megnyugvással fogadta a virradatot. Serényen kertészkedett napestig, így hálálta meg segítőinek az éjszakai támogatást. A kert pedig úgy virult, mint még soha!
Az utolsó éjjel válságosra fordult a helyzet. Sugárka a gyülekező manók örömére már állva is elaludt volna, így hát beállt a tündérek közé, és táncolt, énekelt velük órákon át. Hajnal felé már csak támolygott a fáradtságtól. A sötét égbolton ekkor egy még sötétebb folt jelent meg, ami eltakarta a csillagok fényeit. A fekete felhő egy oroszlán alakját kezdte magára ölteni. Sugárka minden erejét összeszedve dalolni kezdett az aranyalmáról és a hercegfiúról. A felhő az énektől nem tudott annyira megerősödni, hogy életre keljen belőle a fenevad. Amikor világosodni kezdett, a sötét folt feloszlott a pirkadat fényében. Sugárka pedig lerogyott az almafa alá, és egy teljes napig aludt. Mosolyából ítélve valami szépet álmodhatott.
Másnap reggel egy aranyalmát látott maga fölött csüngeni a fán. Felállt és boldogan letépte, majd várta, hogy miként az almafa tündére ígérte, elvezesse a fiúcskához. Türelmesen várt, de nem történt semmi. A harmadik nap végén Sugárka annyira sóvárgott már a hercegfiú után, hogy saját maga számára is váratlanul felkiáltott:
– Mindenemet odaadnám, az egész kertemet, sőt az aranyalmát is, csak találkozhatnék már végre ővele!
A kiáltás messzeségekig hatolt, hosszasan visszhangzott, azután csend lett. A derült égből egyszer csak nagy mennydörgéssel villám csapott az almafába, és lángba borította. Ahogy a tűzben elenyészett a fa, a lángnyelvek közül előtűnt a fiúcska, fején a koronával. Az aranyalmából, amit Sugárka a kezében szorongatott, drágaköves korona lett, ami úgy tündökölt, hogy szem alig bírta elviselni a fényét.
Sugárka azt hitte, csak álmodja az egészet, de a fiú – aki időközben délceg királyfivá cseperedett – megszólította a leányt:
– Szép sugárkirálylány, köszönöm, hogy eljöttél. Add a kezed, s légy a párom, hisz amióta láttalak a tónál, csak arra vágytam, hogy egymásra találjunk. Jöjj velem apám, a Napkirály udvarába, hogy ő is áldását adja ránk!
Sugárka szólni sem tudott a meglepetéstől és az örömtől. Némán odanyújtotta a kezét, és kéz a kézben álltak boldogan. Egy különös erő ekkor magával ragadta őket a magasba.
Ahogy emelkedtek felfelé, Sugárka látta, hogy otthagyott kertje közepén, az almafa helyén egy forrás vize fakadt. És a kert mellett számtalan hasonló kert virágzott mindenfelé, ameddig a szem ellátott.
