Vedres-Nagy Ibolya: Régi idők sulija /részlet/

Még mielőtt az irodalom berkeiben kezdtem volna bóklászni a saját műveimmel, írtam egy kb. 140 oldalt kitevő könyvet Régi idők sulija címmel...

 

 

 Szórakozás

 

  Olvasás

 

Nekem és sok osztálytársamnak is igazi szórakozást jelentett az olvasás. Hornyák Marival már nyolcadikban kölcsönkértük Törtely tanárnőtől a Shakespeare összest. A tanárnő tanácsára újságpapírból borítót hajtogattunk az aranysárga vászonborítású könyvekre, hogy tisztán vihessük vissza. Kedvencem a Hamlet volt. Ezt később egy olcsó diákkönyvtári kiadásban rongyosra olvastam. De Törtely tanárnő könyvtárából két királydrámát kivéve a teljes Shakespeare kiadást már nyolcadikban elolvastam. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy a gimnazista évek alatt begyűjtsem mind a 7 kötetet a saját könyvtáramba is. A gimnáziumban ugyanis folyamatosan vásárolhattunk könyveket.

 

A könyvterjesztéssel Huszka tanár úr foglalkozott. Meghatározott időpontban U alakban rendeztette a padokat a fizikai előadóban és kirakta rá a megvásárolható köteteket. Szépirodalmi, irodalomtörténeti és tudományos művek, lexikonok sorakoztak a padokon, olcsóbb és drágább kiadásban. Libasorban bevonultak a könyvre éhes diákok a könyvbirodalomba. Az ajtónál kezdődött az U alak, és az utolsó padnál ült a tanár úr egy hatalmas könyv előtt. A könyvben minden törzsvásárlónak volt egy külön oldala. Végignéztük a kínálatot, önkiszolgáló rendszerben böngészgettünk a könyvek között. Még ma is könyvtárunk gerincét képezik a gimnázium négy éve alatt vásárolt könyveim. Jól látható helyen van a fekete színű, kilenc kötetes A Kultúra Világa című sorozat, melynek gerincén  a kicsit megkopott aranyszínű alapon virítanak a fekete betűk. De nem kevésbé fontos helyen van a Shakespeare összes, Vörösmarty és Petőfi összes selyemkötésben, bibliapapíron, selyem könyvjelzőszalaggal Tolsztoj Golgotája és Homérosz Iliásza társaságában. Szeptember elején már elkezdhettük a vásárlást „hozomra". A nagykönyvbe felírt adósságot csak a tanév végére kellett kifizetnünk. Persze, lelkiismeretesen törlesztettem minden hónapban a zsebpénzemből, mert minden hónapban elcsábított néhány értékes, drága könyv. Aki pedig nem fizette ki könyvadósságát június elejéig, nem kaphatott bizonyítványt. Nem emlékszem, hogy ez bárkivel is előfordult volna.

 

Szüleimtől, szintén könyvmoly nagypapámtól, húgomtól, barátnőimtől is általában könyvet kaptam karácsonyi vagy születésnapi ajándékként. A községi könyvtárba is sűrűn elmentem, Bodorné Mancika néni mindig félretette nekem a nehezebben megszerezhető könyveket. Nem telt el napom olvasás nélkül, de így is keveselltem az erre maradt otthoni szabadidőmet. Ha csak lehetett - és hála a nagy létszámú osztályomnak - az engem annyira nem érdeklő tantárgyak óráin a padba rejtett könyvből olvasgattam. Jókai legnépszerűbb műveivel már elsőben végeztem, a felsőbb osztályokra maradtak a Victor Hugo, Dumas és más - filmen is látható - írók művei. Lampedusa: A párduc című regényét - ennek is láttuk már a Visconti féle filmváltozatát akkorra moziban - Ircsy barátnőmmel közösen olvastuk matek óra alatt. Mi elég hátul ültünk, Gál tanár úr megbeszélte a focimeccseket a tanári asztal közelében ülő fiúkkal ez alatt. De Rejtő Jenő regényei is kézről kézre jártak az osztályban, különös tekintettel a Tizennégy karátos autó és A szőke ciklon című kötetekre. Három forintért lehetett a kis olcsó könyvtár sorozat darabjait megvenni, és a Diákkönyvtár kötetei sem kerültek sokkal többe. Sajnos, ezekből ma már egy sincs meg, „szétolvastam" vagy kölcsönadogattam mindet.

