Szurdi úr rumbája II.rész

- "Jóbarátot" mintha kicserélték volna. Hová tűnt cigarettakínáló fensőbbsége..? Lekezelő magabiztos nyugalma. Dühödten járkál ajtótól ablakig és vissza.

Időnként felüvölt - maguk azt hiszik, átverhetnek engem. Na neeem - nem bizony. Eltakarítom ezt a szennyet - el én. Gyáva söpredék. Volt pofájuk lövöldözni, rabolni - most már más a helyzet. A társadalom jobbik része magához tért és elégtételt követel. Van egy parányi lehetőség. Ennyit adhatok. Értik, amit mondok...? Megáll - lehet, hogy választ vár...? Mire? Indulatosan nekilódul, hogy megtegyen még néhány kört, de a hangján érződik, kár a fáradtságért. A magányos farkasok ideje lejárt - mondja halkan, szinte magának. Tudom, hogy ismerik egymást. Letagadják - rendben van, ez a maguk dolga - semmit se számit. Én viszont tehetek azért, hogy ezt nagyon is megbánják. Jó, magukat ez sem érdekli. Magukat semmi sem érdekli. Ostoba fajankók. Hőst játszanak - glóriát képzelnek a fejük fölé, csak tessék. Semmiféle hősökről nincs itten szó, nekem elhihetik. Martalócok zsebmetszők, mindenféle beképzelt mániákusok, azok igen, azokkal van tele az egész épület. Az ajtónál állva mondja mindezt - keze a kilincsen. Vár egy kicsit. Nincs semmi mondanivalójuk...? Még néhány pillanat és felrántja az ajtót... Vihetik őket...!

      - Gyengébb pillanataiban a hatalmas fekete ember megingott, s már-már hajlott volna, hogy engedjen Szurdi úr sirámainak - elfogadja tanácsait, de végül mindig magához tért, és felszólította, hagyjon fel kísértéseivel, mert ez őt egyáltalán nem érdekli. Volt ebben valami ismerős számomra - főleg, hogy a Bányász a kísértés szót használta - merthogy van az a negyven nap a pusztában, a bibliai Jézus  megkísértése, és a Sátán, ahogy megpróbálja. Szurdi úr lenne a Sátán...? Hülyeség. Épp úgy nem ment semmire, mint odalenn "Jóbarát" -  A Bányász pedig kemény hangon vetett véget a megdolgozási kísérletnek.   

     - Ilyen vagyok - ez az én életem! Ha már szociáldemokratából kommunistává lettem, vállalnom kell a döntésemet. Nincs visszaút...

     - Elámultam. A visszaút kijelentés után keményen toccsantott hatalmas csizmájával, jelezvén, hogy pontot tett fontos kijelentése végére. Kevés szavú, inkább hallgatag ember volt, nem mesélt pajzán történeteket mint Szurdi úr, és legfőképp azt nem értette miért fecseg a kis köpcös állandóan a nőkről? Miért olyan fontos ez? És éppen most... Kit érdekel az ilyesmi - és éppen a mostani időkben? Szerinte komoly embert semmi esetre sem.  Az ő világa erősen brossúraízű volt, abban nem szerepelhettek, legfeljebb szigorú tekintetű, kontyos elvtársnők - még mit nem....

     - E súlyos kijelentés után Szurdi úr megállott sétájában és maga elé meredt. Maga szociáldemokrata volt...? Merengve mormolta a szavakat. Tényleg szociáldemokrata volt...?

      - Az, látom csodálkozik - vágott vissza szinte sértődötten a Bányász. Felállt - kissé odébb tolta a meglepett Szurdi urat - én következem, mondta erélyesen, s helyet cserélt vele.  Szokásos helyét, a vécét elfoglalva, Szurdi úr álmatag dobolásba kezdett. Tömpe ujjai könnyű ritmust vertek a lemez fedőlapon - jött a "Braziiiil," meg a "Belzebub lánya" és sorra a többiek csupa melankolikus rumba. Imádta a latinos ritmusokat - az Amapola, és mindig csak moll és moll. Néha szünetet tartott - hátát a falnak támasztotta és motyogott maga elé. Szociáldemokrata..? - jaj Istenem, magának vége - magát tényleg fel fogják akasztani!

