Utazás hagymával, szalonnabőrrel...

Ami megtörtént, az semmi, ami meg van írva, az minden. (Egon Friedel)

Friedel megállapítása erősen sántít a körülbelül öt-hatezer évvel ezelőtti, mai tudásunk szerint az írásbeliség előtti eseményekkel összefüggésben, a közelmúlt történéseivel kapcsolatban feltétlenül igazat kell adni neki. Természetesen a lejegyzett történelmet megelőző korok históriája nem semmi, ma már bőséges adat áll rendelkezésre a régészet, kulturális antropológia, DNS-vizsgálat, stb., rekonstruálható az akkori világ, csupán személytelen marad. Nem tudni kivel, kikkel történtek az események, így utólag csak nevet adhatunk, pl.: „mészbetétes edények népe", leltári szám, katalógus jegyzék. Kivel azonosítsuk, hogyan szerettek, milyen volt a zenéjük, nyelvük, táncuk, meséik? Ezek a tulajdonságok vesztek el, lemaradt a személyiség.

A tagadáson - ami nem is teljesen egyértelmű, hiszen a megfélemlítés legalább olyan fontos szempont volt, mint a megtorlás, vagy a titkolódzás - kívül az egyéniségtől való megfosztás jelentős szereppel bírt Kádárék elképzeléseiben. Ne firtassátok kik ők, magas, alacsony, szőke, férfi, nő? Nem ők egy amorf, egynemű massza részei a legelvetemültebb söpredék a földön. Semmi kíváncsiság, semmi részvét, mert te is idekerülsz, még annyi sem marad utánad, mint a mészbetétesekből, pedig ők milyen régen éltek. A boldogsághoz pedig igen kevés kell: ne kételkedj, ne lázadj és gyűlölj, főleg gyűlölj, nyilvánosan. A masszát, a söpredéket. ( Változik-e a világ? 2006, szereplők és szerepek, a barikád két oldala, a hatalom ostobasága, embertelensége.)

Arca pedig a gonosznak is van, személyiség nélkül nincs gonoszság, mint ahogy nincs egyéb tulajdonság sem.

Számomra egyik legfontosabb erénye Inszeminátor, Utazás hagymával, szalonnabőrrel... című elbeszélésének, hogy átlép a hallgatás, a tagadás, tilalmán. Megőrizte és visszaadta, amit tőle is elvettek, elvenni akartak. Figurái arccal, tulajdonságokkal, akarattal, vágyakkal, jellemmel bíró emberek, rabtársak, smasszerek, kínzók.

A Fő utcai börtön zárkája, mint helyszín, az események színtere, eseményeké, mert cselekményről nem beszélhetünk. Cselekvés helyett törekvés, hogy múljon az idő, szóródjon a gondolat, elviselhető legyen az elviselhetetlen és egyébként is valamit csinálni kell. Inszeminátor, a krónikás önsajnálat, harag és indulat nélkül, sok bölcs, szerényen megbújó humorral vezet cellán, vallató szobán, borongós időkön keresztül.

Tulajdonképpen a most részletekben olvasható Szurdi úr rumbája talán előzménynek tekinthető, ami a kronológiát illeti. Ha létezik egyáltalán kronológia. Inszeminátor szabadon ugrál térben és időben, a cselekmény logikája szerint. Ami biztos, ha az események nem, a helyszínek követik egymást, akkor is, ha ugrál oda-vissza, előre-hátra. Bár az idő relatív, mint ott benn a lét is, nem stiláris manír a megszokott idő- és térérzet felborítása, szemben egynémely dél-amerikai öncélúskodással. Aki egész napokat él el sem tudja képzelni a széttört napokat, amikor éjjel, másnap reggel állnak össze a történések, így csinálták, hogy megzavarjanak, hogy abba is kételkedj, hogy anya szült, amikor egy kis darab szalonnabőrért, ami szinte az egyetlen tapintható darabja a valóságos világnak, konkrét anyag, amely összeköt kinttel, múlttal, jövővel. (már-már lelke van) disznóbőrbe bújt szabadságszobor olyan fontossá válik az életedben, hogy ne kobozzák el, hazudni, kockáztatni érdemes.

Egyhuzamban olvastam, nem tudtam lerakni.

Márkus