
Köszi a látogatást!
Gitta
Aktuális
Prev Play Pause Next
A Tormay Cécile Kör lehetőséget adott az író műveinek megismerésére. Az alábbi novella boldogságunk sors általi kiosztását firtatja, és a Viaszfigurák c. novellás kötetben jelent meg 1920-ban.
Május közepe. Mozdulni kell! Ideje! Ideje kerékpárra szállni, vagy csupán gyalog bejárni a helyeket, melyeket az ember annyira szeret. Annyiféle lehet egy túra.
Az éhségtől elgyötörten, de rendületlenül mentek, nem tudni merre. Nem tudták hány óra van, milyen hónapot írnak.
- Megvan! - tápászkodott fel egy kissé még támolyogva. - Visszamegyünk a kijárathoz, hátha meghalljuk megint a szuszogását.
Csupor Mihályba kapaszkodott: - Nagyon fáradt vagyok! Nem tudok tovább menni. Muszáj egy kicsit pihennem. Azt hiszem, itt kell töltenünk az éjszakát - mondta kimerülten, és visszarogyott a földre.
- Még, hogy éjszaka! Ki tudja milyen napszak van éppen! - tárta szét kezét bosszúsan Mihály. - De az alvás, azt hiszem nekem is jót tenne.
Fáradtan heveredtek le egy sarokba. Összegömbölyödtek, mint a kiscicák, és már aludtak is. Álmában Csupor még mindig a csúszó-mászókkal hadakozott, Mihály pedig ismét otthon járt a családjánál. Azt álmodta, hogy megszületett a hetedik gyermeke. Egy kislány. Idős asszonyok sürgölődtek a szobában. Egy hang nélkül tette mindenki a dolgát. Látszott, hogy összeszokott társaság volt. Eszter az ágyában feküdt. Sápadt és elgyötört volt az arca, de szemeiben boldogság csillant, amikor kezébe adták újszülött gyermekét.
- És? Mi lesz a neve a kis jövevénynek? - kérdezték tőle a szülésnél segédkező asszonyok.
- Még nem tudom - rebegte fáradtan az ifjú anyuka. - Megvárom, míg Mihály hazajön. Majd ő ad neki nevet!
Mihály még álmában is aggódott. Most, hogy megvan a baba, már csak fél éve van arra, hogy sikerüljön a rémmel együtt hazaérnie. De sajnos még csak nem is tudja, hol keresse. Az a fránya teremtés eltűnt a szeme elől, pedig már majdnem sikerült beszélnie vele. Annyira reménykedett, és most kezdheti elölről az egészet!
Amikor felébredt, azonnal felkeltette a békésen szunyókáló törpét is, aki nehezen értette meg, miért kell felkelnie. Mihály hevesen rázta, mire végre egészen magához tért szegény.
- Mi az? Miért vagy hozzám ilyen goromba?
- Mert sürgősen meg kell keresnünk a rémet! - felelt izgatottan a szegény ember.
- Történt valami, amíg aludtam? - érdeklődött Csupor kissé zavarodottan.
- Történt, bizony! Megszületett a hetedik gyermek!
- Az nem lehet! Már ilyen régóta úton vagyunk? - csuklott el a rémülettől a törpe hangja.
- Egy percet sem késlekedhetünk! Máris induljunk! - adta ki az utasítást Mihály, és a gombolyaggal a hóna alatt útnak indult.
Nem tudta, mire számítson, csak gombolyította a fonalat, hogy mutassa az utat, ha eltévednének. Reménykedett, hogy a rém elég kíváncsi, és ő akad majd rájuk.
Csupor igyekezett a nyomában maradni, ami nem volt könnyű, mert Mihály olyan gyorsan haladt az óriási lépteivel, hogy a törpének futnia kellett utána.
Az éhségtől elgyötörten, de rendületlenül mentek, nem tudni merre. Nem tudták hány óra van, milyen hónapot írnak.
Ahogy így bandukolnak, egyszer csak megszólal a törpe:
- Érzed ezt az illatot? Valahol finom bablevest főznek.
- Ugyan Csupor! Csak képzelődsz - mondta Mihály, mert nem akarta, hogy a kis ember hiába reménykedjen.
- Hidd csak el! - lázongott a törpe. - Az én orrom még soha nem csapott be.
Mihály nem ellenkezett tovább, mert ő maga is érezte a mennyei illatot. Már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában, de folytatnia kellett az útját. Ám az illat egyre erősebben csalogatta az éhezőket.
- Én ezt nem bírom tovább! - kiáltott a törpe. - Megyek oda, ahonnét ez az illat jön!
- Csupor! - kiáltott Mihály. - Ezt nem teheted!
- De bizony, én megteszem! Nem érdekel, hogy szabad-e vagy sem!
- Akkor csak menj! - mérgelődött a szegény ember. - Foglalkozz csak a hasaddal! Ne is törődj semmi mással!
Mihály nagyon dühös és csalódott volt, amiért barátja cserbenhagyta. Igyekezett nem gondolni többet a törpére, ám valahogy mindig ott látta apró termetét maga előtt. Nem értette a dolgot, hiszen Csupor más utat választott. Talán káprázik a szeme? Valami bűbáj kerítette hatalmába? Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a folyosó egyik ága felől fény szűrődik ki. A törpe eltűnt.
