Iskolai pályázat - VIVAT AKADEMIA, VIVAT PROFESSORES...

 

Itt van egy füzér a diákéletemből. Úgy írtam meg, hogy egyben és részleteket kiragadva is olyan élvezhető olvasmány legyen, mint amilyen izgalmas volt nekem megélni.

Végül az életvidám szó mellett döntöttem. Igen, ez a megfelelő. Örültem mindennek, tudat alatt talán még annak is, hogy élek. Szerettem csínyeket elkövetni, lány létemre  - szégyen-gyalázat - verekedni, a kristálycukorba belenyalni, hazafelé a boltból a kétkilós, friss, illatos kenyér héját megenni. Kaptam is érte eleget, mármint pofont. De nem panaszkodom, mert tudtam előre, ez lesz a vége. Ha úgy gondoltam megér egy verést a dolog, hát megtettem és a verés már nem is fájt. Legfeljebb csalódtam, ha elmaradt. Volt amikor megkérdeztem ilyenkor anyámat

   - Na mi van, nem versz meg?

Anyu visszakérdezett

   - Miért, hiányzik?

   - Á, dehogy! - és már szaladtam is ki az udvarra, nehogy meggondolja magát. Télen öregapám szobájába menekültem és kértem:

   - Papa, meséljen.

A mese, - most már tudom - nem is mese volt, az életről szólt és a becsületről. Szép lassan megmérgezett az "Öreg a tisztességgel, becsületességgel, emberséggel. Az életkedv, az elevenség,a jókedvre való hajlam már bennem volt születésem pillanatától.

Körmenden születtem. Nem akármilyen családot választottam. Kéthetes koromig téglagyáros unoka voltam. Utána államosították a gyárat, de mi ott maradhattunk, ott dolgozott öregapám, apám a saját gyárukban, mint alkalmazott a saját régi alkalmazottjai, vályogvető cigányok között. Én pedig ezekkel a gyerekekkel nőttem fel, rosszalkodtam, hancúroztam verekedtem velük.

  Az iskolát is velük kezdtem a berki iskolában. Berki Körmend külvárosa, a téglagyár környéke, a téglagyári cigányok és a családom lakhelye volt. Az osztályban a cigány gyerekeken kívül talán öten hatan ha voltunk, akik nem voltunk cigányok. Közülünk kerültek ki a leckenézők. Egyszer számtanból a tanító néni -Oszterhuber Gizellának hívták- olyan sok leckét adott fel, hogy már anyu mondta

   - Hagyd a fenébe, feküdj le! - mert én már csak bőgtem a konyhaasztalnál, hogy elfáradt a kezem, nem tudok már számolni sem.

Elsős voltam!

Lefeküdtem, de életem első nyugtalan éjszakája köszöntött rám.

Másnap a másik két padsor leckenézőjének kivételével senkinek sem volt kész a számtan leckéje. A miénket senki sem ellenőrizte! Gizi néni kiadta a parancsot:

   - Akinek nincs kész a leckéje, álljon sorba körmösért! - már fogta is a botját és osztogatta a körmösöket, a gyerekek vörös arccal, fájó ujjuk hegyét szorongatva, vagy köpenyük zsebébe rejtve, könnyeiket nyelve masíroztak a helyükre. Mi, leckenézők az első pad mellett álltunk és néztük a műveletet.

Én kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni. Egyszer csak a Papa ( Öregapám ) hófehér, nagybajuszos arca jelent meg és elindultam a sor legelejére.

Odatartottam a kezem a tanító néni elé. A botja megállt a levegőben. Nekem minden porcikám reszketett. Még soha nem kaptam körmöst.

   - Mit keresel itt Marika? - kérdezte.

   - Az én leckém sincs kész. - mondtam elszántan.

Gizi néni pulykavörös színre váltott és hatalmasat ütött az ujjam hegyére.

   - A másik kezedet is tartsd ide! - és már le is sújtott.

Akkora csend még soha nem volt abban az iskolában. Egy pillanatra senki nem mozdult.

