Történetek nagyapámtól/1

Egy régi történet a nagytétényi sertéshizlaldában megesett "igazságosztásról".

Történetek nagyapámtól

Nagyapámat szőlősgazda lévén, gyakran látogatták borszerető emberek, akikkel ha ráért, szívesen elpoharazgatott. Megfáradt, beteges ember volt már, a sok nehéz paraszti munka nem múlt el nyomtalanul felette, de szinte kivirágzott ha a régmúltról mesélhetett. Magam még nem voltam tíz éves, ha  meghallottam hogy mesél, leültem a kissámlira és áhítattal hallgattam, ami-kor két koccintás között a vendégeinek anekdotázott. Mesélt szomorú vagy vidám dolgokat, nagy átéléssel, amit a hallgatói mindig élveztek. Ezek a történetek úgy maradtak meg bennem mint egy lenyomat. Örömet szerez, ha felidézhetek belőlük egyet-egyet. Utólagos engedelmet kérek, helyenként áthágom a helyesírás szabályait, de így tudom (próbálom) hitelesen vissza

adni amit akkor elmondott.

Tehát egy történet.

 - Az úgy vót, hogy az ötvenes évek közepés lenn dógoztam a hizlaldába. Kemény munka vót,  kétezer disznót köllött etetni, ganézni minden nap. Nem sokat fizettek, de köllött a píz. Éppen eladtam a lovakat, ezé oszt nem lehetett szántást, miegyebet vállalni. Minden nap dógoztunk ugyi, a malacok nem ismerték mi a vasárnap. Vótunk húszon ketten, meg egy vezető a Teplán Jóska, na meg egy raktáros az Osztovics Béla. Olyan vót e mint a téescsébe,

mán reggel kiosztották mit kő csinálni. A bért havonta fizették, de még vót természetes juttatás, me így híták. A meg minden héten szombaton. A má főhizlat disznókat minden két hétbe vitték kocsival, oszt hoztak helyettük malacokat. A vágóhidró meg fődarabót hízókat hoztak, no evót a juttatás, me kiosztották a dolgozók közt. Jutott minden héten vagy öt kiló fejenkint. De azt megmondták, mindenki egy hízzó részeit kapja magának. Ebbe azt belekerűt egy kevés hús: orja, meg odalas, a többségébe inkább köröm, fűl, farok, meg más hitvánabb része. Az elosztást az Osztovics végezte. Kiporciózta a részeket zsírpapírba, oszt ceruzáva ráírta mindeki nevit, má hogy ki kapja. Dolog végivel a raktárba köllött menni, azután ott  névsor alapján átaladta a csomagot és alá köllött írni egy füzetbe. Biciklive jártam, betettem a csomagot táskába, át a vázon, irány haza. Itthol nézem, hát a papirba alig vót hús, csak fül meg farok, ameg aztán több a sokná. Másik héten ugyanúgy. Gondótam, má majd szóvá teszem. Gyütt a kiosztás átaladja a részemet nízem, nem stimmel ez má megent, a biztos.

Mondok neki:

  - Idehagassá Béla, oszt hány füle van egy disznónak?  - Aszongya kettő.

  - Oszt hány farka?  - Aszongya egy.

  - Akkor mé adtá négy fület, meg három farkat, he? - Ugyan má Mezeikém, - aszongya - mit aprehendázó itt? Így van azt kész!

  - Na meg állj az anyád erre arra... - mondtam neki.

Kivettem egy fület a papirbó, elkaptam a mejjin a ruhát közelebb húztam, aztán a füllel végigvágtam rajta, hogy hanyatt leborút. Nagy nehezen főkelt, aszonta elmén panaszra a Teplánhoz. De úgy látszott a másik héten, hogy hiába ment. Ne féld a kiosztásnál tudta is miből áll a disznó szervezetje.

Így vót, há.

A görbelábú Csüröp, akinek ezt elmondta, a térdeit csapkodta, úgy nevetett még a könnye is kicsordult.

  - Mezei bácsi, maga lesúrolt egyet ennek az Osztónak... vagy kinek, a füllel? - kérdezte, ahogy a szemét törölgette.

  - Há. Megérdemete a nyomorút.