      - És újra dobolni és énekelni  kezdett behunyt szemmel és átszellemülten mint mindig, s a kissé rekedt hangja szomorún és érzelmesen keringett a zárkában - mígnem  a Bányász a borzalmas illatfelhőket pumpáló gumicsizma cuppogásait megszakítva hirtelen megállt. Miféle ember maga...? Szurdi úr ijedten abbahagyta a dobolást. Hozzám szól kolléga...? Nem vagyok a kollégája - már ezerszer megmondtam - és bosszúsan toccsantott a hatalmas csizmával. Éreztem baj lesz - csendben kuporogtam szalmazsákomon - magánterület, itt baj nem érhet - Szurdi urat figyeltem, aki gyakorta bevont az éneklésbe, sőt dobolni is megtanított - s aki most, mintha a váratlan kinyilatkoztatás hatására egyre szomorúbb dalocskákat ismételgetne bánatos ábrázattal. Ismertem az egész repertoárt, olykor magam is pergettem különféle ütemeket a vécé furnirlemez fedelén, de most ő volt soron, s csupán a furcsa, vádaskodó kijelentésre némult el.

     - ....ilyen marhaságokra tanítja ezt a gyereket - méltatlankodott a Bányász - amikor a világ tele van sokkal fontosabb dolgokkal? Szurdi úr mosolygott Nem kell ezt tanítani semmire. A világon pedig csak egyetlen fontos dolog van - mondta merengve, és szomorkásan bámult maga elé. Nem fejezte be a mondatot. A bányász ezúttal sétája ellenére kivételesen odafigyelt  a köpcös szavaira, és kíváncsian megállt. Hiába várt azonban, mert újra megszólalt a dob. Megindult ő is dacosan, mert mégsem álldogálhat bambán egy nyomorult vécécsésze előtt. Még ilyet!

     - Lassabban lépkedett, mert furdalta a kíváncsiság - mi lehet az az egyetlen dolog, amiért élni érdemes...? Végül megállt... Mi az..? - kérdezte türelmetlenül és aprót toppantott a cuppogó gumicsizmával. Olyasmi mozdulat volt, mint egy elkényeztetett követelőző kisgyerek dacos toppantása.

      - Nincs annál rohadtabb dolog - ez köztudott - így vacsora előtt meg pláne - mert az is egy kínzó kérdés, hogy mi lesz vacsorára - szóval nincs rohadtabb érzés, mint válaszra várni - legfőképp olyan valakitől, aki átszellemült izzadt pofával csak dobol és dobol egy öntöttvas vécécsésze furnir fedőlapján, s azt meri állítani, hogy a világon csupán egyetlen fontos dolog létezik, s ő tudja mi az. Éppen ő. Marhaság!!! Egy ilyen senkiházi boltos, vagy miféle. Mi az...? - Mondja már...! Máskor be nem áll a szája, most meg kéreti magát..? Na jó - várok. Lecövekelt a köpcös előtt, nem mozdult most már csak azért sem. Hatalmas termete szinte betöltötte a cellát - félig elfedte előlem Szurdi urat, aki hunyt szemmel, halkan folytatta a dobolást, míg végül megkegyelmezett, s hajlandó volt felfedni a titkot. Felnézett ültében, egyenesen a hatalmas Bányász szemei közé, s méltósággal, kis szomorkás mosollyal a szája szegletében ünnepélyesen kijelentette:

     - ...a világon egyetlen fontos dolog van - a Rumba! Kis szünet után pedig, izzadságtól csöpögő ragyogó pofával hozzátette - meg a Nők, és az egygombos zakó...!

