Döme Zsuzsa- Hatvanon innen - 18. rész
A hét legjobb napja
-Mami! Vissza tudsz-e emlékezni arra az időre, amikor még dolgoztál?
Mintha kígyó marta volna meg, azonnal felcsattan.
-Hát persze! Nehogy azt hidd, hogy az olyan régen volt!
-Akkor csak csinálj mindent ugyanúgy, mint akkor! - adja föl a leckét az unoka, aki parányi termetével inkább látszik középső csoportos óvodásnak, mint általános iskolásnak.
- Mi sem könnyebb - gondolja magában hősünk, aki világéletében középiskolásokkal foglalkozott...
Ecset, festék, színes papír, olló, ragasztó, iskolatábla és kréták garmadája eddig is volt otthon, most beszerez néhány tucat rajzlapot, füzetet meg filctollat, a sufniból meg - még szerencse, hogy semmit sem dob el - előkeres egy csengőnek kinéző kolompot.
-Nálunk egyáltalán nincs csengőszó - közli a kislány -, de te azért csengethetsz, ha akarsz...
Ezzel a nagylelkű engedéllyel kezdődtek meg 2011 októberében szerda délutánonként a „foglalkozások", amelyeknek a „Játsszunk iskolásat!" címet lehetne adni, ha egyáltalán ragaszkodnánk ahhoz, hogy mindig mindennek címet adjunk - de nem ragaszkodunk.
Most éppen kézimunka - technika? rajz? művészeti nevelés?- „óra" van. Az unoka még a nyelvét is kidugja, úgy mázol.
- Mikor lesz ebéd? - kérdezi, de nem vár választ. - Legyünk ötödikesek!
Vajon miért éppen ötödikesek? Mindegy, majd csak kiderül... Mindenesetre kikészít egy tálcát, arra kell az edényeket, evőeszközöket ráhelyezni. Legyen minden úgy, ahogyan a suliban!
- Gyerekek! Öltözzetek! Megyünk ebédelni! - kiáltja olyan hangosan, hogy az egész első C meghallja.
-Nem öltözünk - néz rá a kicsi szigorúan. - Azért vagyunk ötödikesek, mert nekik nem kell egyik épületből a másikba átmenni.
- Ahá, értem. B-sek legyünk vagy Á-sok?
- Legyünk B-sek!
Hősünk kezd belejönni. Tapsol.
- Ötödik B! Sorakozó!
Szeme fénye fürgén, elsőként surran a képzeletbeli sorba, szinte maga mögött érzi osztálytársai hosszan kígyózó sorát.
- Jó étvágyat kívánok!
-Köööö-szön-jük szé-pen! - zúgja egy emberként az ötödik B, aki ugyan első C, de ezt csak ők ketten tudják. Nincs messze az „étterem", az osztályteremmé kinevezett nappaliból pár lépés mindössze a vele egy térben lévő étkező.
- Kézmosás! - figyelmezteti evés előtt az elsős, aki most ötödikes, s már rohan is a fürdőbe. Elsőként ér oda, amin nem is lehet csodálkozni. Megy ez, mint a karikacsapás!
Az ötödik B hiába ötödik B, alig éri fel a tálalót, de azért élelmezés-vezetői szakértői gondossággal rakosgatja nagyméretű tálcájára az ennivalót, amit korábban sosem tapasztalt étvággyal pillanatok alatt maradéktalanul el is tüntet.
- Kedves egészségetekre! - jut eszébe a délután ötkor elfogyasztott ebéd után hősünknek.
- Kö-szön-jük széééé-pen! - kiáltja lelkesen az ötödik B-seknek képzelt egyszemélyes első C.
Hát ezzel megvolnánk! Komótosan sétálnak vissza az osztályterembe.
-Ki emlékszik, milyen betűt tanultunk utoljára? - hidalja át tájékozatlanságát hősünk.
Feltartja kezét az unoka, de a világért sem őt választja azonnal; nehogy már azt higgye, kivételezik vele! Aztán közösen rajzolják le a betűt a levegőbe, majd aki tudja, krétával felírhatja a táblára, utána pedig mindenki írhat belőle egy sort a füzetébe.
- Te közben nézd meg a többieket, hogyan dolgoznak! - hangzik az utasítás.
- Jó. Hogy hívják őket?
- Bence, Kitti, Melinda...
Ekkor a mindössze 70 négyzetméternyi lakás minden helyiségébe hősünk többször is bekukkant, s a következőket mondja:
- Jól van, Kitti! Látom, nagyon ügyes vagy!
- Nahát, Bence! Szépen haladsz. Csak így tovább!
- Melinda! Gratulálok, ez nagyon szépen sikerült.
S mielőtt belépne a hálószobába, megkérdezi: - Még milyen nevű gyerekek járnak az osztályba?
- Kolos. Meg Zolta. Dorka, Anna.
- Nahát, gyerekek! Kolos, Zolta, Dorka, Anna! Igazán büszke vagyok rátok. Örülök, hogy taníthatlak benneteket!
A még nem egészen hétéves elsős elégedetten vigyorog.
Kicsengetés. Mindenki kitódul az udvarra, ahol önfeledten futkározik, ugrándozik.
- Ezzel tán letudtuk a testnevelést! - reménykedik hősünk. Tévedett.
Csíííng!
-Testnevelésen úszni megyünk - fogalmaz következetesen többes számban a pöttöm kislány, s egy hátizsákba gyömöszöli a cuccokat; utána meg buszra kell szállnia az egész osztálynak. Az autóbusz a teraszon parkol, és senki sem csodálkozik azon, hogy az indulás pillanatában meg is érkezik.
Hősünk most már kiválóan érti, remekül teszi a dolgát. Felszállás előtt, közben, után és állandóan megolvassa a létszámot; huszonnyolcnak kell lennie. Megvannak, hála isten! A biztonság kedvéért megkérdezi.
- Gyerekek! Mindenkinek megvan a párja?
- Nincs - közli az osztály egyetlen jelen lévő tagja. - Az István hiányzik.
- István! István! Merre vagy? - pásztázza hősünk a képzeletbeli társaság illusztris tagjait.
- István azért nincs itt, mert beteg - jelenti a mindenkori ügyeletes hetes. - Iskolába se jött.
Na, hát ezzel is megvolnánk!
Matematika. Szemmel láthatóan ennek van a legnagyobb sikere: amint a nebuló kézhez kapja a feladatot, azonnal színezni kezd. A végén számol is. Minden stimmel.
Szünet!
A tízperces szünetben az unoka javaslatára az „Elindultam szőrt kötni" kezdetű népdalra az egész osztály fergeteges néptáncot jár.
Észrevétlenül repül el a délután.
-Mami! Jól csináltad - ismeri el a végén a gyerek az elcsigázott nagymama hősies erőfeszítéseit. - Eljövök a jövő héten is, jó?
Azóta várja hősünk a szerdákat: az a hét legjobb napja.
Folyt. köv... (02.28-tól)
Döme Zsuzsa