 

 

 

 

    Mozi

 

A gimnázium fegyelmi szabályai nagyon szigorúak voltak, de azért mi mindig találtunk alkalmat a kikapcsolódásra. Nem maradhattunk ki este 9 után - még a szünidőkben sem -, tanítás szombaton is volt, esti mozielőadásra csak osztályfőnöki engedéllyel mehettünk és a legkisebb iskolai fegyelmezetlenség vagy rossz érdemjegy miatt akár hetekig eltilthattak minket a mozizástól. Talán éppen ezért - és korunkból adódóan is - nagyon vágytunk minden iskolán kívüli szórakozásra, és ha csak lehetett, ki is módoltuk, hogy minél több filmet megnézhessünk, vagy bulizhassunk a hétvégeken.

 

Kedvenc szórakozásunk tehát a mozi volt, még az olvasásnál is sokkal népszerűbb volt osztálytársaim között. Az első két évben a mozielőadások még Majsa patinás, régi mozijában, a Balogh féle moziban voltak. Férjem nagymamája nagyon sokat mesélt a mozi tulajdonos családról, ő rokonságban állt velük. A mozi terem mindig elbűvölt engem. Egész kicsi koromtól kezdve sokat jártam ide. Volt még egy másik mozi is Majsán, valami miatt „gépállomás mozijának" nevezzék a majsaiak. Ez azonban csak egy kisebb teremből állt, kicsi vetítő vászonnal, és ritkábban voltak itt előadások is. Mintha gimnáziumi éveimben már nem is üzemelt volna.

 

A Balogh féle mozi azonban igazi mozi volt. Nemcsak földszintből állt, hanem páholyok is voltak. Bordó bársony könyöklőkkel, és hasonlószínű tapétával. Az apró, 4-5 személyes páholyok nemcsak a mozi terem végében jelentették a luxus mozizást, hanem a terem bal oldalán is voltak páholyok. Az ülőhelyek árai természetesen attól függtek, honnan szerettük volna nézni a filmet. Kivéve az ifjúsági előadásokat. Ilyenkor ugyanis a mozilátogató ifjúság korától függött, hová ülhetett. Ezeken az előadásokon egységes helyárak voltak, egy-két forintnál nem igen kerültek akkor még többe. Az ifjúsági előadásra bejutni külön kaland volt. Már az utcán sorban álltunk, általános iskolás korunkban még tanári felügyelettel. Aztán a nagy előcsarnokban óriási zaj közepette tolongtunk a pénztárablak felé. Végre - ki előbb, ki később - mindenki bejutott a mozi terembe. Érkezési sorrendben és korosztály szerint foglalhattuk el a helyeket. Az általános iskolások a földszinten ülhettek, a kicsik elöl, a nagyobbak mögöttük. A páholyokban csak gimnazisták élvezhettek kiváltságot, de ők sem fértek el mind, így inkább csak harmadiktól felfelé lehetett innen élvezni az előadásokat. Ez főleg a szembe-páholyokra vonatkozott, mert az oldalpáholyokhoz nem tolongtunk túlságosan. Innen ugyanis csak kényelmetlen testhelyzetből, kitekert nyakkal lehetett filmet nézni. A vetítővászonhoz legközelebb eső páholyt pedig  végképp nem szerettük. Itt főleg azok vertek tanyát, akiket a film egyáltalán nem érdekelt. Ők inkább a barátaikkal akartak ott a sötétség leple alatt beszélgetni, vagy összebújni a páholy homályos zugában szívszerelmükkel. Nekem egyetlen ilyen oldalpáholyos emlékem van. A legkényelmetlenebb, vetítő vásznat furcsa szögben láttató páholyból kellett volna végignéznünk Solohov Feltört ugar című regényéből készült filmjét. Ez viszont még szemből is nagyon unalmas lett volna, a szovjet kolhozparasztok hősies küzdelme nem érintett meg minket egyáltalán. Barátnőimmel így jól elbeszélgettünk az egész vetítés alatt.

 