     - Megint tanultam valami érdekeset. Nálunk odahaza a református parókián hasztalan vártam volna  hasonló, fontos kinyilatkoztatásra. A rumbát, meg a nőket még csak-csak kapizsgáltam, de teljesen tájékozatlan voltam zakó ügyben. Vagy mégsem?

     -  Hát persze - Az egy pikoló világos - onnan származik a Belzebub lánya vagyok én c. rumba, és rokiznak kockás zakójú jampecek is a filmben, és nyersgumi talpú cipőkben vadul rugóznak is. Szurdi úrra pillantottam, a mocskos ronggyá izzadt atlétájára. Nem - ez lehetetlen.

      - Az utóbbi időkben egyre többet lehetett hallani arról, hogy kik a felelősek az októberi felfordulásért. Hát elsősorban a jampecek. Nálunk a parókia presbiterei között a kétsoros zakó volt divatban - komoly emberek voltak, és egyikük kezében sem láttam fegyvert. Őket tehát nem lehetett súlyosabb dolgokkal vádolni. Egy kis izgatás, röpcédula persze előfordult internálással néhány hónapi bennlakással de semmi több.

      - A Bányász megütközve állt a kinyilatkoztatás után - képtelen volt megszólalni. Nézte Szurdi urat néma döbbenettel, ujjai pergését a wc fedőlapján, végül csak nem sikerült szavakba önteni mély megrökönyödését. Egy ilyen - egy ilyen alak kínozza nap, mint nap - épp egy ilyen próbálja elmozdítani a biztos pontról...! Hihetetlen....

       - ...Maga... - csak makogni volt képes - maga is hordott  egygombos zakót? A jampecek hordanak ilyet... Maga is az volt? Akkor mégiscsak igazuk volt az elvtársaknak. Amikor a vezérelvtárs visszajött Csehszlovákiából tőle hallottam. Ő mondta, hogy huligán jampecek randalíroztak a pesti utcákon.

      - Dühösen legyintett, még az újrakezdett sétáját is abbahagyta - leült a priccsére és tűnődve figyelte a köpcös dobolót. Nem értette a helyzetet. Én sem. Pedig Szurdi úrnak igaza volt - rájöttem magam is. Csak jóval később. De hol volt akkor már Szurdi úr. Meg a Bányász...

       - Szörnyű napok következtek, s főleg rettenetes éjszakák. Szurdi úr is felhagyott a társalgással - órákig némaságba burkolózott, ügyet sem vetett a fekete ember tétova kísérleteire. Azt hittem  megsértődött - talán elhangzott valami sértő, amit én - mulya kamasz - észre sem vettem - hallgattam hát meglapulva, vagy csendesen szunyókáltam egyre lappadó szalmazsákomon. Még a sétaidőmet is felajánlottam, hogy enyhüljön végre a rideg hangulat, mely napok óta uralta a zárkát.

      - Pedig semmi különös nem hangzott el - csak egy szó - szociáldemokrácia. Szurdi urat más értelemben érintette, mint engem, de valamiképpen mindkettőnk elmúlt éveit előcsalogatta. Az én esetem nevezhető könnyebbnek - szinte semmiség az övéhez képest. Csupán pubertáskori zavarodás, erős érzelmek - tanácstalanság - egy élénk fantáziájú papgyerek kamaszkori gyötrődései. 

      - Tabuk - erről nem beszélünk fiam, nem illik. Leskelődések, elszoruló torok - pirulások tetőtől talpig, és... Hagyjuk. Menekvés minden elől, máshol tán természetes része a mindennapi életnek, de nálunk otthon a parókián ez nem téma! Az angyaloknak sincsen nemük. Örökkévalóak kezdetektől fogva. Én ezt nem hiszem. Mert mégiscsak téma a téma, csak suttyomban az, és ettől olyan rohadt az egész. Erről majd később...!

