tenyerünkből az ének

...lélegezzük ki a szomorúságot és fölvert álmaink gyűrűit viseljük éppúgy, mint az arcunkra omló forró nevetést...

a szomjas szívűek hajolnak ma hozzád

hogy töltsd tele sivatagszemeik

hogy tenyerükből az áldást

ne kérjék vissza

s a fájó-finom ujjak helyén

a karmos végzetet

simogatni tudják

akik elszaladnak az esttel

és a világosságot magukkal viszik

hadd szeressük tompaságunkban

az ő fáklyafényük

s ha felhőik vállainkra fújják

engedjük az esőket szépen hullani

legpuhább félelmeinkben

mosdassuk meg őket

és az érintéseik nyomán kinyílt árkok

szélére üljünk

és kívánjuk fényességüket

kik csillagukat egy messzi házba hordják

ahol megszorít minket a csönd

ott fonott karjaink mögül

lélegezzük ki a szomorúságot

és fölvert álmaink gyűrűit

viseljük éppúgy, mint az arcunkra omló

forró nevetést

szeressük a léptünkből kizörgő csontot is

és szilánkos kedvünkkel vájjuk magunkba

szép-széles medreit

a bocsánatoknak