Vedres-Nagy Ibolya: Régi idők sulija - Közlekedés

...

A hatvanas évek elején nagyon kevés családnak volt személyautója Majsán. Talán három osztálytársam szüleinek volt autójuk, nekik munkájukhoz elengedhetetlen volt. Szinte mindenki buszra és vonatra szállt, ha hosszabb útra kellett mennie, helyben pedig maradt a bicikli és a motorkerékpár. Gyerekkoromban még sűrűn láttunk a majsai utcákon oldalkocsis Csepel motorkerékpárokat. Elöl ült a családfő, fején a jellegzetes füles motorossapka, mögötte feszített asszonya, az oldalkocsiból pedig büszkén nézegettek kifelé a gyerekek. Mire gimnáziumba kerültem, szinte teljesen eltűntek az oldalkocsisok, viszont a felsőbb éves fiúk közül már többen kaptak robogókat, amik akkor nagyon népszerűek voltak. A Panni robogó inkább nőknek volt kitalálva, így a fiúk kis Simsonnal vagy Komárral jártak. Egyik osztálytársam büszkélkedhetett először Simson márkájú kismotorral. Ő aztán elmaradhatatlan színfoltja volt az akkor még Tanácsköztársaság utcának nevezett mai Fő utcának. Naponta többször is megfordult az utca felső végén levő házuk és az alvégben lakó unokatestvérei háza között.

A vonatok nagyon lassan jártak. Ha Pestre vagy esetleg egy balatoni táborba akartunk eljutni, jó sok időt kellett szánni az útra. De ezt mi teljesen természetesnek vettük, hiszen nem ismertük más módját az utazásnak.

Kirándulni busszal jártunk. Ezek is lassan jártak, és erős „busz-szaguk" volt. Gyöngébb gyomrúak - én is közéjük tartoztam - hosszabb úton rendszerint rosszul lettünk, ha nem vettük be előtte a Daedalon tablettát. Ha meg bevettük, kábán bóbiskoltunk tőle az egész út során.

Mivel politechnikai képzést kaptunk 4 éven keresztül, ezekre a helyszínekre is el kellett jutnunk valahogy. A gépállomásra kerékpárral mentünk, a mezőgazdasági gyakorló helyekre pedig általában a tsz zetorjával vittek minket. Persze előfordult, hogy a zetoroknak a tsz munkásait kellett szállítaniuk, akkor a több mint 6 kilométeres utat is kerékpárral tettük meg. A zetorozás szépségeiről már írtam. Bármennyire is kényelmetlenül és összezsúfolódva utaztunk ezeken a járműveken, mégis nagyon élveztük. Rendszerint hangos énekszóval tértünk haza a Farkas tanyáról. Indulónk a Cafe Oriental című, akkoriban nagyon népszerű sláger volt, de harsogtuk torkunk szakadtából a „Babám az ajtót be ne lakatold", a „Budafokon tűz ütött ki" és egyéb nótákat is.

Néha lovaskocsival vittek minket, ha kisebb csapatokban mentünk ki valamerre, főleg szüretek alkalmával. Ezeken a szekereken láblógatva ülni szintén nagyon élvezetes volt.

Iskolába - a bejárókat kivéve, ők busszal, a szankiak néha kisvonattal jártak - általában gyalogosan közlekedtünk. Hétvégeken pedig még nagy divat volt a korzózás. Szép időben idősek, fiatalok, családok gyerekestől fel-le sétáltak a főutcán. Mindenki ünneplőbe öltözött, ismerőssel találkozva meg-megállt egy kis beszélgetésre, a hét élményeinek megtárgyalására. Nem voltak még helyi újságok, a közérdekű közleményeket még csak Vendel bácsi, a kisbíró dobolta ki rendszeresen a tanácsháza előtt.

Mi, gimnazisták párosával vagy kis baráti társaságba csoportosulva sétálgattunk, délutáni mozielőadásra mentünk, majd onnan visszafelé bementünk a „Nagycukiba". De a mozi és a cukrászda előtt is mindig lehetett látni csoportba verődő, beszélgető társaságokat.

Ősszel, tavasszal délutánonként nagy jövés-menés volt a főutcán, ki boltba szaladt el, ki könyvtárba ment, vagy csak a fejét szellőztette ki kicsit a tanulás után, esetleg a templom előtti parkban kereste ismerőseit. A tanulószobások este hat körül mentek haza a gimnáziumból, velük akkor lehetett összefutni még egy kis társalgásra. Nem jártak még kamionok, nagy teherautók a főutcán, a csöndet csak a néha hosszú sorban átvonuló szovjet tankok verték fel, ha hadgyakorlatra mentek, vagy onnan tértek vissza a szegedi úton levő, ideiglenes laktanyájukba. Szerencsére inkább hajnalban, vagy éjszaka vonultak, mert ha nappal mentek, olyan hosszú volt a soruk, hogy jó ideig nem lehetett átmenni az utca egyik oldaláról a másikra.

A kép forrása

Az előző rész itt olvasható