Szél és villanyoszlop

Csendesen ülök a szobámban, kint tombol a szél és figyelem, ahogy a fák bőszen ellenállnak a láthatatlan erőnek. Gondolataim messzire elkalandoznak, és az emlékeimben rátalálok egy kislányra.

Alig lehetett négy-öt éves.

Tavasz vége, nyár eleje volt, és élete talán egyik legfontosabb napja előtt állt.

Izgatottan készült az óvodába. Ruhácskái már előző este ki lettek készítve, ügyesen húzta magára a pólót és a szoknyát. A szandáljának csatjával is ügyesen bánt már. Majd kézen fogva elindult anyukájával. Az óvoda nem volt messze, csak egy háztömbnyire. És mégis, most ez a távolság fog mindent jelenteni. Jó idő lévén a csoporttársai kint gyülekeztek az udvaron. Akik már ott voltak, javában belemelegedtek a játékba.

Odamentek az óvó nénihez, és a kislány érdeklődve nézett a két felnőttre.  Várta már azt a mondatot, amit előző este átbeszéltek, megbeszéltek. Vidám dallamként csengett füleiben, mikor hallotta: - akkor ebéd után legyen szíves egyedül hazaengedni a kislányomat!

Úgy érezte, végre bebizonyíthatja, hogy igen, ő már nagylány, és nem kell kísérgetni. És egyfajta bizonyítási vágy is volt benne, hogy megbízhatnak benne.

Örömmel újságolta csoporttársainak a híreket, hisz az nagy dolognak számított. A többiek kicsit talán irigykedtek is. Nem sokan voltak közülük, akik már így mehettek haza.

A napja szokásosan telt. Foglalkozások, játékok. Szeretett ott lenni, de mégis alig várta már, hogy dél legyen.

Már az ebédhez készülődtek, mikor kint hirtelen feltámadt a szél. Bentről a csoportból nem is tűnt olyan vészesnek, hisz sütött a nap.

Annak ellenére, hogy válogatós volt, most mégis jóízűen kanalazta az ételt.

A rendrakás után óvó nénije elé állt, és elkérezkedett, hisz otthon megbeszélték, anélkül nem szabad elindulnia.

Zsuzsa néni bátorítóan mosolygott rá, és kikísérte a kis öltözőszekrénykéhez. A kislány ügyesen átcserélte a benti cipőjét, és büszkén indult a kijárat felé.

A nagy ajtónak nekifeszült. Kicsit nehezen akart kinyílni.

Látta, hogy a fák ágai igencsak lengedeztek, a szélsüvítés erős volt, de nem gondolta, hogy bármi gond lehet. Nem érezte a szél erejét, hisz az épület felfogta, megkerülte a háztömböt. Vidáman integetett a ruhát teregető anyjának, mikor szembekapta az első erős lökést.

Megijedt, hogy vézna kis testét elfújja a viharos erejű szél. Minden erejét össze kellett szednie.  A közelben álló villanyoszlopnál keresett menedéket. Zokogva kapaszkodott bele, félt.

Egy ismerős bácsi, aki motorját szerelte a villanyoszlop közelében, segíteni akart a kislánynak, de ő nem tágított, csak szorosan ölelte a betont és kérte az anyját, menjen érte.

Végtelennek tűnt az az idő, míg leért hozzá.

Együttérző mosollyal fogta meg lánya kezét, és kísérte haza.

A lányka viszont elszontyolodott. Mégsem sikerült a bizonyítás. Szomorúan könyökölt az ablakban, és nézte, ahogy a szél csendesedett, majd végleg abbahagyta a fák leveleinek rezgetését.

Rá kellett döbbennie, nem olyan nagylány, mint amilyennek hitte magát. De eldöntötte, nem adja fel, előbb-utóbb úgyis be fogja bizonyítani, hogy képes a feladatra. 

Csendesen ülök a szobámban, kezem melegszik a teásbögrémen, és nézem a kint tomboló szelet. Figyelem, ahogy a fák ellenállnak a láthatatlan erőnek.

Kicsit megmosolygom azt a kislányt, aki minden bizalmát a villanyoszlopba vetette, és aki akkor ott eldöntötte, hogy be fogja bizonyítani, amire képesnek érzi magát.

Azt a kislányt, aki egykoron én voltam.

 Gesztenye 2010.02.28.