Szabó Gitta: VERIKA AZ ELÁTKOZOTT TÜNDÉRLÁNY 10. rész

meseszombatra

- Miért kellene? Ki parancsolja meg?

- Hogy ki? Az összeérő törzsű fákból álló erdő mélyén élő fénygömb.

- A fénygömb? - csillant fel Verika szeme. - Édesanyám tündérré vált szelleme? Hát persze! Hiszen te ott laksz a malomházban!

A rém izgatottan járkált fel-alá. Egyszer csak megállt: - Mégsem mehetek. Nézzetek csak rám! Szerintetek így kimehetnék az emberek közé? Nem, nem.

- Márpedig jönnöd kell! Különben újabb gyerekek maradnak árván...- mondta Mihály csendesen.

Csupor egyikről a másikra nézett. Végül felállt.

- Ne ellenkezz tovább! Az idő vészesen fogy. Ennek a szegény embernek hét gyermeke van. Anya nélkül hagynád őket, mert gyáva vagy?

A rém leroskadt a székre. A törpe már szólni készült, de Verika felemelt keze belé fojtotta a szót.

- Csitt! Gondolkodom!

Némán ücsörögtek, pedig Mihály legszívesebben rohant volna.

- Induljunk! Mozogjatok, mert meggondolom magam! - ugrott talpra a lány.

Összeszedték a motyójukat, a rém pedig elbúcsúzott a hosszú évekig otthont adó barlangjától.

Elindultak! Ki a barlangból, ki a folyosóból. Végül elérkeztek oda, ahol Csupor és Mihály megkezdték bolyongásukat a bányában.

- És most, hogyan tovább? - nézett a magasba Csupor. Eszébe jutott az, az undorító, csúszó-mászókkal kibélelt gödör, és ettől libabőrös lett a háta.

- Nem tudom, miként kerülünk fel oda! - búslakodott Mihály, de a rém nem figyelt. Valami egészen más kötötte le a figyelmét. Még csak nem is válaszolt.

- Verika!- szólt rosszallóan a szegény ember.

- Igen? - fordult riadtan felé a lány. - Mit is mondtál?

- Azt kérdeztem, miként jutunk ki innen?

- Bizony, elég régen volt, amikor idekerültem. Sajnos már nem emlékszem rá, hogyan.

Mihály kezeit az ég felé emelte: - Akkor most mi lesz?

A lány hirtelen izgatottá vált. A törpéhez fordult: - Tudnál most is segíteni?

- Mégis, hogyan? - rémüldözött a kis ember.

- A madzag! Kellene a madzag! Hol van? - forgolódott a lány most már, szinte eszelősen.

- Mióta eljöttünk a barlangtól, azóta nem használtuk - szólalt meg Mihály. Ő már sejtette, hogyan tudna a törpe segíteni.

- Vissza kell menni érte, mert nagyon sokáig fog tartani kimászni innét - felelte a lány.

- Kimászunk? Azt már nem! - háborgott a törpe.

- Akkor menjünk, és keressük meg azt a fonalat! - sóhajtott Mihály. - Minden perc drága!

Mindannyian elindultak. A földön kúszva, kezükkel kotorásztak a talajon. Mihály nagyon ideges volt, mert az idő vészesen fogyott. Valahonnét Csupor hangja hasított a csendbe: - Megvan! Megvan! Megtaláltam!

A rém és Mihály izgatottan igyekeztek a hang irányába.

- Mutasd! - nyújtotta kezét az izgatott ember. - Végre haza mehetünk!

Add ide gyorsan! Siessünk vissza a nyíláshoz! Törpe! Futás! - kiáltott a lány.

Mikor megérkeztek, Verika így szólt a törpéhez: - Most kötök egy hurkot a fonal végére, te pedig fújj rá megint! - mondta a lihegő törpének. - De jó erősen ám, hogy a hurok kirepüljön a nyíláson!

- Rendbe..en! Me..eg..., megpróbálhatom - lihegett a törpe. Tudta tőle függ sikerül-e a szegény embernek időben haza érnie. Ezért összeszedte minden megmaradt erejét, és fújni kezdett.

A törpe fújta, a rém repítette a hurkot, ami időközben erős lasszóvá alakult át, és hamarosan az akna széléhez ért. Váratlanul fekete árnyék takarta el az eget előlük. Egy pillanatra mind a hárman megdermedtek. A törpének, ijedtében elakadt a lélegzete. A kötél visszafelé hullott.

- Abba ne hagyd! - rivallt rá a rém. - Fújd tovább!

Csupor erőt vett magán, és újból fújni kezdte a lasszót. Az árnyék egyre csak közeledett. A nyílásban megjelent egy hatalmas madár.

- Krr! - hallatszott, amitől a vándorokban igen kellemetlen érzések kezdtek keveregni. Testük sajgott a már gyógyulásnak indult csípések helyein.

A madár hatalmas csőrével elkapta a lyukból kifelé sodródó hurkot, és elrepült vele. A törpe rémülten fordult a lány felé: - Verika! Láttad? Elvitte a kötelet! Most mi lesz velünk?

