Urbán-Szabó Béla: A magányos oroszlán

"...Mit ér ez a királyság, ha uralkodni sincs kin!..."

 

 

 

 

Az erdő királya, Jakabosz, reggeli sétáját tette. Furcsállotta, hogy már jócskán elmúlt a virradat és sehol semmi reggeli nyüzsgés az erdőben.

            Csak a madarak csicseregtek, csiviteltek, adtak mindenféle hangokat fent a fákon.

            - Könnyen vannak! - gondolta az állatok és az erdő királya. - Tudják, hogy ott fent nem bírok szétcsapni közöttük.

            Az egyik bokorból éppen neki rontott Rókuszi, aki meglepetésében úgy megijedt Jakobosztól, hogy minden szőrszála fölállt.

            - Hová-hová ilyen nagy igyekezettel? - kérdezte az erdő királya.

            - Ééénn csaak úúgy jövöök-meegyek, neem roohaanok - nyöszörögte megszeppenve.

            - Mi van, megdadogósodtál?

            - Ááá, neem.!

            Az ijedtségtől lassan kezdett magához térni a rókalány.

            - Mi ez az állati nagy csönd? Csak ezek a tollas égiek vertyognak itt...

            - Nagyon korán van még uram-királyom.

            - Beszélsz badarságot! Hol van már a reggel! Valami baj van? Idegesítő ez a csönd.

            - Semmi baj nagy király... Az állatok látták, hallották, hogy jössz. Nem akarják megzavarni méltóságos nyugalmadat a reggeli sétád közben. Ezért inkább félrehúzódnak...

            - Ami igaz, az igaz! - mondta Jakobosz megrázva büszkén a sörényét. - Ki nem állhatom, ha megzavarnak a nyugalmamban.

            - Mégiscsak te vagy a király! - így Rókuszi, akinek ekkorra már lesimult a szőre és elmúlt a dadogása is. - Bizony ám!

            - Jól mondod, rókalány... Ami igaz, az igaz!

            Jakobosz lubickolt a róka nyájas szavaiban. Mintha minden egyes szóval simogatták volna a sörényét.

            Ment ez még így egy darabig, aztán a róka óvatosan elköszönt. Ahogy távolabb ért, futásnak eredt.

            Engem sem látsz többet!, gondolta magában Rókuszi. Úgy rohant ki az erdőből, ahogy a lába bírta, vissza se nézett.

            Jakobosznak eszébe jutott Nyuszika, aki nem régen azzal állt elébe, hogy legyenek barátok.

            Akkorát nevetett ezen a kérésen, hogy zengett bele az erdő. El is iszkolt azon nyomban Nyuszika.

            - Kár, kár...! - szólt a rangidős varjú az egyik fa tetején.

            Legalább Nyuszika itt lenne!, gondolta magában az állatok és az erdő királya. Eltűnt mindenki, mintha a föld nyelte volna el őket. Már csak a feleségem van itt, ő vár engemet otthon. Már csak neki vagyok a királya. Mit ér már így ez a királyság! Mit ér ez a királyság, ha uralkodni sincs kin!

            A vén varjú csak mondta a magáét a fa tetején:

            - Kár, kár...!



 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek