Vedres- Nagy Ibolya: Hétköznapi ünnepnapjaim - Első rész

Hároméves koromig szüleim is Mágocson éltek, de munkájuk miatt egy, az akkori közlekedési viszonyok között nehezen megközelíthető kis faluba kellett költözniük.

Mágocson születtem, ott éltem hat éves koromig folyamatosan. Apai nagyszüleim óvó szeretete áttörhetetlen burokkal vett körül, és tette minden addigi és az utána következő ott töltött napomat ünneppé. Bár a dunántúli lankás tájról a Dél- Alföld sík vidékére kerültem, a mai napig visszahúz a szívem szülőhelyemre, és amikor csak tehetem, ma is visszatérek újabb hétköznapok megünneplésére.

Hároméves koromig szüleim is Mágocson éltek, de munkájuk miatt egy, az akkori közlekedési viszonyok között nehezen megközelíthető kis faluba kellett költözniük. Negyvenes éveikben járó nagyszüleim boldogan vállalták, hogy míg szüleim a távoli helyen berendezkednek, náluk maradhassak. Már azelőtt is szorosan kötődtem hozzájuk, édesanyám naponta levitt a „keszli"- nek nevezett közben levő kis házukba. Ők is gyakran feljöttek szüleim Vörösmarty utcai házához, amely egyben a szülőházam is volt. Én még otthon születtem, bábaasszony segítségével. Mágocson az egyetlen szülésznőt az egész falu Gólya néninek becézte. Lánya ma is Mágocson él.

A csak néhány hétre tervezett vendégeskedésből aztán évek lettek, és csak akkor kellett búcsút vennem szülőfalumtól, mikor már iskolába kerültem.

  Ha a nagyszüleim jöttek hozzánk látogatóba, én mindig kikönyörögtem, hogy egy darabig elkísérjük őket .A „keszliben" levő házig már nem mentünk le, de ahhoz mindig ragaszkodtam, hogy a sarokig mindenképpen vigyenek le. Olyankor mindig nagypapám tartott a karjaiban és én már a házból kiérve rákezdtem, hogy „ A lámpáig, ópapa, legalább a lámpáig vigyél el!"

 Ez a sarki lámpa félúton volt, még mindig magam előtt látom a tányér alakú búra alatt halvány fényt adó villanykörtét. Ott aztán búcsút kellett vennem ómamától és ópapától a következő napig, amikor újra láthattam őket.

 Első emlékeim így igazából a keszli házhoz kötődnek.

Aprócska ház volt, egy szobából, konyhából, spájzból állt mindössze. A konyha egyben hálószobául is szolgált. Nagypapám egy magas lábakon álló, barnára festett ágyon aludt, nagymamám pedig megosztotta velem az ággyal szembeni fal mentén elhelyezett széles sezlonyt. A mi fekhelyünk melletti falon egy hatalmas papírfalvédő volt. Ma poszter a neve. A falvédőn levő kép egy jámbor, szürke csacsit ábrázolt, amint egy nagy bokor tüskés kóróiból falatozik. Nagyon szerettem nézni a képet, hozzámnőtt a csacsi nagyon, csak azt nem tudtam sehogysem felfogni, hogyan tudja megenni a tüskéket, miért nem vérzik tőle a nyelve.

 Télen-nyáron hatalmas kockás mintás dunnákkal takaróztunk - Mágocson „dunyhának" mondták ezt a tollal töltött takarót. A lepedőnk kemény, háziszőttes vászonból készült, és az ágyakban szalmazsák volt, amit ott „stózsáknak" neveztek. Ha frissen volt töltve, kellemes volt rajta a fekvés, de egy idő után összetört benne a szalma, és ki is gödrösödött, gyakran kellett felrázni.

  Miután végleg a nagyszülőknél maradtam, kitaláltak nekem egy esti játékot, amit aztán minden este el kellett játszaniuk velem. A sezlonyra fektetve bebugyoláltak a nagy „dunyhába", csak az orrom hegye látszott ki. Egy nagy csomag lett belőlem, nagypapám pehelyként felkapott és átvitt az ő ágyára. „Elküldjük a csomagot Mohácsra!"- harsogták egymást túlkiabálva. Mert azért vágyakoztam én a szüleim után is, akik egy Mohácsi szigeten levő kis faluba költöztek. Nagyon nehezen untam meg ezt a játékot, nagyszüleim fáradtak el előbb a kiáltozásban és a csomagküldésben. De milyen jó volt aztán álomra hajtani a fejemet a kórót rágcsáló csacsi mellett. Mert persze, hogy én aludtam belül hogy le ne essek álmomban.

  Nagyon korai emlékeim kapcsolódnak ehhez a fekhelyhez. Kétéves születésnapomra is tisztán emlékszem. Nyílik a konyhaajtó, én felülök a sezlonyon. Nagyszüleim ünnepélyes, de mosolygó arccal nyújtják át nekem Sárikát, az első babámat. A baba feje kaucsukból volt, gondos kezek kék szemeket, piros szájat festettek neki. A hullámosra formázott rövid haja pedig barnán fénylett. Búzavirágszínű, mell alatt húzott, virágmintás kis ruhácskát viselt. Rózsaszínű keze, lába, törzse tömörre és formásra volt töltve valami vattaszerű anyaggal. Boldogan öleltem magamhoz, a nevét már akkor rögtön megkapta tőlem. A baba ma is megvan, csak a ruhája tűnt el már régen róla. Sárika az emeleti gardróbunkban várja újraszületését.

Folyt. köv...