- Nyugalom! Azért vitte el, mert felakasztja egy fára.

A madár hamarosan visszajött, és jelezte, a kötél a helyére került. Nagy szárnyaival csapkodva, olyan magasra emelkedett, hogy a három ember nehézség nélkül ki tudjon mászni a bánya nyílásából.

- Készüljetek. A madár kikötötte a kötelet. Segít majd kimászni - mondta a lány.

- Én megyek először! - ugrott a kötélhez a törpe, hogy minél előbb a szabadba jusson.

- És miért épp te? - kérdezte Mihály.

- Egyszerűen azért, mert én vagyok a legkisebb. Verikának mindenképp a másodikként kell következnie, mert a hirtelen fény esetleg elvakíthatja, leeshet, és ha én vagyok legalul, talán össze is nyom.

Mihály elgondolkodott a dolgon. Majd azt mondta: - Be kell vallanom, jól vág az eszed! Erre nem is gondoltam.

- szóval? Mehetek? - kérdezte a törpe.

- Mássz! - felel neki Mihály.

A kis ember nekirugaszkodott. Erősen megmarkolta a kötelet, és mászni kezdett. Gyomra gombócként összeszorult. Attól félt, hogy megint ijesztgetik majd a férgek, és most nincs mellette hatalmas barátja, a szegény ember, hogy megvédje. De sem férgek, sem mások nem riogatták. Simán, minden baj nélkül ért a perem széléhez. A csendben várakozó madár, most lejjebb ereszkedett, és a törpe ruháját csőrébe fogva segítette az utolsó lépések megtételében.

Mikor a törpe biztonságban volt, a madár ismét jelzett: - Krr! Krr!

- Nos! Verika, te következel! Elérkezett a szabadulásod pillanata. Mielőtt felérnél, kérlek, hunyd be a szemed. Szólj a madárnak, szálljon közelebb, hogy eltakarja előled a Napot.

Megfogta a kötelet, hogy ne himbálózzon a lány alatt. Megvárta, amíg Verika biztonságban feljut, és akkor végre ő is elindulhatott. Megkönnyebbült, hogy itt hagyhatja ezt a rémes bányát, ami a lány otthona volt oly sokáig.

Mind hárman kint ücsörögtek a friss levegőn. A madár, egy kissé távolabb üldögélt a kavicsos talajon. Mihály, Csupor és Verika, fáradtan de boldogan néztek egymásra. Élvezték a napsütést és gyenge szellőt. Mihály szeretett volna még kicsit lazítani, de az idő sürgette.

- Most hogyan tovább? - kérdezte Mihály az útitársait. Ekkor a madár is megmozdult. Szárnyait lebegtette. A szegény ember nézte, majd hirtelen felkiáltott: - A madár!

- Mi van vele? - érdeklődött fáradtan a törpe.

- Hát nem érted? Ez ugyanaz a madár, amelyiknek a fészkéből elmenekültünk. Ő biztosan tudna segíteni, hiszen egyszer már megtette! - lelkesedett Mihály.

- Jól van, próbáljuk meg! - helyeselt a törpe.

Mihály a madár elé állt: - Mondd csak! Segítenél nekünk még egy kicsit?

- Krr!

- Akkor légy szíves, vigyél minket el innen! Szeretnénk minél előbb hazakerülni.

A madár melléjük röppent, lehasalt, és szárnyaival intett nekik, hogy másszanak fel a hátára. Az utasok szorosan egymás mögé ültek. Elöl a törpe, mögötte Verika, hátul pedig Mihály.

A madár felemelkedett, és méltóságteljes mozdulatokkal repült egyre messzebb a barlangtól. Nem sokára a madár ismét megszólalt: - Krr!

- Krr! - jött a válasz.

Mihály felkapta a fejét: - A fészekhez visz minket! - mondta riadtan, de már fel is tűnt a hatalmas fészek körvonala. Az anyamadár ott toporgott a szélén.

- Krr! - örvendezett az apamadár, hogy végre hazaérkezett.

Csupor és Mihály, kissé félénken csosszantak le a nagy madár hátáról. Amikor Verikát is lesegítették, az anyamadár barátságosan megemelte az egyik szárnyát. A vándorok odapillantottak. Nagy meglepetésükre két kis madár nézett rájuk hatalmas szemeikkel.

- De aranyosak! - kiáltottak fel egyszerre. - Megsimogathatjuk őket? - néztek kérőn a madárszülőkre.

- Krr! - bólintott a büszke papa.

 A kis madarak egyre erősebb és egyre türelmetlenebb csivitelésbe kezdtek.

- Krr! Hozz nekik enni! - utasította a mama a papát.

- Krr! Máris! - válaszolt a papa. - Hozok ezeknek a kis pondróknak is. Biztosan ők is nagyon megéheztek. - ezzel elrepült.

Folyt. köv.......

Előző rész...

Első rész...