Az igazi élvezet az volt, amikor végre mi is jogosultak lettünk a szembe-páholyokra. Sajnos, mi már ide nem sokszor juthattunk be. Pedig milyen elegáns dolog volt kis baráti társasággal, esetleg egy udvarlóval ide elrejtőzve filmet nézni. Igazi társasági élet folyt ugyanis a mozielőadásokon. A vetítéseket akkor még szünetek szakították meg - általában két szünet volt - a mozigépésznek cserélnie kellett a filmtekercseket. Aztán néha elszakadt a film, és ilyenkor váratlanul felgyulladtak a villanyok, hangos méltatlankodás kísérte a hirtelen támadt fényárt. De az áramszünetek is gyakoriak voltak, a teljes sötétség meg a szerelmespároknak jött jól, ifjúsági előadásokon viszont egy emberként üvöltött az egész, az izgalmas jelenetek élvezetében megzavart tanuló ifjúság. A filmek rendes szüneteiben a páholyokban maradva jól szemmel lehetett tartani a földszinti nézősereget, vagy egymás páholyaiba tenni látogatásokat. Gyakran előfordult, hogy nem ott fejeztük be a filmnézést, ahol elkezdtük. Hiszen legtöbbször nem is tértünk vissza az eredeti páholyunkba, inkább összezsúfolódtunk egy szomszédosban, magára hagyva páholyunk szerelmespárját. Ott aztán néha tízen is szorongtunk, pótszékeket szerezve azért mindenkinek jutott ülőhely. Sajnos, a romantikus páholyozásnak pont harmadikos korunkra vége szakadt. Akkortól már mi is onnan nézhettük volna az előadásokat. Ám 1963 nyarán felépült az Ifjú Gárda Művelődési központ, a Balogh féle mozi bezárt. Ma már az új posta épülete áll a helyén. A Művelődési Központban a filmvetítések az akkor modernnek számító nagy színházteremben kaptak helyet. Nagy, szélesvásznú mozi volt ez már. A megnyitó filmnek a Korzikai testvérek című kalandfilmet szemelték ki a szervezők. Csak az első sorokba kaptunk már jegyet, de óriási élmény volt a színes, széles vászon.

 

A mozielőadások nemcsak a meghirdetett filmek vetítéséből álltak. Néha nem is azt a filmet vetítették, amire jegyet váltottunk, ugyanis nem mindig érkezett meg időre a meghirdetett film. A vetítés mindig filmhíradóval kezdődött. Ez fekete-fehér híradó volt, a Rákóczi induló zenéjével. Általában jó féléves volt már, mire Majsára megérkezett, de televíziója még nagyon kevés családnak volt, így ezeket is szívesen nézték a mozi nézők. Igaz, általában a szocializmus építéséről szóltak, de a végén mindig volt egy-két érdekes esemény a nagyvilágból, és ezt vártuk egész híradó alatt. Ezt követte egy kisfilm, amit kísérő filmnek neveztünk. Ez valamilyen tudományos dokumentumfilm vagy szép természetfilm volt. Mindig izgatottan vártuk, miről szól majd ez a kisfilm. Végül, még mindig nem a nagyfilm következett, hanem a „bemutató". Ez tulajdonképpen rövid kis előzetes volt a következő nagyfilmből. Ezt többnyire csak vágyakozva néztük, hiszen sűrűn eltiltottak minket még az ifjúsági filmektől is, nemhogy az esti előadásra rendszeresen járhattunk volna. De ha csak lehetett, a vasárnap délutáni előadásokat ritkán hagytuk ki. Ide alsóbb évfolyamos korunkban is válthattunk páholyjegyeket, ha időben sorba álltunk érte. A fiúk gyakran ezzel kedveskedtek a kiszemelt lánynak.

 

Hornyák Mari még mozi klubot is alakított néhányunkból az osztályban. Ircsyvel mi is tagok voltunk. Ez abból állt, hogy megnéztünk együtt egy-egy vasárnap délutáni előadást, külön-külön értékeltük a látott filmet, pontoztuk is. A film után Marival közöltük a pontszámokat, jól elvitáztunk a látott film értékeiről, vagy értéktelenségeiről.

 

Úgy emlékszem, a legnagyobb vitát a habkönnyű magyar varietéfilm, a Napfény a jégen váltotta ki. Ez a film tette slágerré Németh Lehel: Óh, Szerenella című dalát. Jól szórakoztunk a filmen, de azért komoly képpel keresgéltük benne a művészi mondanivalót. Nem nagyon találtuk. Egyébként mindenevők voltunk. A nagyszerű, ötvenes, hatvanas években készült magyar, a rengeteg háborús szovjet, a kedves, vidám csehszlovák, az új hullámos olasz, vagy a néhány francia kalandfilm egyaránt számíthatott az érdeklődésünkre. Néhány amerikai filmet is találtunk a választékban, a Robin Hood- ot  Errol Flynnel többször is megnézhettük a gimnáziumi évek alatt. Ugyanúgy elmerültünk az amerikai Háború és békében, mint a szovjet Csendes Donban. Amelyik filmet meg végképp nem nézhettük meg sem moziban sem televízióban, Univerzális tanárnő elmesélte nekünk, ha éppen jó hangulatban találtuk.

