Gesztenye: Újabb jóslat

 

 Telefon, persze nem onnan, ahonnan várom. Pedig annyi helyre jelentkeztem munka ügyben.

– Szia, Dorkám! Na, mi újság? Hívtak már valahonnan? – Bevallom, valahol jól esik, hogy aggódik értem. Ugyanakkor, idegesít, hogy nap mint nap ugyanaz a kérdés. Pedig nagyon jól tudja, ő lesz az első, akit értesítek a fejleményekről. Tudom, erre a nagy esőzések is rátesznek. Ha meg nem az, akkor a meleg. Szóval mindig van mire fogni.

– Gyere haza! Annyival is beljebb lennél. Itt már nem kéne albérletet fizetni. – Jön újra és újra a felajánlás. Bennem meg nőttön-nő az ellenállás.

– De itt sokkal több a lehetőség, mint ott – küldöm válaszként a kifogásom. Pedig sokkal több van a háttérben. Persze megbántani sem akarom anyát, de a további önbizalompusztítást már lehet, nem viselném el. Nem szeretném látni a szemében a szánalmat. Annak idején nem akartam eljönni. Akkor ő szajkózta pont azt, amit most én mondok. És szomorú bevallani, már nem érzem magam ott otthon. Valami eltört, elszakadt, mikor felkerültem ide. Nem mintha itt meglenne ez az érzés.  És mikor hazautazom, mégis azt várom, mikor jöhetek már vissza. A számlákat meg ugyanúgy fizetni kéne.  A semmiből ott sem megy. És persze a szerelem is ide köt, részben. Ezt anya úgy sem érti, már bebizonyította. De tudom, mit miért teszek!

– És otthon mi újság? – terelem a témát. Közben keresem azt a bizonyos házszámot, melyet a barátnőm adott meg.  

– Semmi különös. Minden a megszokott mederben halad. Csak nagyon meleg van. Ott milyen az idő?

– Itt is nagy a kánikula, de most elköszönök, mert dolgom van.

- Jól van, kislányom, de szólj, ha van valami!

– Persze, mindenféleképpen! Pusza, mentem. – És ismerve jó anyámat, kénytelen vagyok rányomni a telcsit. Képes nekem holnap reggelig magyarázni még, hogy ezt így csináljam, azt úgy. Szeretem, de néha már nagyon sok belőle.

A régi építésű ház udvarára belépve egy jegyellenőrnő valami falóra kászálódik fel. Mögé meg valami fura szerzet. – Jeszum Pepe, ezek frankón így akarnak kimenni a kapun? – ugrok oldalra, mikor megindulnak felém. Vannak még csodabogarak! Bár ezt eddig is tudtam. De ezek ketten mindenkit felülmúltak. Megmosolygom őket, és még mielőtt tényleg tovagurulnának, Borbála felől érdeklődöm.

– Jó helyen jársz, kislány – és intésével útba is igazít a férfi. Az ajtón belépve mintha meseország egy kis kunyhójába csöppennék. Valahogy mindig is ilyennek képzeltem egy boszorkánytanyát.  Az üst alatt ég a tűz. Különböző üvegcsék a polcokon. Pók a sarokban és macska a padon. De mért nem fekete? És előkerül egy fehér-szürke foltos is. Azt hittem a bosziknál előírás a macskaszín.

– Fekete volt! Sem a fajta, sem a szín nem szerepel az előírásban.

Még meg sem szólaltam, hogy mi járatban vagyok, belekezdett mondókájába.

– Már vártalak, kedves, jó hírem van. A szívedben a tűz nem ég hiába. De nem kapod készen az álmaidat, meg kell küzdened minden egyes lépésért, amit azért teszel, hogy megvalósítsd őket. Bár többször úgy tűnhet, hogy nincs tovább, azért érdemes azon az úton járnod tovább, amin elindultál. A korlátok csak próbatételek: valóban megérdemled-e a jutalmat, ami az út végén vár téged. Ráadásul valaki várható a múltból kellemes meglepetéssel.

A pénzt nem fogadta el, beérte azzal, hogy macskáit megcirógatom.

Kilépek a kissé poshadt szagú helyiségből, és ismét csörren a telefon. Ismeretlen szám. Beleszólok és hurrá! Melóügy. Mehetek próbanapra!

 

2010.07.18.

 

 

 

A csúcsforgalom saga előzményei és folytatásai

Kép forrása: wellnesscafe.hu