Yolla: Hang nélküli gondolatok

Pöccenésre indul az olajzöld metálfényű hibrid autó. Leengedem az ablakot és kihajolok, felnézek a harmadik emeleti lakásunk erkélyére, ahonnan most senki sem figyeli távozásomat.

Nagy sóhajjal elindulok. Kora reggel kissé párás az idő, bár napközben az időjós szerint akár húsz fok is lehet, ami ideális a kiránduláshoz, már amennyire annak tekinthető a hirtelen jött ötlet, miszerint ideje lenne megosztani szüleimmel és öcsémmel a gondolataimat, melyek hetek óta rágják a lelkemet. Tanácsra lenne szükségem, vagy talán nem is arra, csak értő hallgatóra, akinek elmondhatnám a kételyeimet, s akitől őszinte véleményt kaphatok, mert arra lenne a legnagyobb szükségem. Hamarosan döntenem kell, az eddigi életem a tét, amit vagy megtartok, s lomhán tovább tempózok a langymeleg vízben, vagy kiszállok a medence jól körülhatárolható, ismert és megszokott korpuszából, hogy belevessem magam a viharos tenger vizébe, melyben bármikor találkozhatok akár életveszélyt is jelentő, zsákmányára váró igazi nagy ragadozókkal. Negyvenkét éves ambiciózus férfiként valójában egyszerű szakmai kihívásnak tekinthetném az egészet, elég lenne mély levegőt vennem és belegázolni a tengerbe.

Háromnegyed órába telik kijutni a fővárosból, mert akkora a forgalom, mintha az épkézláb emberek többsége sietve útnak indulna, s ki-ki vérmérséklete szerint mielőbb úti céljához akarna érni.

A felhők mögül kibújt a nap, bearanyozva a kétsávos út melletti tájat, melyben a szántóföldek egyhangúságát megtörendő, ragyognak a festményen megörökíthetetlen szépségű őszi színekben pompázó fák, pedig tudják, hogy a kertek alatt sunnyog a tél, s mire ideér, addigra a szeszélyes szél letépi leveleiket és lecsupaszított ágakkal kell átvészelniük a tavasz beköszöntéig tartó időszakot. Utána újra lombosodnak, nyári melegben termést érlelnek, majd ismét beköszönt a lombhullató ősz, amit a rideg tél követ. E körforgás életük természetes része, hiszen velük minden évben ugyanez történik, mégsem unalmas, mert nincs két egyforma évszak. Nem úgy, mint az ember esetében, akinek egész életét betölti a négy évszak. A tavasz a növekedés és a fejlődés felhőtlen gyerekkora, a nyár a tudás és a tett kibontakozásának teremtő korszaka, az ősz a bölcs és érett személyiség derűs lenyugvásának évszaka, amit az elmúlás, az örök tél követ. A fák életüket egy helyben töltik, míg az ember nincs helyhez kötve, előbbi képes magányosan élni, az utóbbi is, csak nehezen viseli.

Dupla kanyar következik, figyelni kell a vezetésre, mert nem sodródhatok ki az útról. Új az autó és nagyon sokba került. Mónika a maga csendes módján suttogva is lekapna a tíz körmömről, és csintalanságon kapott gyerek módjára szégyellhetném magam.

Jó asszony Mónika, tizennyolc éves házasságunk alatt egyetlen hangos szó sem hangzott el közöttümk, ami nagyrészt a feleségemnek köszönhető, aki kiabálás helyett suttog, amire jobban oda kell figyelnem, ezért nem emelem fel sohasem a hangom. Ritka vitáink csendben zajlanak. Még a tizenhét éves fiunk is azt hiszi, nálunk hatalmas az egyetértés, miután értelmiségi szülei azonos nézeteket vallanak, óvják és féltik egymást, és akkora közöttük a szerelem, hogy néhány óránál tovább nem bírják ki egymás nélkül. Ám ez pusztán a látszat, mert Mónika árnyékként a nyomomban jár, mindent tud rólam, még azt is, mi történik a munkahelyemen, szinte mesélnem sem kell a napközbeni történésekről. Munkaidőn kívül pedig együtt múlatjuk az időt, otthon, vagy társaságban, s amióta fiunk önálló programokat szervez magának, kettesben járnak színházba, moziba, kirándulni. Hét közben is gyakran étteremben vacsorázunk, ne kelljen feleségemnek otthon bajlódni a főzéssel, elvégre középiskolai tanárnőként a munkahelyén éppen elég teendője akad. Ráadásul a maga módján gondot fordít az én menedzselésemre is, felpiszkálva bennem a régóta szunnyadó ambíciókat, hogy bármi áron az egyre magasabb pozíció és jövedelem elérésére törekedjek, s felejtsem el a munkatársaim körében élvezett népszerűséget, mert abból nem lehet megélni. Addig duruzsolt nekem, mígnem önálló vállalkozást indítottam, s alvállalkozóként bedolgozok a volt főnököm cégének. Az építőiparban nagy pénz van, és nem érdekelt, hogy felhagytam a mérnöki munkámmal. Csakhogy közben elvesztettem az egyetlen barátomat, akivel középiskolás korunktól az egyetemig ezernyi jópofa, bár ártalmatlan balhét átéltünk, megosztva egymással életük milliom rezdülését, közös munkahelyen dolgoztunk és egymás esküvői tanúi voltunk.

