Téged keres

Fazekas Miklós kiadásában megjelent E-book könyvembő ízelítő.

 

A szobában félhomály uralkodott, de a tárgyak körvonalait szépen lehetett észlelni. Az anyám hófehér ágya felől valami furcsa hörgő hangokat hallottam, ami már nem először ütötte meg a fülemet az évek során, és megdermedtem, vagy talán megfogalmazhatatlan szorongás, kétségbeesés, féltés és félelem keveréke lett úrrá rajtam egyszerre. Hideg lehelet érintette meg a testemet. Tudtam, nagy baj van!

Az ágyához rohantam, felkattintottam a villanylámpát, és sejtelmem nem csalt meg. Szeretett szülőanyám becsukott szemekkel, önkívületben, vérpiros arccal mozdulatlanul feküdt, csak a lélegzetvétele volt erősebb a vasnál. Innen a furcsa levegővétel és kifújás.

Küzdött az életéért.

Orvosért tárcsáztam, és oda ültem az ágya szélére, kezembe vettem élettelenül lehanyatló kezét, remegő hangon szólítgattam, vagy csak gondolatban beszéltem hozzá, vagy így is, meg úgy is. Nem tudom.

- Küzdj, kérlek, küzdj az életedért! Rajtad kívül senkim sincsen. Ki mesél a gyerekeimnek? Tudod, mennyire ragaszkodnak hozzád. Ne hidd, hogy becsaphattok! Huncutkodtok a hátam mögött. A gyerekek titokban hoznak Neked szalonnát, pedig nem szabad enned. Az ebédeteket felcserélitek, ha nem figyelek oda. Ők eszik a halat, te meg a paprikást. Azt is tudom, hiába beszélek. Hallgattok mindhárman, meg fogadkoztok, hogy csak egy kicsit kóstoltátok meg egymás ételét, de én láttam, üresek a tányérok. Tudom, hogy hallasz! Figyelj rám! Többé nem tiltom meg az ebédcserét, csak nyugodj meg! Ne hagyd el magad! Mindjárt itt lesz az orvos. A környék legjobb orvosa kezel. Amint megérkezik, minden rendben lesz, de addig, addig, anyus, nem hagyhatod el magad, hiszen erősebb vagy, mint én!

Néztem a változatlanul vérvörös arcát, szorongattam a kezét, megsimogattam a homlokát, igyekeztem lelket önteni belé, de semmi. Vizes ruhával törölgetni kezdtem az arcát a nyakát, de nem reagált.

Hol van ez az orvos is? Tudja, soha sem hívom, ha nincs semmi baj, csak akkor, ha segítsége kell. Igaz, éjfél már elmúlt, de akkor is. Az anyám, az anyám nagyon rosszul van. Nem tudok neki segíteni, és ez fáj a legjobban. Most még a szemét sem tudja kinyitni, már sokszor csak a szemével kért: segíts rajtam! Megtettem volna mindent, de nem lehetett. Rendszeresen kapta az orvosságokat, napjában lemosdattam, vigyáztam rá, mint a csecsemőre, csak egészséget, azt nem tudtam neki adni.

Közben az éjjelilámpa világosságában a szoba, a szekrény, az ablakok olyan egyhangúan bámultak rám, hogy az szinte fájt. Az ablakon keresztül a vaksötét kíváncsian kukucskált. Magányomat, tehetetlenségemet igyekeztek még mélyebbre belém döngölni.

Végre!

Megérkezett az orvos.

- Doktor úr, gyorsan, az anyám nagyon rosszul van.

Besietett a szobába, az ágy fölé hajolt. Rögtön vérnyomásmérés, szívhallgatás, kapkodva szedi elő az injekciós tűt, meg az ampullát, az ágyhoz lép szorosan.

- Segítsen! Húzza fel a hálóinget!

Megtettem.

- Most figyeljük, javul-e a mama állapota. - Semmi javulás sem mutatkozott.

- Megpróbálok még egy adaggal segíteni. Ha az sem hoz eredményt...

- Kérem! Segítsen!

Ez után sem mutatkozott semmi változás.

- Jöjjön, kísérjen ki! - mondta az orvos.

- Jövök.

- Nagyon sajnálom! Azt hiszem, a mama nem éri meg a reggelt.