   - Fenét később! Most rögtön inkább! Csak ne kerülgessünk semmit - ez itt a Gyűjtőfogház, annak is a Kisfogház nevű épülete. Hol van innen  a Pasarét...? A Torockó tér 1...? Itt másféle tabuk vannak. Szociáldemokrácia...? Nekem a szóról Rózsa néni jutott eszembe menthetetlenül... Anyám egyik pártfogoltja, illetve beszélgető társa. Olyasvalaki, egy a sok közül, aki rohanvást kereste Anyámat, ha nyomta valami a lelkét... Netán sürgős kibeszélnivalója támadt... Rózsa néninek pedig volt erős kényszere majd minden vasárnap, rögtön Istentisztelet után...

      - ...El fogok menni Szakasitshoz édes Gizikém, mert ez már valóban tűrhetetlen. Nem bírják elviselni, hogy ott vagyunk. Az egész villára fáj a foguk. Érted...? Gézám fiát mégiscsak a Mozgalom miatt végezték ki - tennie kell valamit. Nem gondolod..?

      - Menj el Szakasitshoz Rózsám, ha akar, talán tud segíteni - mondta nyugodt szenvtelen hangján Anyám, és valami stoppolnivaló után nézett, mint akinek fontosabb tennivalója is van, és amúgy sincs kedve most tanácsokat osztogatni. Pláne olyanokat melyek a "mozgalommal" vannak bármilyen összefüggésben. Mindenkit meghallgat - ez az Ő segítsége, s legtöbbször éppen elegendő. Négy gyerekkel a nyakán betegségeivel nehéz mozgásával külsőre is sokszor szerencsétlenebb, mint a legtöbb hozzáforduló a népes parókián. Van benne valami kemény erő, amit képes átadni még ebben az állapotában is. Csodáltam, és néha féltem e furcsa képességét.

      - Rózsa néni menni készült, s hogy a közelben voltam, magához intett. Jobb karját vállamra helyezte, és lassan körbeforgatott. Azt hiszem, pont jó leszel. Ilyesmire gondoltam. Összenéztek - Anyám beleegyezően bólintott.

      - Eljöhetnél szerda délután, "Géza Bátyád" egy fiatal Dávidot keres. Néhány alkalom az egész. A dolog el volt boronálva, s szerda délután "Géza bátyám" - akkor láttam életemben először - szótlanul tekergetett az emeleti műteremlakásban. míg a megfelelő pózt megtalálta. Miután minden oldalról megfelelőnek találta a beállítást, néhány gyors vázlatot  készített, és teázni vonult. A továbbiakban semmi szüksége nem volt rám - mehettem ahova akartam, akár haza is, szemmel láthatólag nem érdekelte a személyem. Hamar elköszöntem - nem akarván feltartani a Mestert, s a sok kérdeznivaló mind megszorult bennem. Nem volt lehetőségem akár egyetlen eggyel is előhozakodni.

      - Én parittyával a kézben képzeltem magam Dávidnak lenni, de a művészet komoly dolog, ezt később magam is beláttam. A parittyát nagyon is hiányoltam, s tettem még a szeánsz elején egy gyenge kísérletet a fegyverrel kapcsolatban, de Rózsa néni, aki jelen volt a beállításnál, később megemlítette, hogy teljesen felesleges bármivel is próbálkoznom, mert a Mester évek óta tökéletesen süket, és csak Őt érti meg, ha akarja.

      - Jó szeme van a Rózsának - mondta később Anyám elismerően - nemhiába újságíró! Újságíró? - no persze - valahol, valamikor. A főtanácsos úr, aki valamikor titkos külső meg belső, meg tudomisén milyen címeket viselt, ma zsebkendővel a fején éppen úgy hordja a maltert a szomszéd építkezésen, mint Atyám, a palástjához ragaszkodó lelkész. A szőke középkorú grófnő komor, szótlan eleganciával cseréli fején a vizes turbánt, mert a bőrére vigyáznia kell.