A következő benzinkútnál megállok egy kávéra. Közben felhívom a szüleimet és az öcsémet, bejelentendő a rövid és váratlan látogatásomat, elvégre nem illik csak úgy beállítani hozzájuk. Áronka fiam háromnapos osztálykirándulásra ment, Mónika pedig továbbképzésen múlatja az időt.

A benzinkút parkolója az országútról alig látható, mert embermagasságban szögletesre nyírt örökzöld takarja. Emiatt hiába tekereg a szél, felkapva a néhány magányos fáról lehullott száraz leveleket, a parkoló viszonylag szélcsendes hely. Elvitelre kérem a dupla adag feketét, amit a kocsiban fogyasztok el, lehúzott ablak mellett. Közben felhívom családomat, akik mint mindig, most is valódi érzelmekből fakadó örömmel fogadják látogatásom hírét. Nem részletezem, hogy egyedül érkezem, így nem kell magyarázkodnom. Mit mondhatnék? Hogy életemben először tanácsot szeretnék kérni? Én, a sikeres, fővárosban élő gyerek, akire büszkék a szülei? Öcsém azt kéri, hogy egyenesen az építkezéséhez menjek, lesz számomra egy nagy meglepetése. Engem már az is meglepett, hogy egyáltalán belevágott a házépítésbe, nem kevésbé az, hogy nem fogadja el a segítségemet.

A méregdrága kávé híg és ízetlen. Jobban jártam volna, ha üdítőt veszek. A rosszból egy is sok, a jóból pedig egy is elég. Semmi kedvem továbbmenni, itt maradhatnék örökre, az őszi napsütésben, ebben a várakozásteli helyzetben, latolgatva a jövőt, értékelve a jelenlegi helyzetem, felmérve a még bennem szunnyadó, kitörni vágyó tehetséget, hogy végre a magam ura lehessek, ne kelljen többé a nagydarab, alacsony, harsány hangú, csalárd módon vagyonosodott főnökömet a tudásommal kiszolgálni, kihúzni a bajból, amint a törvénytelenség határát súroló módon üzletel, mert nem elég neki a jól menő cége, melyből származó tetemes hasznát illegális ügyletekkel igyekszik megtöbbszörözni. Saját bevallása szerint a játék izgalma izgatja, maga a pénz már nem igazán számít, mert hatvanöt évesen egy szelet húsnál többet már nem bír megenni, az italtól szigorúan eltiltotta az orvosa, gyermekei Amerikában tanulnak, egyedül a harmadik felesége, a fiatal plázacica élvezi a felhőtlen pénzköltést. Erről jut eszembe, hogy ajándékokat is kell vennem a családnak, ami nem egyszerű feladat. Édesapámnak hiába viszek drága italokat, azok bontatlanul ott gyülekeznek a belső szobában, a ruhásszekrény tetején. Egyedül a jó minőségű cigarettának örül, amiből egy kartonnal kitart neki akár egy hónapig is, többet meg el sem fogadna. Édesanyámnak jóféle kézzel készített bonbonokkal kedveskedek, mert hiába édesszájú, ha a legolcsóbb csokoládéra is sajnálja a pénzt kidobni. Felesleges dolgokra nem költ, pedig megengedhetné magának. Öcsém gyerekeinek pénzt adok, annak örülnek a legjobban. Testvérem három gyerek mellett kezdett házépítésbe, mert kinőtte a család a nagyszülőktől örökölt vályogházat, emiatt az összes jövedelmén téglát, cementet, homokot, burkolóanyagokat, cserepeket vesz, és sógornőm óvónői fizetéséből élnek ötödmagukkal. Felajánlottam nekik cégem segítségét és anyagi támogatásomat, csakhogy öcsém a szokásos tréfás módján elutasította.

Elviszem a szemetesbe a műanyag kávés poharat. Rövid séta, de oly jól esik. Folytatom az utam. Folytatom? Nem biztos. Amint elfogadom a közel-keleti beruházás felajánlott építésvezetői állását, új, ismeretlen utakon kell közlekednem. Egy évig haza sem jöhetek, ellenben mérhetetlenül sok pénzt kereshetek. Bármennyire is utálom a megbízómat, Ödön urat, javára írhatom a felajánlott álláslehetőséget, amit kérésem nélkül kijárt nekem. Feltehetően ezzel szeretné honorálni az eddigi munkámat. Arról persze nem beszélt, mi lesz egy év múlva, mintha természetes lenne, hogy visszatérésemet követően ott folytathatom a vállalkozásomat, ahol szüneteltetése előtt félretettem. Hetek óta Mónika is ezt sugallja nekem, és legkésőbb két nap múlva végleges választ várnak tőlem, ne habozzak, fogadjam el, mert ők ketten a fiunkkal kibírják az egyéves távollétemet. Mire visszatérek, a fiunk leérettségizik, felveszik az egyetemre és hármasban megünnepeljük a nagy eseményt. Megszervezi, hogy egy hónapot hármasban Amerikában tölthessünk.