 

Tulajdonképpen legtöbbször teljesen mindegy volt, milyen filmet nézünk. Csatajeleneteknél hangos biztatás, ujjongás kísérte a vetítést, szerelmes jeleneteknél - akkor még nagyon visszafogottak voltak - pedig mindig felhangzott szinte kötelezően innen-onnan egy-egy hangos cuppogás. Ifjúsági filmek vetítése alatt pedig sűrűn hallhattuk valamelyik kísérő tanár rendreutasító hangját, legércesebben Bognár tanár úré csengett.

 

Nagyon sok híres regényből készült filmadaptációt is láthattunk ezekben az években. Mi lányok nemcsak Alain Delon-ért, Belmondóért vagy Jean Sorel-ért rajongtunk, hanem Sophia Loren, Gina Lollobrigida, - az isteni Lollo - és Brigitte Bardot is elbűvölt minket, és szorgalmasan gyűjtöttük a fényképeket Törőcsik Mariról, Ruttkai Éváról, Venczel Veráról és a többi akkori magyar „mozisztár-színésznőről". A trafikokban lehetett képeslapot is kapni a fényképeikkel, nyolcadikos korunkban vígan csereberéltük a sztárfotókat, később felnőttesebb hobbit kerestünk magunknak.

 

A régi idők mozija így vált feledhetetlen részévé diákéletünknek.

 

 

 

Színház

 

Négy vagy öt éves lehettem, mikor először láttam színházi előadást - persze műkedvelőt - a szülő falumban. A helyi általános iskolások adták elő a Kádár Kata című népballadát.

 

Szüleim később elég gyakran vittek el igazi színházba is, főleg budapesti színházi előadásokat nézhettem meg már általános iskolás koromban is.

 

A gimnáziumi évek alatt a szegedi színházba szerveztek tanáraink színházlátogatást.

 

Osztálytársaim többre is emlékeznek, de én csak egyre jutottam el. Viszont azon a napon több előadást is megnézhettünk.

 

Már kora délután felkerekedtünk, és átmentünk busszal Szegedre. A délutáni előadáson megnéztük a Csárdáskirálynőt. A rádióból már jól ismert operetten jól szórakoztunk. Utána hetekig mondogattuk Bóni gróf híres mondását: "Komád vagyok, vagy nem vagyok a komád?" Bónit az akkor még igen fiatal Király Levente játszotta, aki ma már a Nemzet Színésze címmel büszkélkedhet.

 

Az előadás után Huszka tanár úr elvitt minket vacsorázni a Boszorkánykonyha nevezetű étterembe. Arra is emlékszem, hogy hatalmas rántott húsokat kebeleztünk be sült krumplival. Immár tele gyomorral kicsit elpilledve ültünk be ismét a nézőtérre, hogy az esti előadást is megnézzük. Ez már komoly drámai előadás volt. Goethe: Egmont című színművét láttuk. Bár kicsit hátul ültünk, rám mégis nagy hatással volt a dráma. A címszerepet az akkor szintén még nagyon fiatal, de már filmekből nagyon is ismert, és népszerű Mécs Károly játszotta, partnere pedig a szintén még csak húszas éveiben járó, szép, szőke színésznő, Földi Teri alakította.

 

Amikor Majsán felépült az új kultúrház, rendszeresen járt át tájolni a két közeli színház társulata. A Szegedi Nemzeti Színház és a Kecskeméti Katona József színház előadásaiból bérletsorozatot is hirdettek. Az első években szinte verekedtek a majsai nézők a bérletekért. Mi gimnazisták csak akkor juthattunk be egy-egy előadásra, ha operával jött a szegedi társulat. Ez annyira azért nem érdekelte a felnőtt közönséget. Hiszen közülük sokan csak azért vettek bérletet, hogy felvonultassák legújabb ruháikat, ékszereiket az előadás szüneteiben. Mert akkoriban nagyon is kiöltöztek az emberek, ha színházba mentek. De ha nem volt elég érdeklődő egy-egy bérleten kívüli előadásra, vagy ha már előre sokan lemondták az előadást, akkor egy jegy áráért két diák is bemehetett. Néhány szép operát így mi is megnézhettünk barátnőimmel. Két operára emlékszem legjobban. Verdi Traviátája tetszett nagyon, és a Bajazzók is kedvenc operám lett. A Traviátában Szabó Miklós énekelte a főszerepet, és az élményből az sem vont le sokat, hogy a kistermetű, telt testalkatú, de annál gyönyörűbb tenor hangú énekes alig érte át megtermett, magas partnernőjét. Hogy ő ki volt, arra már nem emlékszem.