      - Címek és rangok, legalábbis azok maradványai - konzervált romok, mintha semmi nem történt volna. Élnek és működnek melyekben hinni kell, csendben, titokban, egymás között. Még akkor is, ha a brigádvezető erélyes hangon elvtársnőt rikkant. Ezek a furcsa relikviák tartást adnak, erőt - s némelyek jobban ragaszkodnak hozzá, mint az életükhöz egy felfordult világ romjai között. A pallér meg hadd kiabáljon - az a dolga.

       - Rózsa néni újságíró volt - valahol Erdélyben - vagyis már Romániában. "Géza bátyám" pedig román királyi szobrász R.Géza néven, s most együtt élnek abban az emeleti műteremlakásban Budán, a Pasaréten, miután "Géza bátyám" menekülni volt kénytelen Belga-Kongóból, az összes belgával együtt. Fölösleges kérdés miért és hogyan...? Miként kerül egy román királyi szobrász, aki egyébként magyar, éppen Belga-Kongóba...? A Torockó tér környékén cifrább esetek is előfordultak, s előbb utóbb mindenre talált megfelelő magyarázatot az ember.

      - Ha mégsem - akkor előkerül valami bizonytalan eredetű mese, amiben hinni kell - legalábbis illendő - és ekkor újra helyre áll a rend, és minden folytatódik szépen ugyanúgy ahogy eddig, és nyugalom van. Szakasits, meg a szociáldemokrácia sem lóg ki az afrikai kalanddal fűszerezett képből - minden megtörténhet. Rózsa néni ugyanis valóban felkereste az egykori szociáldemokrata fővezért, s előadta búját, bánatát. Ezt annál is inkább megtehette, mert a nagyembert éppen kiengedték a börtönből, valamelyest még rehabilitálták is - ettől pedig némi tekintéllyel is gyarapodott. Ez a kis lakásügy semmiség, ujjgyakorlat volt friss hivatalában. A Mester munkakedve  is helyreállt, sőt nyolcvanas évei ellenére egyre gyakrabban járt le a Lukács uszodába - és újabban teljesen egyedül. Azt mondta nincs szüksége kíséretre! Érted ezt Gizikém...?

      - Anyám tökéletesen értette, mert ismerte a különböző vizek meglepő hatását, és azt is gyanította, hogy az egykori királyi szobrász felfedezte Rózsa néni kellemdús formáiban a Nőt. Naná, az egykori újságírónő adott a külsejére - főleg a lakásügy szerencsés megoldása után. Eleddig gyakran járt feketében, nem tudom, talán valami gyászos esemény miatt, vagy csak jól állt neki, s ezt tudván alkalmazta is a manővert, de az új helyzetben elővette fiatalosabb, színes ruhatárát. Negyvenes évei ellenére  is csinos, szinte cigányosan tarka kartonruhákban pompázott, s kissé kirítt a gyülekezeti népek szürkébb forgatagából. Nekem egyre jobban tetszett kellemes átváltozása - leginkább festett sálkölteményeit csodáltam, melyeket saját kezűleg készített, s ahogy tavaszodott meg tudtam érteni a hallgatag szobrászt is a maga gerjedelmével. Mert a lakásprobléma megoldódott ugyan, de a következmények elrendezéséhez már kevés volt Szakasits növekvő tekintélye, s még kevésbé a már nem is létező, szomorú emlékű  szociáldemokrácia.

      - Géza Bátyám' ugyanis addig-addig tempózott a Lukács uszoda jéghideg medencéjében, míg egy szép nap meglepő ajánlattal állott elő, s ezt semmiképp sem lehetett visszautasítani.

      - Megkérte néhány parancsolóan kemény szóval csinos, kerekmellű formás lakótársnője kezét. Megszólják - mondta ellentmondást nem tűrő, száraz, kissé pattogó vékony hangján, hogy együtt él egy nála jóval fiatalabb nővel - és közben, mint mindig, néhány centiméterrel oldalra, az illető feje fölé tekintett, mert meg volt az a kellemetlen szokása, hogy nem nézett az ember szemébe sohasem. Mintha nem érdekelné az előtte álló - mintha gondolatai magasabb régiókban barangolnának, s arra a kevés időre, míg ezt a semmiséget kénytelen elintézni, igazán kár lenne fárasztani magát azzal, hogy tekintetét onnan fentről kissé a földiek felé irányítsa.

