Szabó Gitta: Pöttöm és Krumplifej barátsága

mese-szombatra

Pöttöm és Krumplifej barátsága

   - Ni, csak! Milyen jó kiállású ez a krumpli! Nézd csak, Pöttöm! - mutatott a kezében lévő krumplira nagymama. - Olyan, mintha orrocskája lenne!    

Pöttöm, kerekre nyílt szemekkel figyelte mamáját.

   - Faragok neked egy fejet belőle. Jó lesz?     

A kislány izgatott lett. Kíváncsi volt rá, hogyan fog az ő nagyikája egy krumpliból fejet varázsolni, mert abban biztos volt, hogy varázsolni fog. A felnőttek tudnak varázsolni. Már többször szemtanúja volt ennek, így egy pillanatig sem kételkedett. Még a könyöklést is abba hagyta, kihúzta magát ültében, és érdeklődve figyelte nagyi minden mozdulatát, aki mintha olvasott volna kis unokája gondolataiban, így szólt hozzá:

   - Lássuk csak, működik-e még az a varázskés?

Kezébe vette a rövid pengéjű, fanyelű kis kést, és mielőtt a faragáshoz látott volna, mormolni kezdett:

- MMMM... SSSS... CÖ CÖ... KT KT... RRRR... ÁHÁÁÁ!

Ezzel meg is ejtette az első vágást a kiszemelt krumplin. Az arcát a fejnek meghámozta, amitől az szép világos és csillogó lett. A fitos orrára, két kicsinyke rést vájt, az orrlyukaknak. Végül a szemöldökét, és a szemeit is kifaragta. 

- Készen is van - nyújtotta Pöttöm felé, aki csodálkozva vette a kezébe.

- De nagyi! Rossz lehet a késed, mert nem csinált neki szájat!

- Hadd, nézzem - nyúlt utána nagyi, majd a fejéhez kapott:
- Nahát! Még ilyet! - csodálkozott nagyanyó - Úgy tűnik nekem, öregszik ez a kés. De gyorsan orvosoljuk is ezt a szörnyű nagy bajt, hiszen száj nélkül mégsem lehet egy fej! - mondta, és ügyes mozdulatokkal vésett egy szép nevető szájat Krumplifejnek.

- Így ni! Most már jó lesz.

Pöttömnek adta a faragott krumplifejet, aki alaposan megnézte magának új szerzeményét.

- Nagyi! Nézd! Rám mosolygott! Két kis kezében óvatosan tartva Krumplifej Urat, Pöttöm játszani indult.

Nagyi végre nekiláthatott a főzésnek. Sietnie is kellett, mert ezzel a fárasztó varázslással, elszaladt az idő. Mindjárt itt az ebéd ideje. Hamarosan meghámozta a többi krumplit is, de nem tartott sokáig a nyugalmas főzés, mert Pöttöm minduntalan megjelent a konyhában.

- Nagyi! Nagyi! Fehér lett a kezem tőle.

 - Nagyi! Nagyi! Nézd, barna lett a szeme.

Térült fordult, és már megint jött.

 - Nagyi, nagyi! Olyan száraz lett az arca!

Pöttöm, egész nap Krumplifej Úrraj játszott. Beszélt hozzá, mesélt neki. Krumplifej pedig meghallgatta, és minden történetén mosolygott. Egyszer Pöttöm, a nagy sietségben megbotlott a küszöbben és elesett. Krupmlifej pedig kigurult a kezéből. Nagyi sietett, hogy felsegítse a pityergő gyermeket.
- Jól van, jól van! Ne sírj már! Nincsen semmi baj!
- De, van! - szipogott a gyermek, - elgurult Krumplifej!

Szerencsére, nem gurult túl messzire a barátja, így nagyi hamar megtalálta, és boldogan adta vissza kis unokájának, akinek szemecskéi még mindig könnytől csillogott. Még mindig hüppögve mesélte a meglelt Kruplifejnek, hogy beütötte a lábát, és sssz, de nagyon fáj. Ám barátja, ahelyett hogy sajnálta volna Őt, tovább mosolygott. Pöttöm megharagudott.

- Csúnya vagy! Tudd meg! És gonosz is! Miért nevetsz ki? Pedig úgy, de úgy szerettelek! De már nem szeretlek - mondta duzzogva, és amilyen messzire csak tudta, eldobta megfeketedett barátját, aki még mindig mosolygott. Még így, kidobva is.

Krumplifej gurult, egyenesen ki az udvarra, majd be a baromfiudvarba, ahol rágurult egy kotkodáló tyúk lábára. Onnét tovább gurult, oldalba lökve a békésen szunyókáló Bodri kutyát, aki méltatlankodva taszította arrébb, amitől a másik irányba kezdett gurulni, és begurult a léckerítés alatt a disznók közé, akik nagy örömmel fogadták:

- Uiii! Röff! Szép napot Krumlifej! Hová, hová?

- Világot látni gurulok, és keresek egy helyet, ahol hasznos lehetek.

- Uíííí-iííí! - nevettek a disznók. - Te már csak akkor leszel hasznos, ha megeszünk! - legyintették le krumplifejet, aki csodálkozva kérdezte:

- De hogyan lehet ez? És miért mondjátok ezt nekem?

Látom, nem néztél még tükörbe! Félig meghámoztak, így elültetni nem lehet már téged. Megbarnultál, koszos vagy, megfőzni sem tudnak, de nekünk így is jó leszel arra, hogy megtöltsd a bendőnket.

Tudta jól Krumplifej, hogy valami nem stimmel vele, hiszen egyre gyengébbnek érezte magát. Összeesett, puha lett a teste. Arca pedig feszült, úgy kiszáradt.

Végiggondolta lehetőségeit, és be kellett látnia, hogy a disznóknak igazuk van. Ha hasznos akar lenni, nincsen más választása, engednie kell, hogy megegyék. Hiszen Ő erre termett, hogy élelem legyen! Így is különleges élete volt. Volt barátja, szerették, arcot kapott, hát kell ennél több? Boldog volt attól a sok szép emléktől, és boldogan töltötte meg a malacok gyomrát, mert még így, félig hámozva, faragottan, megbarnulva, puhán is hasznossá tudott válni.

Itt a vége, fuss el véle!

                                               (Szabó Gitta: 2009-01-06)