Aztán a tanító néni dühösen a sarokba vágta a botot, a többi verésre várót a helyére zavarta és mintha mi sem történt volna, elkezdte a rendes számtan órát. Nekem lüktetett az ujjam hegye, de a lelkem megnyugodott.

Amikor otthon elmeséltem, apám csak annyit mondott.

   - Már látom mennyi bajod lesz az életben te lány.

Öregapám rászólt apura:

   - Akkor legalább te hagyd békén. Jól csináltad lányom.

Ujjongott a lelkem és nagyon szerettem a Papát. Kifutottam a faházba és a szén tetején kisírtam magam.

Pedig már nem is fájt a             

 

HARASO

 

     Felső tagozatba már a városba jártam. Itt szaktanárok tanították a tárgyakat. Kedvencem a magyar, a történelem, a biológia lett. A matekot utáltam, de a magyar volt a legnyerőbb. Én már minden Jókai könyvet kiolvastam hetedikes koromra.

Ötödik osztálytól belépett az orosz nyelv is. Anyám nem győzte szidni.

   - Minek ilyen marhasággal tömni a gyerek fejét?!

Én el is hittem neki és napról napra jobban utáltam ezt a nyelvet. A végén még a mateknál is undokabbnak tartottam. Épp, hogy meg nem buktam. Hetedikben már nagyon otthon éreztem magam a suliban. Padok tetején rohangásztam, cserebogarat csempésztem a visítozó "kisasszonyok" tolltartójába, szóval jól éreztem magam.

Itt is voltak leckenézők, akik oroszul jelentettek a továris ucsinyelnyicának.

Egyszer tényleg véletlenül nem volt kész a házi feladatom. Viki néni távolba meredő szemekkel ki tudja hol járt gondolatban, amikor mondták a nevemet és hogy nem készítettem el a damásnyie zadányiét. Én lapítottam.  A jelentés utáni csendre az orosz tanárnő "visszatért". Csak ennyit mondott

   - Haraso.

Én elvigyorodtam. Hát ha haraso, akkor legyen haraso!

Most már felmentettem magam az orosz leckeírás alól. A tanárnő sosem figyelt a jelentésre, én meg elkanászodtam.

Májusban aztán beütött a mennykő.

Óra elején még vigyorogtam és az előttem ülő mögé bújva együtt mondtam a tanárnővel, hogy harasó. A füzetemnek csak első és utolsó lapja volt. A többit már rég kitéptem.

   - Sorban hozzátok ki a házi feladatos füzeteket! Leosztályzom!

A világ még nem látott olyan világot, mint ami akkor volt! Félévkor megbuktam oroszból. Otthon nem bántottak, még csak meg sem szidtak. Én annál jobban szégyelltem magam, saját magam előtt. Az, hogy anyám sajnált az orosz miatt, csak még jobban nyomasztotta a lelkiismeretemet, ráadásul képtelen voltam a sok elmulasztott anyagot pótolni.

   Egyszer megbetegedett a magyar tanárnő. ( Magyar órán én voltam a menő!) Már örültünk, hogy elmarad az óra, amikor betoppant Viki néni az orosz tanárnő és bejelentette, a míg a kolléganője meg nem gyógyul, ő fogja helyettesíteni.

   - Ajaj, Mari neked annyi! - gondoltam elkeseredetten.

   - Ki olvas legszebben az osztályban? - tette fel a kérdést, kórusban hanzott a válasz

   - A Marika!

   - Kicsoda?

   - A Marika.

Úgy látszott, Viki néni nem hisz a fülének.

   - Álljon fel a Marika! - valóban nem hitt a fülének és rájöttem, engem már rég sík hülyének könyvelt el.

Sértődötten és szégyenkezve felálltam. Látszott, nem akarja elhinni, hogy ez a Marika ugyanaz a lány, aki orosz órán a legbutább az osztályban. Már nem tudom mit kellett felolvasnom, de beleadtam apait anyait. A Nemzet Színésze elbújhatott volna mellettem. A felolvasás után Viki néni lerohant a katedráról, a nyakamba borult és össze-vissza csókolt.

Most rajtam volt az elképedés sora.