      - Elhalálozása esetén Rózsát (Önt, kedves Asszonyom! ) kipenderítik a lakásból - ez törvényszerű - és még sok minden, amit jó lesz észben tartani és meggondolni, mert manapság nagyon résen kell lenni. Vigyázni kell minden apróságra, mert rémesek ezek a kommunisták.

      - Ő bizonyára előbb vagy utóbb eltávozik, és valószínűleg - akaratán kívül persze - némi kellemetlenséget fog okozni ezzel. A jövőt illetően tehát már most ajánlatos megtenni a kellő óvintézkedéseket. Az idő vészesen múlik - ezt vegye figyelembe kérem! Ezeket mondta, és az ügyet ezzel befejezettnek nyilvánította - Rózsa néninek pedig jogában állott az ajánlatot elfogadni.

      - Anyám ezúttal semmilyen tanáccsal nem tudott szolgálni. Kissé meglepte  a királyi szobrász ultimátumhoz hasonlatos erélyes leánykérése. Ha netán szóba került az elkerülhetetlen, igyekezett kitérni a válasz elől. Neked kell döntened Rózsám - ebbe senkinek nem lehet beleszólása!

      - Gyorsan teltek a hetek - a házasság elkerülhetetlennek látszott. Az agg mesterrel való frigy menedékházasságnak tűnt - az arának esze ágában sem volt visszatelepülni Romániába, s hogy megesküdtek valahol nagy titokban csak akkor derült ki, amikor Rózsa néni feldúltan előkerült.  Szemében rémület és viszolygás.

      - Édes Gizikém - ez egy férfi - ez követelőzik...! - panaszolta reszkető kétségbeeséssel a hangjában, és majdnem elsírta magát. Szép kerek, gondozott mellei föl, s alá  hullámzottak a nagy felindulástól, s én megállapíthattam kamaszkorom homályos tapasztalatával, és álmodozásbéli kínzó gyakorlatával, hogy bár igen tetszetősek, ám Emerencia Testvér lenyűgöző, és ellentmondást nem tűrő adottságait - aki az utóbbi időben tűnt fel Anyám mellett gyógymasszőrként - épphogy csak megközelítik.

     - ...Miért...? Mire számítottál Rózsám - kérdezte Anyám szenvtelen, rideg, református hangon. A házasság szentségét érte valamiféle sérelem, s ebben a Kistiszteletes Asszony nem ismert tréfát. A házasságok az égben köttetnek - ez köztudott - még akkor is, ha Rózsa nénire esetleg erélyesen ráparancsoltak ennek tudomásulvétele okából.

     - Tüstént fel is hagyott a siránkozással, és haladéktalanul felajánlotta segítségét a vasárnapi levesfőzésben. Te addig csináld a többit édes Gizikém! Azt mondta, most egy igazi erdélyi paradicsomlevest fog főzni nekünk, és hogy odaát a szokásosnál több zellerzöldjét teszik a levesbe - és ő még annak is a dupláját rakta a mi levesünkbe, ami ettől teljesen echte, és majdnem zöld lett, és nincs az a lófőszékely, aki fel nem fordul az ilyesmitől. Nagy zavar lehetett szegény fejében, mert esze ágában sem volt férjhez menni, s most, hogy ez mégis megtörtént, számtalan váratlan, és az időnkénti teafőzéses pirítóskészítés könnyedén teljesíthető fáradalmainál súlyosabb - nyomasztóbb, s főleg kikerülhetetlenebb, már-már megalázó testi kötelesség szakadt a nyakába.

