Szurdi úr rumbája IV.rész

- Tombolt a nyár - váratlanul átkerültünk az északi oldalra, s szinte minden megváltozott. Bukóablak nyitva, az éghajlat kellemes, a fél kanna vízből tán még mosakodásra is futja.

Odakinn madarak csicseregnek, ilyet sem hallottam már jó ideje. Tényleg, hol csicseregtek idáig? Csak Szurdi úr áll csendes döbbenettel a zárka közepén. Ő persze rögtön felismerte, hogy baj van - a wécének nincs fedele.
    - Dob nélkül nem lehet rumbázni. A stokin, vagy azon a nyomorult asztalon hiába pergeti az ujjait, néma mind a kettő. Már korábban is sejtettem, de most már teljes bizonyossággal éreztem, a rumba, s a köréje képzelhető latinos könnyedség fontos kellék csupán - esernyő, ami megvéd a zuhogó esőben, ám nagyobb vihar alkalmával kicsavarodik az ember kezéből, és el is lehet veszíteni!

     - Néhány nap múltán a Bányász rejtélyes vigyorral lépett a zárkába. Mintha kicserélték volna odalenn. Megvárta míg az ajtó döngve becsukódik - sőt még tovább is egy kicsit, és két hatalmas tenyerét összecsapva a meglepett köpcös elé pattant. Azt hittem felkapja, jól megropogtatja, mert ezután még a két hatalmas karját is kitárva elkiáltotta magát: Na "Belzebúb lánya" - mit gondol mi történt...?
    - Már csak negyedik vagyok a sorban. Szurdi úr egyáltalán nem volt meglepve.
    - Csak nem csinált valami őrültséget, kérdezte bizalmatlan pofával?
Egyébként gratulálok dünnyögte, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az esetek nagyobb részében ez semmit sem jelent. Formalitás - ezt gyakorta megteszik valami várható fordulat érdekében. Nem akarom elkeseríteni, de voltam már harmadik, meg nyolcadik, és ilyenkor, ha ezt bejelentik egyesek beszédesebbekké, vagy sokkal kezelhetőbbé válnak. Ilyen egyszerű. Nem itt döntik el ki hányadik a sorban - azt máshol, mások fogják majd kialakítani. Ez egy játék, és maguk csak bábok velem együtt. Vannak esetek amikor a sorban hátrébb lévőket akasztják - tudom most nem hiszi, de korai minden öröm amíg itt van. Ebben a szakaszban várni kell türelemmel.

     - Ehh, magának semmi se jó - olyan lett mint valami savanyú vénasszony - nincs igazam fiatalember? - ez nekem szólt, szerinte fiatalember voltam és nem kölyök. De nem ezért kedveltem egyre jobban a Bányászt. Inkább a sikeres talpra állása miatt, melyben persze oroszlánrésze volt az immáron egyre kedvetlenebb, és lemondóbb Szurdi úrnak. Sikerült  ugyanis  addig piszkálnia, és hergelnie a hatalmasan eltökélt embert, mígnem kimászott végre a kábulatból. Az elviselhető klíma is sokat számított elismerem - ideát nem bénult le teljesen az ember agya - használni is lehetett.

     - Szüleim meglátogattak. Eljöttek hozzám. Felkerestek. Hogyan is mondjam - nem tudom a megfelelő szót, kifejezést. Furcsa volt és váratlan, és Szurdi úr szerint teljesen szabályon kívüli. Nem tudom hogyan történhetett, de végig éreztem, az ilyesmi mások esetében nem így történik. A helyszín is meglepett. Kísértek össze vissza, s egyszer csak valami kis ajtón, mint valami rejtekajtón belépve, egy kápolnaszerű helységben találtam magam. Berendezésre nem is emlékszem csak a kis csoportra a kápolna közepén. Belépek és a ott áll Anyám, Apám "Jóbarát" társaságában, és kedélyesen társalognak. Illetve "Jóbarát" magyaráz élénken, Szüleim pedig kényszeredett mosollyal hallgatják. Jöjjön csak jöjjön - integet, mintha azt mondaná - jó, hogy épp erre járt kapcsolódjon Ön is kis társaságunkhoz!