   - Kislányom te egy színésznő vagy! Micsoda tehetség! Holnap a várban színjátszó próba lesz ötkor, tiéd a főszerep! Kötelező ott lenned!

Annyira elmerültem a hülyeségben a szegény tanárnővel kapcsolatban, hogy még azt sem tudtam, színjátszói is vannak. És valóban, enyém lett a főszerep.

Az előadás után pedig sztár lettem.

De ami a nagyobbik dolog, hogy év végén hármast kaptam oroszból és nem győztem jóvátenni az első félévben elkövetett disznóságomat szegény tanárnővel kapcsolatban.

Hatvankét éves vagyok, és még mindig vannak színjátszó csoportjaim. Felnőtt és gyerek csoport is, akiktől rengeteg szeretetet kapok, és sok örömet okozunk a nézőinknek és magunknak is. Sőt, oroszul egész jól tudok!

Köszönet és hála Viki néni!

 

LÁNYI TIBOR TANÁR ÚR

 

   A nyolcadik osztályt bármilyen hihetetlen, de nagy élvezettel lubickoltam végig. Elmerültem a színjátszás és a tanulás - bizony, a tanulás - örömeiben. Egyre jobb jegyeket szereztem és kinyílt a világ. Nem győztem olvasni.

A félév felé egyre többször kérdezték a tanárok, ki szándékozik tovább tanulni valamilyen középiskolában, beleértve a szakmunkás képzőt is. Nekem semmilyen szakmához nem fűlött a fogam. Szüleimnek fogalma sem volt, mi legyen velem, tanácsot sem tudtak adni. Nem azért mert nem szerettek, hanem mert valahol már lemaradtak tőlem és azt hiszem titokban azt remélték majd elmegyek dolgozni és könnyítek a terheiken. Öten voltunk testvérek és én a legidősebb. Bennem már felébredt a becsvágy, a hiúság. Állandóan olvastam, ettől apám naponta kapott dühromamot. Nem egy könyvet Tépett ki a kezemből és dobta „sparheltben" lobogó tűzbe. Először csak sirattam a félig olvasott könyveket, majd fellázadtam és visszakiabáltam, ordítottam. Ilyenkor pofonokat is kiutalt, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Most már tudom, azok a pofonok a későbbi években váltak hasznomra, mert úgy megszoktam a verést, hogy ennek ígéretével engem soha nem lehetett megfélemlíteni. Sőt, mindig feltámadt bennem a régi diáklány harci kedve.

Szóval, amikor felálltak azok, akik tovább szerettek volna tanulni, én egyre jobban szégyelltem magam a padban ücsörögve.

Amikor aztán az osztályfőnök a három legjobb tanulónak odaadta a továbbtanuláshoz szükséges jelentkezési papírokat ( ó, hogy irigyeltem, sőt gyűlöltem ezeket a lányokat!) elkaptam a Lányi Ági Köpenye szélét, amikor nagyképűen elviharzott mellettem.

   - Nekem is adj egy papírt! - sziszegtem.

   - De Mari! - és lekicsinylően elhúzta a szája szélét. Már rohant is volna tovább. De a köpenye még a kezemben volt.

   - Ha nem adsz, hazafelé megtéplek! - szívesen megtettem volna, mert az apukája ott tanított az iskolában és én imádtam a hatalmas fehér bajuszú Lányi tanár urat, a lányát pedig meg tudtam volna fojtani az irigységtől, amiért ilyen okos apja van.

   - Itt van, edd meg a papírodat! - és a padomra hajította, de az mint a pillangó a pad alá repült. Lehajoltam a nagy kincsért és az Ági után szóltam

   - Hülye majom!

Hát így jelentkeztem a Körmendi Kölcsei Ferenc gimnáziumba, de erről apámnak sejtelme sem volt. Én pedig csak titokban reméltem, hogy gimnazista lehetek, mert kísértett a bukás oroszból.

Egyszer aztán a nyár vége felé a postás betoppant az udvarba, amikor én pont az öcsémet vertem.

 -Marika, hoztam neked valamit. - kezembe nyomott egy borítékot. Ez volt életemben az első levél, amit nekem címeztek. Fogalmam sem volt, ki és miért írhatott nekem. De eszem sem, hogy a feladót megnézzem. Végre felbontottam az udvar közepén.