Szinte hangtalanul suhan autóm az országúton. Száznál többel mégsem mehetek, részint a sok kanyar, részint a forgalom miatt. A kétsávos úton nehéz megelőzni a cammogó kamionokat, melyek ráadásul konvojban négyen-öten közlekednek, ily módon megelőzésükhöz rövidnek bizonyulnak az egyenes útszakaszok, hiszen azon a szembejövő autósok is egymást kergetik. Hiába a tizennégymilliós autó, ha a többi jármű miatt visszafogni kényszerülök a benne dübörgő lóerőt. Ám Mónika ragaszkodott a kocsihoz, ilyen nincs senkinek az ismeretségi körükben, s végre közöttük ők is valamiben elsők lehetnek. Láttam a fiam tekintetéből, hogy a maga tizenhét évével egyszerűen hülyeségnek tartotta ennyi pénz kiadni az autóért. De Áronka megtartotta magának a véleményét, egyszerűen mosolygott csendes vitánkon, melyből hagyományosan az édesanyja került ki győztesen. Fiam éppen úgy viselkedik, mint a nagybátyja. Az öcsémnek is hiába beszéltek a szüleink, hogy érettségi után tanuljon tovább. Mosolyogva közölte, hogy kétkezi munkás lesz, ács szakmát tanul, mert annak van jövője, nem az aktatologatásnak.

Megérkezek az utolsó útba eső multi-áruházhoz, melyben megvásárolhatom az ajándékokat. A hatalmas parkolóban legfeljebb tucatnyi autó várakozik. Kényelmesen sétálok, teleszívom tüdőmet a friss levegővel. Oly rég volt, amikor utoljára ennyire ráértem, ráadásul élvezem az egyedüllétet is. Meglehet, jót tesz nekem az egyéves távollét, melynek során kis feleségem több ezer kilométernyi távolságból nem tudja fülembe sugdosni az instrukcióit.

Negyedórája bóklászok az áruk között. Miért akarom folytatni a hagyományokat? Mindig ugyanazokat viszem ajándékba a szeretteimnek. Magam is unom már! Szakítok a hagyományokkal. Összevásárolok mindenfélét, amikről tudom, hogy szeretteim úgysem vennék meg. A pénztárnál sorban állva szinte a fülemben hallom Mónika halk szavait, amint megró, hogy feleslegesen költöm a pénzünket. De jó, hogy nincs mellettem!

Igazából az egyéves távollét alatt Áronkát fogom hiányolni, annak ellenére, hogy jelenleg sincs sok közös programon vele. Mi lenne, ha magammal vinném? Egy évet kihagyhat a középiskolából, mert nem számít, ha később végzi el, ellenben sok élménnyel gazdagodhatna, nem beszélve arról, hogy gyakorolhatná az angol nyelvet, amiből már középfokú nyelvvizsgával rendelkezik.

Ez az! Felpezsdül a vérem, rohanok csomagjaimmal a kocsihoz. Azonnal felhívom Ödön urat, és közlöm vele a feltételemet, miszerint az esetben fogadom el az állást, ha magammal vihetem a fiamat is.

Kicseng a telefon. Bizonyára felveszi, mert a személyes mobilján hívom, amit a családtagjain kívül mindössze hárman ismerünk. Tudja, hogy kizárólag rendkívüli esetben zavarom, és ez most valóban az.

A harmadik csengésre felveszi:

- Szervusz, kedves barátom! Mi történt?

Elhadarom a mondandómat, melyre döbbent csend a válasz, majd Mónika hangját hallom:

- Erről szó sem lehet!

Hogyan kerül oda Mónika?

- Hol vagy, főnök? - csúszik ki önkéntelenül számon a kérdés, mintha nem tudnám, hogy Zalába ment vadászni a barátaival.

- Nyomd ki végre azt a rohadt telefont! Nem érted? Lebuktunk! - hallom ismét Mónika kiabálását.

Én nyomom ki a hívást! Szívem összevissza kalapál, kiver a veríték és megállíthatatlanul feltör torkomból a megivott kávé. Nem érdekel, hogy sanda szemmel bámulnak rám az áruház előtt dohányzó személyzet tagjai. Repülőstarttal indulok, és eszeveszetten vezetek, mintha üldöznének. Mindössze tizenegy kilométert kell megtennem és máris az öcsémnél leszek.

Undorítóan bűzlök a hányástól. Legszívesebben innék egy kupica pálinkát, csakhogy azt nem lehet.

Vajon mikor hagyott el a józan eszem, hogy nem vettem észre a feleségem és a főnököm kapcsolatát? Hiszen logikus, hogy Mónika rendszeresen első kézből megszerezte a rólam szóló munkahelyi információkat, melyek egyedül a megbízómtól származhattak. Nem tartom kizártnak, hogy ketten főzték ki a kiküldetésemet is! Szeretnének megszabadulni tőlem! De nagyot tévednek! Én szabadulok meg tőlük! Mégpedig villámgyorsan!

 

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!