      - Emerencia Testvér pedig vörösesbarna volt és gyönyörű. És persze sokkal fiatalabb is. Azok a keblek...! Uramisten... Ilyen őrületes ringó külsővel járkálni egy csöndes, nyugalmat árasztó békés parókián. Nem is keblek. Ezek már kebelek - és ezt nem én találtam ki. A nagyfiúk mondták ámuldozva a téren - mert tőlük hallottam - akik sóváran irigykedtek, mert ez a ringó léptű leírhatatlan gyönyörűség hetente kétszer mihozzánk járt masszírozni.

       - Könnyű, fehér köpenyre vetkőzött egy nyitott szekrényajtó takarásában, s én persze szekrényajtó lettem volna szívesen, bármilyen fából. Szégyelltem ugyanakkor ezt a zabolátlan mohóságot, melyet nővérem állandó szigorú feddése kísért, miszerint a bűn mocsarában fetrengek, és el fogok kárhozni, mert képtelen vagyok uralkodni idétlen vágyaimon és bűnös érzelmeimnek egyenes következménye lesz a poklok méltó kínszenvedése. Pont!!! - és ezeket pedig ő komolyan gondolta. Honnan tudhatta volna, hogy ez is egyfajta pokol a maga apró kínjaival - fájdalom ez is, de nem olyan mint valami közönséges hascsikarás. Összetett - vegyes, kamaszfájdalom. Tele lelki és fizikai gyötrődésekkel. Mit nekem pokol - földi kínjaimat is alig vagyok képes elviselni!

      - Maradj itt kisfiam - kérte  Anyám - miután behívatott. Emerencia Testvér megmutatja a gyakorlatokat, jól figyeld, hogyan csinálja, mert sajnos neked kell majd folytatnod. Ő nagyon elfoglalt - sokan szeretik, és sok helyen várják. Közelről csodálhattam hát, amint szakszerűen és erőteljesen tekergette Anyám csikorgó, fáradt ízületeit, és persze vártam én is Emerencia testvért szeretetteljes szívvel és lüktető aggyal, és lestem minden mozdulatát, és néha már el kellett fordulnom és másfelé néznem, mert képtelenség volt így közelről bámulni a lágyan hullámzó hatalmasan vörös zuhatagot, s a könnyű fehér köpeny alatt táncoló rejtelmes csodákat. Gyönyörűséges és szörnyűséges álmaim voltak, egyszerre most mindez vulkánszerűen feltört a homályos zárkában. Gyötörtek a képek, és tönkre tették amúgy is rövid éjszakáimat, pedig csak egy hosszú szó hangzott el... Egy  már-már elfelejtett, kellemetlen, alig ismert szó: ...Szociáldemokrácia...

      - A zárka éjjel sem volt képes lehűlni, mintha egy forró sötét dunyhában kapkodna az ember levegő után. Az ajtó feletti heszlámpa halvány, megnyugtató fénye azonban jelzi, szó sincs dunyháról, ez valami más. Néha kinyitották s darab ideig nyitva hagyták az "etetőt" - csak fel kellett óvatosan térdelnem ajtó melletti szalmazsákomról, hogy kilessek, s valami kevésbé áporodott levegőt szívjak. Ilyen alkalmakkor újra láthattam a szemközti oldal sötétlő ajtósorát, távolról hangokat is hallottam, kicsit olyan volt az egész, mint a moziban. Vártam, hogy történjen valami, hogy váltson a kép, lássam is a horkantókat, a felnyögőket, talán kinyílik szemközt egy ajtó, de semmi, csak az éjszaka hangjai minden irányból. A szemközti etetők mindig zárva voltak - az óvatos smasszer aki elkövette ezt a szabálytalanságot, nyilván vigyázott a részletekre.

      - Mindezeket pedig csak olyankor tehettem, ha a Bányász nem trónolt kínok között a klotyón, megfosztva engem az éjjeli bámészkodástól. Szurdi úr szerint az ilyen bélgörcsök okozója tulajdonképpen az elfojtott idegesség, és ez az Ő esetében érthető, mert nem tud felhagyni avval az őrülettel, hogy neki elvei vannak.

      - Rossz vége lesz ennek!

Folyt.köv.

Inszeminátor