 

 

 

 

 Rádió

 

A rádiózás számomra gyerekkoromban a néprádióval kezdődött. Ez tulajdonképpen egy vezetékes rádió volt, amit a negyvenes években vezettek be központilag a legtöbb falusi otthonba. Egy kis világosbarna, vászonnal bevont doboz volt. Csak ki és bekapcsolni lehetett, a hangerejét változtatni nem. Egyedül a Kossuth Rádió adását lehetett rajta fogni, de azt aztán műsorkezdéstől műsorzárásig. Szólt is mindenhol reggeltől estig a konyhafalra szerelt kis készülék. Született is hamarosan egy mondás. Ha valakinek sosem állt be a szája, akkor azt mondták neki: "Olyan vagy, mint egy néprádió!" A falusi emberek „hazugládának" is becézték, ők tudták, miért. Mindenesetre ez a kis készülék ismertetett meg engem már egész kicsi koromban a népszerű zenei irányzatokkal, magyar nótákkal, operett dalokkal és az akkori tánczenei slágerekkel. És ebből jött a hír ötéves koromban „Sztálin apánk" haláláról is, amit nagymamámmal együtt hallgattunk meg.

 

A kis zörejládát aztán hamarosan felváltotta a „világvevő" rádió. Ezen már lehetett szörfölni külföldi adók között, és fogható volt - igaz, elég erős zavarás mellett - a Szabad Európa adása is. Eleinte az udvarokon felállított magasba kúszó antenna segítette a vételt, később egyre modernebbek lettek a készülékek. Fényes faburkolatú, világító skálás zölden villogó macskaszemes, műanyag kapcsolóbillentyűs készülékek voltak ezek, főleg a magyar gyártmányú Orion készülékeket lehetett kapni, de a szomszédos szocialista országok rádiói is kaphatóak voltak. Néha fél szekrény nagyságot is kitettek, hiszen ezeket a készülékeket már gyakran egybeépítették lemezjátszóval is, melyeken kis fordulatszámú bakelit-lemezeket lehetett lejátszani. Ezek a kombinációk már a zeneszekrény nevet viselték. Külön kis lyukacska volt az elhasznált tűk számára, ugyanis csak néhányszor lehetett egy-egy számot lejátszani, máris elkopott egy tű, és azt már cserélni is kellett. De a tölcséres gramofonhoz képest ez már nagy fejlődés volt, egyre többen vásároltak lemezjátszót is otthonra.

 

Mire gimnazista lettem, már nálunk is kaphatóak voltak a hordozható, elemmel működő rádiók, amit emiatt táskarádiónak is neveztek. Az Illés együttes gyorsan meg is írta Táskarádió című örökzölddé vált slágerét. Én is hamarosan birtokolhattam egy ilyen csodát. Piros-fehér műanyag borítása volt Orionton típusú táskarádiómnak, ami végig kísérte az összes politechnikai foglalkozásunkat, kirándulásunkat. Házibulikon is sokszor pótolta a magnetofont a sűrűn előforduló áramszünetek alkalmával.

 

A rádió az egész család öröme volt. A nagyszülőknél elköltött vasárnapi ebéd nem múlhatott el a „Jó ebédhez szól a nóta" című műsor nélkül, a család férfitagjai a híreket, meccsközvetítéseket hallgatták rendszeresen. Még mindig fülembe cseng Szepesi György eufórikus hangja - Puskás lő, góóóóól! - A nők a „Szív küldi ..." műsorát figyelték és a Szabó család folytatólagos műsorát sem hagyták volna ki sosem. Mindkét nem nagyon szerette hallgatni a rádiókabarékat is, a régi nagy nevettetőkkel. Mi, a kisebb gyerekek az Esti mesét, Óvodások műsorát, Miska bácsi levelesládáját hallgattuk, vasárnap délelőttönként pedig együtt szórakoztunk az utcabeli gyerekekkel a Csim-bumm cirkusz előadásain, Szamóca, Bruhahaha Kelemen vagy istállómester meghitt ismerőseink voltak.

 

Gimnazista éveimben aztán barátnőimmel számtalan rádiójátékot és színházi közvetítést hallgattunk meg. Legelső rádiós színházi élményeim a Csárdáskirálynő és a János vitéz voltak, a zenés darabok voltak igazán élvezhetőek rádión keresztül is. Tánczenét rádión kívül eleinte csak lemezjátszóról hallgathattunk, de amint saját magnetofonhoz juthattam, megkezdhettem a saját zenei gyűjteményem összeállítását a rádióból felvett számok segítségével.