Nem válaszoltam semmit. A könnyeim sem áztatták az arcomat. Mintha nem is én lennék, mentem a szekrényhez, kivettem a legszebb ruháját, fényesítettem a cipőjét, pedig fénylett, mint a tükör, fejkendőjét kikészítettem, az olvasóját, és mindent egy helyre raktam. Azután visszamentem a szobájába, leültem az ágya szélére, és ismét fogtam a kezét. Hallgattam.

Mi a teendőm? Értesíteni az öcsémet, rögtön jöjjön haza, mert az anyánk haldoklik. Szólni kell a rokonoknak.

Közben ott ültem szótlanul. Meddig? Nem tudom megmondani, de a gyerekek ébredeztek. A kislányomnak iskolába kell indulnia, az asszony is hamarosan megérkezik, aki a 3 éves fiamra vigyáz, meg az anyámra felügyel, amíg én a munkahelyemen vagyok.

Valaki más ült ott, valaki más fogta az anyám kezét szótlanul.

Megérkezett az asszony. Megkértem, küldje el a sürgönyt, jelentse a munkahelyemen, nem megyek be dolgozni.

Visszajött a bejárónő a küldetésből.

Nem beszélgettünk csak ennyit mondott: „Elküldtem a sürgönyt."

Mintha villanyáram ütött volna meg. Felfogtam, mit mondott az orvos.

Nem! Nem adom az anyám! Tudtam, az öcsém volt a szeme fénye. Erre a kártyára tettem fel mindent.

- Anyus! Anyus! Hallasz? Itt vagyok! Van egy jó hírem! Jön Tibor haza. Még ma itt lesz. Tarts ki! Várd meg! Már így is elég régen láttad!

Tedd meg az ő kedvéért! Küzdj! Küzdj!

Most ismét fogtam a kezét, és hittem abban: sikerül.

Mintha egy idő múlva csendesedett volna a lélegzetvétel. Az arcszín sem volt olyan piros.

Még csak most igyekeztem lelket önteni belé. Lassan, de megszűnt az a szörnyű lélegzetvétel, még mindig gyorsabb volt a légzés, de már nem volt ijesztő. Elszunnyadtam, mert arra ébredtem, az asszony szólongat: Feküdjön le. Majd én itt leszek.

- Nem megyek el az ágytól.

Valamikor késő délután megérkezett az öcsém.

- Anyus, anyus! Itt van Tibor!

Láss csodát! Az anyám, még mindig csukott szemekkel, legyengülve, de megemelte az egészséges jobb karját úgy negyven, ötven centire, és tapogatta a levegőt.

- Fogd már meg a kezét! Téged keres.

Testvérem is felocsúdott fájdalmából. Most ő beszélt, beszélt, és másnap az anyánk kinyitotta a szemét, örült a fiának, Tibornak, amit főleg szeme csillogásából és mosolyából észleltünk.

Még majdnem két évig élt utána anyus, ahogyan mi szólítottuk meg őt, de anyus több volt nekünk, mint amit szóval le lehet írni.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mara
#11. 2014. július 22. 09:58
Köszönöm együttérző szavaidat, drága Karola.
Szeretettel ölellek: Mara
Mara
#10. 2014. július 22. 09:57
kedves Zsuzsa!
Én köszönöm, hogy olvastad az írásomat.

Szeretettel: Mara
zsuzsahorváth
#9. 2014. július 19. 17:31
A szeretet erejéről írott soraid szívemig értek...köszönöm!
Mara
#8. 2014. július 18. 20:31
Drága Kató!

A szeretetnek hatalmas ereje van. Ebben igazad van.

Köszönöm a gratulációt.

Szeretettel ölellek: Mara
Mara
#7. 2014. július 18. 20:30
Köszönöm az elismerésed, kedves Answer!
Szeretettel ölellek: Mara
Juhász Kató
#6. 2014. július 18. 19:03
Drága Mara!
Örök igazság, hogy egyetlen gyógyszer van, ami minden bajra jó: a szeretet.
Írásod is ezt támasztja alá.

Gratulálok a megjelenéshez!
Answer
#5. 2014. július 18. 17:19
Nagyon megható, mély érzésekkel teli történet!
Gratulálok és ölellek szeretettel: ANswer
Mara
#4. 2014. július 18. 15:51
kedves Györgyi!
Köszönöm együttérző szavaidat:
Szeretettel: Mara
Mester Györgyi
#3. 2014. július 18. 15:28
Kedves Mara!

Megrendítő írásod nagyon meghatott.
Szép írás, gratulálok!

Györgyi
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Időjárók