Szó szerint ez állt benne.

A gimnázium első osztályába felvettem.

Dr. Farkas Dénes

Ig. helyettes

Azt sem tudtam ki az a Dr. Farkas Dénes, de imádtam ezt az embert. Végre felfogtam ennek az egyetlen mondatnak a jelentését és olyan euforikus állapotba kerültem, mint még azóta sohasem. ( még most is, ahogy ezeket a sorokat írom, lúdbőrzik a hátam).

Elkezdtem sikítozni, a levelet lobogtatva rohangásztam az udvaron és azt kiabáltam

   - Felvettek, felvettek, felvettek!

Természetesen mindenki az udvaron volt egy szempillantás alatt szomszédok és a családom is. 

Apám elkapott és kitépte kezemből a levelet. Miután elolvasta, lekent jobbról balról két maflást. Ettől "normális" lettem.

Jött a lelki fröccs.

   - Erről én miért nem tudok? Kinek lesz pénze a te passziódat fizetni? Mész a téglagyárba kocsit tolni! - most ő üvöltött helyettem.

   - Azt már nem! Majd én fizetem, a mi kell! Ez gyerek nem lesz olyan hülye, mint az apja! - szólt egy égi hang. A nagy ribillióra öregapám is kicsoszogott és egy szempillantás alatt rendet teremtett.

Áldja meg a jó Isten drága Papámat.

Így lettem gimnazista.

 

SZÉP ILONKA

 

   Nagyon büszke, sőt, felvágós lettem. Egy osztályba jártam a "majmokkal".

Oroszból csak négyeseim voltak. Második nyelvként a latin és a német között lehetett választani. Nekem nem volt aki tanácsot adjon, hiszen otthon mindkét nyelv kínai volt. Én a latint választottam, Mint később kiderült, nagyon helyesen választottam. Még ma is sok mindenben előnyt élvezek a latin tudásomnak és még "villoghatok, menőzhetek is vele). Mert él ám még bennem az a régi bolond lány!

Az osztályfőnökünket Szabó Istvánnénak, Magda néninek hívták. Magyart tanított. Az én legkedvesebb tantárgyamat. Nem is volt nálam jobb magyarból az osztályban! Amikor mások reszkettek a dolgozat írástól, én alig vártam, hogy írjunk, mert amikor eljött a dolgozatok kiosztása, az enyémet mindig felolvasta a Magda néni és az osztály is szívesen hallgatta, hogy mit írt már megint a "SC". Ejtsd, söcö. Így hívtak, Schantl a vezeték nevem, már mint a leánykori.

Szép Ilonkáról kellett írni és a szerelméről. Beindult a fantáziám, mert éppen én is reménytelenül szerelmes voltam. Elsős létemre egy másodikos fiúba! Még a nevét sem tudtam akkor! Dőltek az érzések belőlem, én csak leírtam a szívem fájdalmát, Szép Ilonkára kenve az egészet. Olvadozott az osztály, ahogy hallgatták a Szabó tanárnő felolvasását.

Mikor becsukta a füzetemet, akkor jött az életemet meghatározó mondata.

   - Lehet, hogy egyszer úgy hallunk a Marikáról, mint egy híres íróról.

Belém vésődtek a szavai, bár ő ezt nem is sejtette.

Még nem vagyok híres, de írok rendületlenül. De talán nem is baj, ha késik a híresség, mert van miről álmodoznom, van miért harcolnom, hiszen nem a cél a fontos, hanem a hozzá vezető út, ugyebár?

És nekem van célom!

 

BANÓC

 

   Soha nem hallottam ezt a szót, amíg a gimibe nem kerültem. Ott egy tanárt hívtak így a diákok, akinek a tisztességes neve Német János volt. Ugyan mi mást taníthatott volna, mint magyart?

Nekünk is harmadikban!

Amikor új anyagot vettünk, mindig ő olvasta fel.