 

 

 

 

   Televízió

 

A „televízió" szóval valamikor 8 éves korom táján találkoztam először. Egy vándorcirkusz műsorában szerepelt egy olyan jelenet, amelyben egy hatalmas papírból és furnérlemezből készített televíziós készülék állt díszletként a porond közepén. A képernyő helye üres volt, oda lopakodtak be a bohócok, és ott adták elő műsorszámukat. Mi nézők, elragadtatva figyeltük az „adást" és akkor tudtuk meg, hogy létezik igazából is ilyen csodaszerkezet, ami a lakásokba viszi a mozit és a nagyvilág eseményeit. Ez a cirkuszi előadás még valamikor az ötvenes évek közepén lehetett, Magyarországon az első TV készülék 1956-ban született meg, diófa borítású, rádióra emlékeztető doboz volt, icipici képernyővel, Orion névre hallgatott. Ennél már jóval nagyobb, politúros faburkolatú készülék képernyőjéről mosolygott aztán az elragadtatott nézőkre az 1957-ben meginduló kísérleti adásokban Tamási Eszter és Takács Marika majd kicsivel később a nagyon népszerű Varga József.

 

Már az 1880-as évek közepén kísérletezett Paul Nephow német mérnök egy „Elektrische Teleskop" nevű szerkezettel. Az ő találmányát fejlesztette tovább a magyar Mihály Dénes, őstévéjét „Telehort"-nak hívták. 1928-ban mutatták be a Német Birodalmi Posta kiállításán. A világon ennek a találmánynak köszönhetően sugárzott először a Berlin-Witzleben-i rádióállomás mozgó képeket 1929 márciusában. Az igazi TV adásokat aztán még ebben az évben az USA-ban indította el az első TV állomás, a W3XK. 1931-ben pedig a Rádió Corporation of America (RCA) is elkezdte kísérleti műsorát sugározni az Empire State Building tetejére telepített adóról.

 

Mi igazi TV készüléket először a kísérleti adások megkezdésével egy időben láttunk. A fő utcán - Tanácsköztársaság utca nevét viselte akkor éppen - laktunk, a műszaki bolt szomszédságában. A bolt eladói a kirakat közepére helyezték a csodakészüléket, és esténként bekapcsolták. Így az utcán arra járók élvezhették a fekete-fehér adásokat. A hang ugyan nem szűrődött át valami tisztán a kirakatüvegen, de a sportközvetítéseket, vagy a jégtáncot csekély hanggal is lehetett szemlélni. Hamarosan a könyvtár és a kultúrház is beszerzett egy-egy készüléket, és itt már kényelmesen, széksorokban ülve lehetett tévézni az úgynevezett TV termekben. Orion, Duna és kis képernyős Kékes márkájú TV-k voltak az első fecskék a magyar televíziós piacon. Az áruk igen borsos volt, a kis képernyős Kékes ára 4 ezer forint körül volt, de a kicsivel jobb minőségű és nagyobb képernyőjű készülékek ára a 6 ezer forintot is meghaladta. Egy kezdő tanári fizetés 1100-1200 forint volt a hatvanas évek elején. Persze, hogy vágyakoztunk egy ilyen csoda után. Még általános iskolába jártam, mikor a mi családunk is elkezdte a pénzt gyűjtögetni az áhított készülékre. Én „irányítottam" a gyűjtést,  szülői segítséggel kiváltottuk életem első takarékkönyvét az OTP-ben, elhelyezve benne a kezdő összeget, amihez a zsebpénzemből összekuporgatott forintokból vásárolt iskolai takarékbélyegeim kiváltásából jutottam hozzá. Emlékszem, Juhász Gizike töltötte ki névre szóló kis takarékkönyvemet. 1961 karácsonyára aztán összegyűlt a pénzt a TV-re, és családi ajándékként beköltözött az otthonunkba a vágyott, nagyképernyős Orion készülék. Jó ideig csak a néma és sötét készüléket csodálhattuk, mert még komoly antennaszerelési munkák voltak hátra. Jó magas, palatetős házban laktunk, valószínűleg hó is akadályozhatta a felszerelést. A szilveszteri műsort  még nem nézhettük meg. Valamikor januárban aztán végre felkerült az antenna a tetőre, és működni kezdett a készülék. De sok örömünk eleinte így sem volt benne. Állandóan elromlott. Vagy nem volt áram, és azért nem nézhettük végig az adásokat. A garanciális javításokat a Gelka szerviz műszerészei végezték, ők meg csak hetente egyszer jöttek ki Majsára. Később Kakas Józsi bácsi, majd a közelben lakó Nagy Jóska mester gyógyítgatták a sűrűn betegeskedő készüléket. Az adásidő is nagyon rövid volt. Hétfőn adásszünet volt, a többi napon a kora délutáni órákban kezdett sugározni az egyetlen magyar adó, a Magyar Televízió. Adáskezdetkor jó sokáig nézhettük a beállító ábrát, majd egy nagy óra volt látható a képernyőn, másodpercmutatóját lestük, mikor ér már a tizenkettesre, és végre megszólal a jól ismert adáskezdést jelző szignál. Ha végre megkezdődött az adás, akkor is sűrűn megszakadt. Voltak Szünet feliratú „igazi" szünetek zenével, de gyakran adáshiba miatt szakadt meg a műsor. Ilyenkor kisvártatva megjelent a képernyőn a később szállóigévé vált mondat is: „A hiba nem az ön készülékében van."

