Balage - Zuhanás - (Csúcs)forgalom saga 25-ik rész
Érzem, ahogy a szél belém karol, apró vízcseppeket szakítva le rólam. Szabadesés... Ez az, amire én születtem!
Az élet értelme számomra nem más, mint a zuhanás. Sokan keresik célukat mások megsegítésében. Vannak barátaim, akik csakis azért léteznek, hogy betegek szenvedésein könnyítsenek, vagy épp az afrikai népeket mentsék meg a szomjhalál elől. Büszke vagyok rájuk, hogy őket megismerhettem, de feladatuk bármily nemes is, engem nem inspirál.
Ugyanígy azok rendeltetésnek vett hitét sem tudom elsajátítani, kik mintegy valamely sátánista vallástól vezérelve arra törekszenek, hogy vandalizmussal vegyes áhítattal rombolják le mások munkájának gyümölcsét. Van olyan ismerősöm, - hozzáteszem, jó, ha kétszer találkoztunk utunk során, - akinek saját bevallása szerint is kedvenc hobbijai közé tartozik a pusztítás. Szenvedélyesen mesélte legutóbb is, mekkora élményt nyújt neki az ablakok betörése, kerítések, autók rongálása.
Nem... Engem sem nemes, sem sátáni erők nem mozgatnak. Én, nem akarok kertészekkel együtt növényeket nevelni, sem orvosok közt gyógyszereket feltalálni, vagy mint a takarítók, a hétköznapok monotonizmusával dolgozni. Nem, nekem nincsenek céljaim, nem vágyok sem megbecsülésre, sem hírnévre, hatalomra meg pláne nem. Sose nézek se előre, se hátra, engem egyedül a ZUHANÁS érdekel. Ha lehet ilyet mondani, egoista módon csakis magamnak élek. Magamnak és a szabadeséskor érzett kábulatnak.
Imádom felülről nézni az elém terülő tájakat. Van, hogy erdő fölött ugrunk, olyankor vigyázni kell, nehogy fennakadjunk valamely ágon. Van, hogy mező van alattunk, ez esetben mindig puha talajra érkezve igyekszünk meglapulni a növényzetben. És van, mikor óceán, tenger, tó vagy éppen folyó vizébe csobbanunk. Ilyen esetekben mindig hatalmas partit csapunk a többiekkel és lubickolva merülünk alá a mélységekbe. Imádom ezeket az ugrásokat. A legnagyobb bulik a világon. De most... Számomra ismeretlen táj bontakozik ki előttem, ahogy áttöröm a felhők utolsó foszlányának ködét is. Hatalmas város fekszik alattam, óriási épületei mint megannyi ujjak nyújtóznak felém kilométeres távolságokból.
Nem kell sokat várnotok, repülök már felétek. A friss levegőtől mámorosan süvítek tovább. Még bőven van időm a leérkezésig, így bár jelenleg nem sok mindent látni, én azért mégiscsak felmérem a terepet. A házak közül néhol egy-egy zöld pötty jelzi a kerteket, a parkokat. Majd ahogy nőnek az épületek, mint megannyi autóba bújtatott apró hangya nyüzsgéseként mutatkozik meg az élet. Ahogy lejjebb érek, egyre több minden kibontakozik előttem. Már nem csak match boxok sziluettjei adják az emberek létezésének tényét, de a gomba módra elterülő esernyők tömkelegének körvonalai is megmutatják, merre vannak a világ jelenlegi urai, na, meg persze hölgyei.
A friss levegőtől már messze járok. A gyárak és a kocsik által kibocsátott füst már kezd kissé bekormozni, de én társaimmal együtt csak zuhanok tovább. Már nem csak mi vagyunk a légtérben, néha egy-két madár is elhessen előlünk, utat adva a mi száguldásunknak is.
Gyönyörű szárnyaikkal felfekszenek a szélre, szinte úszva a légáramlattal. Egy fecskére kapom fel a figyelmemet. Csak pár pillanatig látom, de élveteg tekintete örökre belémég. Rá van írva, hogy imádja a repülést. Mintha velünk, ugrókkal szeretne csak szórakozni, úgy lavírozik közöttünk. Pár szárnycsapás és már el is tűnik a semmibe. Övé a repülés értelme. Látszik, hogy őt ez élteti.
Elérjük a legmagasabb emeletes házak tetejét. Ha lenne ejtőernyőnk, valószínűleg most húznánk meg azt a bizonyos zsinórt, de nem lesz már rá szükségünk. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy innen nincs visszaút. Már mikor kiléptünk a nagy semmibe, már akkor tudtuk, hogy ránk a kemény, ráncokkal teli földgolyó, jelen esetben pedig az aszfalt vár. Nem számít. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ne engedelmeskedjünk annak a belső parancsnak, mely szerint ugrani kell. Többet ér ez a száguldás, mint ezer, vagy épp milliónyi semmittevő élet. Talán majd a következő létben, talán abban hasznosabb dolgokra leszünk hivatottak. Most azonban csak nézzük, ahogy egyre közelít az elmúlás. Egy pillanatra elborzadok. Sajnálom, hogy minden abbamarad. Na nem a végzetem, hanem a szabadesés vége az, ami miatt egy pillanatra elveszítem szem elől mindazt az örömöt, melyet az a gyorsulás okoz, mely vízharmatok sokaságát szaggatja le rólam, miközben már előre élvezi a becsapódásomkor bekövetkező győzelmét.
Embertömeg várja jöttömet. Mit várja? Hisz észre se vesznek. Csak állnak egy buszmegállóban és várnak. Még csak nem is gondolják, hogy itt vagyunk. Gőzük sincs róla, hogy nemsokára közéjük esünk. Talán csak egy, csakis egy ember sejti, mi fog történni. Papi reverendája mögül rám tekint. Kezét összekulcsolva, szája imát mormolva küszködik könnyeivel.
Egy kissé még vörös galamb tápászkodik fel alattunk. Vérként gomolyog körülötte a beszínezett víz még akkor is, miután ő már felrepül. Mintha csak engem várna ez a vértömeg, úgy süvítek felé. Majd hirtelen...
Becsapódok. Testem ezer darabra robban szét, akárcsak a többieké. Utolsó gondolataimmal azt kívánom, következő életemben is megadathasson ez az érzés, a szabadesés általi áhítat. Kérem Nap-anyát, hogy minél hamarabb vigyen vissza a felhők közé, hiszen nem véletlen születtem én esőcseppnek. Ez az én életem. A ZUHANÁS.