     - Mi az Istennyila ez ? Éppen ő? Buzgólkodik, szolgálatkész mint egy készséges inas. Most merre járhatnak a 'Kosztosai?' Na persze - barátkozás folyik, ilyenkor háttérbe vonulnak, talán még mosolyognak is a verőemberek. Hogyne tessék csak odaadni, meg is eheti - csak tudnám mit akar ezzel!? Anyám egy csodálatos szegedi cipót - kedvencemet - varázsolt elibém, a legszebbet és legízletesebbet amit valaha is láttam, és persze rögtön felfaltam, valami eszelős mohósággal. Tudj' Isten mi jöhet még - ha már bennem van akkor jó helyen van. Jól is tettem, mert a többit, a zacskót , melyben a háztartási keksz volt, meg a mosószappan "Jóbarát" diszkréten magához vette, hogy azt majd később.
    - Apám egy bibliát hozott, de azt is sürgősen átvette helyettem, szinte félúton kapta el a felém nyújtott könyvet, nehogy véletlenül hozzáérjek. Szerettem volna azt a bibliát, de még csak nem is foghattam a kezembe és csak messziről láthattam a későbbiekben is. Érdekelt volna, mert már a huszonnyolcadik oldalon kezdődő Volokálámszki országutat is szívesen elolvastam volna, és a szovjet kukoricatermesztést fejtegető jegyzet is hiányzott. Főleg azok után, hogy eldicsekedtem Szurdi úrnak, hogy öt kilométer gyökérzete van a kukoricának, de tényleg. Ő erre azt felelte, hogy ne beszéljek hülyeségeket - az legfeljebb öt méter lehet - és valószínűleg még életemben nem láttam kukoricát, neki most épp elég baja van a Bányásszal, és ezért Zách Feliciánról a félelmetes aggról már mélyen hallgattam. Pedig az valódi történelem. Szerettem volna azt a bibliát, de Schubert a páncélszekrényében őrizte - láttam - én pedig gyáva voltam és nem mertem szólni.

     - Az új előadóm tisztára Franz Schubert, csak nincs pofaszakálla - újságoltam kihallgatásról visszajövet.
     - Hogy néz ki kérdezte Szurdi úr töprengve, merthogy ő ismer egy hasonló nevű valakit, aki jobbfedezet a rákoshegyi KEAC-ban, és szerinte elképzelhetetlen, hogy az ide betegye a lábát.
     - Erre én azt mondtam, hogy Franz Schubertről van szó, aki híres osztrák zeneszerző, legalább is volt - és dalokat írt, meg egy nagyoperettet Három a kislány címmel. Azt pedig elég gyakran játsszák mindenfelé. Nálunk is, mert én is a rádióban hallottam, és már énekeltem is, hogy - árva a ház nincs kacagás - árvák a régi szobák...- ismeri.?
      - Szurdi úr halkan dúdolni kezdte a dalocskát, majd hirtelen abbahagyta. Hagyjuk, szomorú. Legalább nem rumba - szólt közbe a Bányász. Tud mást is csak titkolja, most elárulta magát.

     - Schubert joviális köpcös mosolygós figura, ami persze semmit sem jelent, mert "Jóbarát" is tud  rendesen viselkedni, csak ne hagyja magára egy pillanatra se az embert, mert akkor betörnek a kosztosok'. Vigyázni kell, mert csal a látszat. Fel kell készülni minden eshetőségre. A leg váratlanabb pillanatban is kirúghatják az ember alól a széket, s akkor már mindjárt a földön van megint. Még egy ilyen székéhez ragadt tuskó is meglepheti az embert

      - Amint lekísértek hozzá, nyögve hátrafordult székében, s a mögötte pöffeszkedő nyitott páncélszekrény legfelső rekeszéből előhúzta a zacskót. Az én zacskómat, az én bibliámról, és úgy tett, mint aki most kedélyesen megvendégel engem. Érezzem jól magam. Elfogadtam a kínálást, de csak egyetlen kekszet voltam képes lenyelni, és főleg megrágni, mert a kőnél szárazabb volt, azonkívül szappanpikkelyek csillogtak az mindkét oldalán. Újra és újra végigvettük az anyagomat, de én már korábban rájöttem, hogy az a legjobb, ha szó szerint mindig ugyan azt mondom, és semmilyen kérdéssel nem vagyok eltéríthető. Szerettem volna végig egedül maradni, mert csak ebben az esetben tudom "kézben tartani" a dolgaimat. Szurdi úr nagyon megdicsért ezért, támogatta elhatározásomat, azt mondta ez a leghelyesebb megoldás. Én meg észre sem vettem nagy igyekezetemben, hogy mégiscsak pofázom, sőt dicsekszem is valakinek. Hogy Ő is ekképpen manőverezik, azt nem csodáltam, mert azért mégiscsak belekeveredett a szociáldemokráciás dolgokba.