 

Elsős gimnazista koromban rajtam kívül csak Kováts Laciéknál és Elek Jancsiéknál volt otthon TV. De a többiek is, ha csak tehették nézték az adásokat. Népszerű esti program volt akkoriban, hogy a család apraja-nagyja hokedlit, sámlit, széket ragadott, és átvonult egy-egy érdekesebb műsort megnézni abba a szomszédba, ahol már volt TV. Nagyon sok élő adás volt akkoriban, persze előre nem látható technikai hibákkal. De ez minket akkor igazán nem zavart. Elbűvölten néztük a csodát. Kisebb gyerekeknek a TV Maci mosta a fogát az esti mese előtt, még mi nagyobbak is imádtuk a Futrinka utca lakóit, a bájos kis Böbe babát, a mindig kibúvót kereső nagy szemű Mazsolát, az akkurátus Manókát és a picinke Fülöpkét. A Tenkes kapitányát még a TV tulajdonos osztálytársaim is a kultúrház TV termében nézték a többi „tévénélkülivel" együtt, sokkal jobb volt együtt izgulni végig a Zenthe Ferenc alakította kapitány kalandjait. Ki mit tud? -ok, Táncdalfesztiválok adtak témát a tízpercekben kis csoportokban beszélgető gimnazistáknak az iskolaudvaron. Gyakoriak voltak az ismétlések, és ez nagyon jó volt, mert a készülékek ugye gyakran elromlottak, vagy épp az áramszünetek miatt nem nézhettünk végig egy adást. Sok színvonalas irodalmi műsor is volt, mi azokat is lelkesen néztük. Kedvencem a „Vers mindenkinek" című adás volt. Már nem kellett az idejét múlt filmhíradókat nézni a moziban, a TV híradó naprakészen tálalta az eseményeket. Nagyon örültünk, mikor felfedeztük, hogy még zenét is tudunk szalagos magnóra venni, ha a magnó kis műanyag mikrofonját elég közel tartjuk a TV-hez.

 

És el is jutottunk a másik kedvenc szórakozási eszközünkhöz, a magnóhoz.

 

 

 

 A magnó                

 

Miután beköltözött otthonunkba a televízió, újabb technikai csoda megszerzése lett a célunk. Klubdélutánokon a zenét már magnetofonról kaptuk, egy Calypso típusú készülékről. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik felsőbb osztályosé volt-e, vagy az iskolának is volt már akkor egy ilyen hanghordozója.

 

Hasonló pénzgyűjtéshez fogtunk, mint mikor a TV-re rakosgattuk a forintokat. Szerencsére a magnót kicsit kevesebb pénzért is meg lehetett vásárolni, bár nem volt ez sem olcsó, de a 15-ik születésnapomra összegyűlt a 3600 forint, amiért már miénk lehetett a nevezetes készülék, ami nem csak nekem volt ajándék, hanem a húgomnak is. Édesanyánk inkább az idegei ellen intézett támadásnak fogta fel. Mi hamarosan arra is rájöttünk, miként lehet az új masinával minél nagyobb hangerőt elérni. Szerinte mi „bömböltettük" a készüléket, de számunkra csak a teljes hangerő volt igazán élvezetes. Házibulikon is mindig főszereplő volt, így osztálytársaim, és egyéb buli járó ismerősök máig emlegetik Mambó típusú magnónkat. Nemrégen egy általános iskolai találkozón Kurucsai Bálint (Ödön becenevű) emlékezett nosztalgiával vissza arra, hogy ő is milyen buzgón cipelte többször is a súlyos zeneszolgáltatót a bulik végeztével házunk kapujáig.