Mihály felgyorsította lépteit, hogy minél hamarabb a fény forrásához érjen. Egyszer csak ott állt egy barlang előtt. Benézett. A törpét látta, amint az ágyon heverészik, és békésen szunyókál. Odalépett hozzá, hogy felkeltse. Ekkor a háta mögül megszólalt valaki: - Hagyd, had aludjon! Nagyon elfáradt szegény. Gyere! Inkább ülj le az asztalomhoz, és egyél néhány falatot.
- Nem lehet! - tiltakozott Mihály, miközben vendéglátója felé fordult. - Sietnem kell!
- Jobban teszed, ha elfogadod! Éhesen hiába sietsz, nem jutsz messzire. Azzal nem segítesz a feleségeden, ha menetközben éhen halsz. - mondta még mindig háttal állva az alak.
Mihály tovább akadékoskodott volna, de a gyerek nem hagyta, hogy éhesen menjen tovább, így Mihály engedett a csábításnak, és leült az asztal mellé.
- És most mondd el nekem, honnan tudsz az én nagy bánatomról?
A gyerek végre megfordult.
Mihály először fel akart ugrani a székről, úgy meglepődött. Majd nem kapott levegőt, elsápadt, és lábai remegni kezdtek a látványtól. A gödörnél megismert hosszú hajú állt előtte. Olyan koszos volt, hogy alig lehetett látni az arcát. Barna haja csomókban összeállva lógott a derekáig. Ruhája, az idő múlásával kifakult, szakadozott, rojtos és maszatos lett. A hosszú ujjú, fodros aljú galléros ruha valamikor csinos lehetett. A lány vékony, piszkafa lábain lyukas cipő éktelenkedett. És az arca? Megdöbbentő látványt nyújtott. Élénk, fekete szemei szúrósan néztek piros bibircsókos arcából a látogatóra. Pisze orra hegyén vastag szőrszálak meredtek az égnek.
A lány nem törődve a vendég feltűnő viselkedésével, tányért tett az asztalra, és merített Mihálynak a gőzölgő bablevesből.
- Egyél! - mondta. - Addig én félrehúzódom. Nem akarlak zavarni az étkezésben.
A leves igazán ínycsiklandó volt. A tetején csillogó zsírfoltok úszkáltak. Mihály nem tudott tovább ellenállni. Mohón falni kezdte az ételt. Még a tányért is kinyalta utána. Az evéstől elpilledt. Hátradőlt a székben. Megpróbált gondolkodni a történteken, és azon, hogyan tovább, de elnyomta az álom. A széken ülve bóbiskolt.
Mihály és Csupor egyszerre ébredtek fel. Hatalmas nyújtózással mozgatták meg elgémberedett testüket. A szoba távoli sarkában a gyerek is megmozdult. Csupor, amikor a barlangba keveredett, nem találkozott senkivel, ezért most nagyon megijedt a sötétből előbukkanó alaktól. Rémülten kiabált: - A rém! Itt a rém!
- Nyugodj meg! - szólt Mihály. - Miért kell mindig ekkora ricsajt csapnod? - majd a rém felé fordult: - Azt mondtad, elmeséled, honnan tudsz a bánatomról.
- Igen! - válaszolt a rém kamaszos hangon. - De, hadd kérjek tőletek valamit!
- Mégis mire gondolsz?
- Arra, hogy ne szólítsatok rémnek. Van nekem rendes nevem. Úgy hívnak, hogy Verika.
A törpe gunyorosan nevetni kezdett: - Ez meg milyen név?
A rém nagyon mérges lett. Felugrott az asztal mellől, és a törpére meresztette szemeit, majd megkérdezte tőle: - És a Csupor? Az milyen név? Talán mézes csupor?
A törpe belesápadt a félelembe.
- Bocsáss meg! - rebegte bátortalanul. - Nem akartalak megbántani! Ígérem, csendben hallgatlak végig.
Verika, a bánya réme mesélni kezdett. Elmesélte, hogy a hat fiú testvére milyen rémséges dolgokat műveltek a szomszédban lakókkal. Azt is elmondta, hogy születése után fél évvel az édesanyja meghalt. Testvérei nevelték, ám végül rettenetes átokkal sújtották, mert nem tudta elnézni gaztetteiket. Azóta nem volt friss levegőn, és nem látta a Napot.
Mihály és Csupor döbbenten hallgatták a rém történetét. A törpének még a szeme is könnybe lábadt, pedig nem volt ismeretlen számukra, amit hallottak.
- Szegény teremtés! - sopánkodott. - Mennyit kellett szenvedned! De már nem tart soká! - tette hozzá a törpe, és megtörölte könnyes szemeit.
- Miért? - fordult feléje a rém.
- Hiszen tudnod kell! Ha ennyi mindent tudsz, az nem lehet, hogy erről nincs semmi elképzelésed! - szólt közbe Mihály is. - Tudnod kell, hogy azért vagyunk itt, hogy kivigyünk a bányából és ezzel véget ér a büntetésed.
A rém nagyon megijedt: - De én nem akarok az emberek közé menni! - kiáltotta kétségbeesetten. - Nem tudnám elviselni a rettegésüket, amit a látványom okozna, ha megpillantanának!
Mihály talpra ugrott: - Én viszont nem hagyhatom, hogy itt maradj! Neked velem kell jönnöd oda, ahol én lakom!