      - Schubert, ez a mosolygós dög szerintem direkt szappannal kenegette a kekszeimet, s mindig sikerült legalább egyet rám tukmálnia. Pedig megfogadtam, hogy soha többet. És mégis. Az ember mohó és javíthatatlan. Fostam rendesen - ez az igazság. Szurdi úr csendben figyelte mindennapi gyötrődésemet, mert ideát az északi oldalon is ébren töltötte az éjszakákat. Most, hogy ő is gyakrabban járkált a földszintre, csak ült priccse fejénél, a falat támasztva. Kihunyt belőle latinos könnyedsége, szomorkás, gondterhelt ábrázattal járkál, tűnődik, morfondírozik, s az ajtónál gyakorta hosszabban megáll. Ilyenkor fülét az etetőre tapasztva hosszan hallgatózik. Semmi nem érdekli, a Bányász sem, komoly gondjai lehetnek. Nem értem miért ácsorog az ajtó előtt, minden zajra ami kívülről beszűrődik élénken reagál, és megpróbál magyarázatot keresni hozzá.
     - Este, vacsora után, amikor sétája idején a kevéske mozgás helyett a bukóablak felé fordulva áll, szinte sajnálom. A nap lemenőben, alkonyodik, s valahol a távolban megkondul egy harang. Behunyt szemmel, fejét hátrahajtva áll a zárka közepén, kezei elől egymáson, zihálva lélegzik. Oltárkép előtt áll így a hívő, a bizakodó, a reménykedő ember megnyugvást keresve.

    - Erős, hosszú csengetés jelezte az ébresztőt, de időnként elmaradt. Az épület körül ilyenkor teherautók motorja bőgött. Megtelt a zárka fojtogató kipufogófüsttel. A Bányász felkelt, hogy az ablakhoz kapaszkodjon, de már rúgta is valaki az ajtót - vissza..! Nem volt ébresztő..!
     -  Kivégzés van  szólt csendesen Szurdi úr, aki most is priccse fejrészén ült hátát a falnak vetve, és egykedvűen meredt maga elé. A Bányász újra próbálkozott, de nem látott semmit. Autók teteje semmi más. Ennyit látott. Mindenáron bakot akart tartani, hogy kinézzek, s elmondjam mit látok odalenn, de Szurdi úr leintette - nem ezen az oldalon. A bejáratnál csinálják!

     - Nekem rémlett valami. Nyári délután érkeztem ide - a bejárat felé haladva egyforma vaslapokat láttam az épület előtt sorakozni. Szabályos méretű, talán 50x50 cm-es vaslapokat, egyforma távolságra egymástól, s alig egy méterre az épület falától. Szép szabályos rendben sorakoztak - valamiféle céllal bizonyosan.

   - Lyuk van alattuk - mondta Szurdi úr - abba helyezik a bitófákat. Vigyázni kell, nehogy valaki óvatlanul belelépjen. Balesetveszélyes, tette hozzá keserű vigyorral. Egyébként valószínűleg vidékieket akasztanak - és többet - ilyenkor összegyűjtik őket, és csoportosan... Nem fejezte be a mondatot, minta nem lett volna illendő. Később lesz ébresztő - tette még hozzá csendesen.

    - Azon töprengtem, mily különös, hogy gondosan befedik az akasztófák helyét. A figyelmetlen arra járó még lábát törné. A hely ezek szerint csak akkor biztonságos, ha a bitó a helyén áll. Kétes biztonság. Tudtam, hogy vannak halálraítéltek az épületben, lehet, hogy a Bányász is efféle sorsra jut, mert valahol valakik úgy határoztak ez a módja a rendteremtésnek.

    - Többnyire magammal voltam elfoglalva e füstszagú különös reggelig, s csak ritkán jutott eszembe komolyabban, hogy hol is vagyok, mi is történik itt, mert - lehet, hogy ostobán hangzik, esetleg hihetetlen, de a hely és a helyzet mintha eltompítaná az érzéseket. Úgy gondolod a dolgok azért történnek így, vagy úgy, mert itt vagy - itt ilyesmik történnek hát ne csodálkozz. Itt ilyen dolgok történnek, ezt el kell fogadnod, ennek így kell lennie! Nem igaz! Nem szabad elfogadni. Képtelenség és bűn beletörődni.

     - Mintha megsüllyedt volna velem a szalmazsák. Hajnalonta, amikor még békésen alszom - embereket, nőket és férfiakat kísérnek a ház elé, s a kisfogház csendjét furcsa kiáltozások tördelik.

    - Kiviszik őket, a csendes ház elé, a nyugati oldalra - hűvös van, még pára lepi a gyér növényzetet, és nem látják fölkelni a napot. Mert addigra meghalnak. A hajnali vágóhíd így működik. Mire a nap felkél, és bearanyozza a sivár környezetet, már nem élnek. Megölik őket - a testük lassan kihűl.

    - A torkom kiszáradt, majdnem elsírtam magam. Szurdi úr észre vehette, mert a reggeli kávéját szürcsölve ahogy elhaladt mellettem rám mosolygott és összeborzolta a hajam. Gyerek vagy még! Valami ilyesfélét jelzett a mozdulat.

Inszeminátor