 

Hasonlóan az első TV készülékekhez, a mi magnónk is elég kezdetleges volt. - Az első Mambó magnót 1959-ben gyártották. - Orsós magnó volt, és dobozban kapható AGFA típusú szalagokat kellett hozzá vásárolni. 50 forintba került egy doboz szalag, ez nem kis pénz volt akkor, mikor egy kiló kenyér még 3 forint 60 fillérbe került. Drágaságuk ellenére a szalagok könnyen szakadtak. A hang minősége sem volt kifogástalan és bizony, a készülék is gyakran elromlott. Az egyéves garancia gyorsan lejárt, utána is sűrűn hordoztuk Kakas mesterhez, hogy gyógyítgassa nekünk. De nyúztuk is állandóan. A Szabad Európa Rádió Teenager party-járól és a luxemburgi Rádióról - amit csak egyszerűen „Luxi-nak" becéztünk - vadásztuk le a legfrissebb számokat, amelyek a nyugati slágerlistákon szerepeltek éppen. Olyan ma is ismert nótákra találhattunk ezeken az adókon, mint a Rock Round a Clock, A House of the Rising Sun vagy a lassúzásra igazán nagyon alkalmas Green Fields című számok. - Később már Komjáthy György is indított hasonló műsort Csak fiataloknak címmel, vettünk is fel számokat innen is rendszeresen. - Ez a műsor kívánságműsor volt, jeligésen kértek számokat róla a fiatalok. Voltak állandóan visszatérő jeligék. A legismertebb a Farmotoros giliszta volt, ő mindig a legkeresettebb számokat kérte. Egyszer én is írtam egy levelet a müncheni stúdióba Cseke (Ekecs) Lászlónak, de kívánságom soha nem teljesült. Lehet, nem is engedték ki a levelemet az országból, látva a borítékon a hírhedt nyugati postafiókszámot.

 

Hamarosan jelentős gyűjteményünk lett a menő nyugati számokból, de sok, akkor népszerű magyar slágert is begyűjtöttünk a Tánczenei koktél műsorából. Szép gyűjteménnyel dicsekedhetett a másik osztályom béli magnótulajdonos, Elek János is. Cserélgettük a zenéket rendesen, János sokszor meg is ragasztotta a mi elszakadt szalagjainkat.

 

A szomszéd házban volt az a műszaki bolt, ahol a TV-t és a magnót vettük. Volt ennek az üzletnek egy fiatal segédje, Rácz Öcsi. A Gelka szerviz műszerészei is ebbe a boltba jártak ki a javítanivalókért. Öcsit így gyakran meglátogattuk, és az ő ötlete volt, hogy magnónkat erősítővel lássa el. Ezt pedig úgy oldotta meg, hogy valamilyen külön vezetékkel összekötötte a készüléket a  mi nagy, világvevő rádiónkkal, és annak hangszórója immár jóval erősebb hangzást produkált. Így aztán az egész házat megrengető hangerővel düböröghettek a legújabb számok.

 

Harmadikos koromban már sokfelé leveleztem németül. Volt egy hamburgi levelező partnerem is. Ő rendszeresen elküldte nekem a Music Parade nevű könnyűzenei szaklapot. Abból értesülhettünk a legújabb slágerlistákról. Bécsből pedig Elfride küldte a legújabb híreket az ottani zenei eseményekről. Abban az időben tűnt fel a Beatles együttes. A bécsi kislánynak sikerült megszerezni néhányat a tini bálványok német nyelvű kislemezéből. Ebből egyet nekem is elküldött. Óriási boldogság volt számomra ez a friss, eredeti felvétel. Nyomban átvettük magnóra is, méghozzá Patyi Tibi segítségével. Még mindig őrzöm a kislemezt, melynek borítóját a gombafejűek fényképe díszíti, és a lemezen az azóta már örökzöldnek számító két dal hallható németül: Az egyik a „Komm, gib mir deine Hand" a másik pedig a „Sie liebt dich, jeah ,jeah, jeah..."

 

Sok, sok javítással, de elég hosszú időn keresztül szolgált nekünk a jó Mambó magnónk. Kis műanyag mikrofonjával amatőr riportokat is készítettünk a barátnőinkkel, házibulikon meg a tánc szüneteiben készítettünk vicces felvételeket. Majd 10 évig működött a magnónk, mire a hetvenes évek elején „nyugdíjba" vonult, kikerült a kamrába és később onnan nyoma veszett. A szalagokat még jó darabig őrizgettem. Sajnos, most már azok sincsenek meg, sajnálom, hogy a javát legalább nem játszattam át kazettára.