   - Nyissák ki a könyvet, (ezen meg ezen az oldalon) és olvassák maguk is. - szokta mondani és elkezdte olvasni. Imádtam a férfias hangját. Olvastam a szöveget és hallgattam őt, közben borzongtam a gyönyörűségtől.

Néha rászólt egyik másik osztálytársamra.

   - A könyvet nézze, Márta!

Én kitaláltam, hogy felhívom magamra a figyelmét, no meg azt akartam megtudni, honnét tudja, ha valaki nem a könyvet nézi, hiszen ő olvas!

Olvasás közben bámultam, amikor egy szép szerelmes verset olvasott és én is szerelmes lettem a Banócba.

Megfejtettem a titkot is.

Ahogy olvasott és sétált a padsorok között, egyre közelebb jött felém, ahogy néztem, végül ott állt mellettem, NEM TUDOTT tovább menni. Akkor felnézett a könyvből és rám szólt

   - A könyvet nézze Schantl.

Magamban kuncogva lehajtottam a fejem, amíg átment az osztály ellenkező oldalára, akkor újra elkezdtem őt BŰVÖLNI. DE nem ám akárhogyan! Ilyen gondolatokat küldtem felé:

   - Szeretlek te drága Banóc! Úgy megsimogatnám azt az ősz hajadat. Szeretlek tanár úr! - és ő megint ott állt a padom mellet - Micsoda boszorkánynak éreztem magam! A végén azt hiszem, rájött, mi a helyzet. Úgy próbálta megoldani a dolgot, hogy az addigi ötösök helyett hármasokat adott. De mit bántam én! Nekem ez jól jött, hogy óra után is odamehettem hozzá és megkérdezhettem tőle miért csak hármast kaptam. De mindig csak lightosan, hogy érezze, szeretem, és ne haragítsam magamra. Így játszottunk egészen addig, amíg a gimibe jártam. Az iskola után eltűnt az életemből soha nem láttam többé, de még mindig sokszor gondolok rá.

Nemrég találtam egy férfit, akinek olyan szép ezüst feje és borzongató hangja van, mint neki.

Csak az irodalomhoz nincs érzéke.

Sajnos

 

MOLEKULÁK

 

     Az általános iskolában híre ment, hogy az a csibész Schantl Mari mennyire megemberelte magát és milyen sikerei vannak a gimnáziumban. Már KISZ titkár voltam! Apám nem győzött miatta üldözni, de én már rég nem törődtem azzal, hogy ő mit mond.

A Batthyány kastélyban volt a művelődési ház, amit a körmendiek csak várnak hívtak és hívnak ma is. Ott volt a városi könyvtár is, ami mindennapos tanyám lett.

Ahogy az általános iskolát elhagytam, elmaradt a Viki néni színjátszó csapata is. Egyelőre nem hiányzott, mert annyi kellemes új élmény szakadt rám, hogy befogadni alig voltam képes.

Ott volt például a Dénes bácsi, akit az első hónapokban nem tudtam hová sorolni. Mármint - urambocsá' - normális-e egyáltalán az öreg?

Ő az a tanár, aki azt a levelet Írta, hogy felvett a gimibe. Dr. Farkas Dénes ig. helyettes.

Egyszerre szerettem és kételkedtem benne.

Latint és fizikát tanított. Ezt is a javára írtam. Mármint a latint. Később a fizikát is.

Szóval a tanítás után és a tanulószoba kezdete előtt egy két lánnyal mindig kint csavarogtunk a városban. Főleg a kollégium környékén, ugyanis koleszos volt az a másodikos fiú, akinek még a nevét sem tudtam. Ma már én is az ő nevét használom!

  Amikor visszaértem a tanulószobára, mindig azzal fogadtak, hogy valaki engem keresse, de senki sem tudta, hogy ki az.

Nem sokat törődtem vele. Azt hittem, csak ugratnak.

Dénes bácsi sokkal érdekesebb volt.

Színes krétákkal írt a táblára. A színeknek nevük is volt, mint aggszűz lila, jajdesárga, stb.

az egész ember egy nagyon alacsony gombóc volt, aki a táblára csak lábujjhegyen állva írt, ha ásított, a felső fogsora lecsattant az alsóra és mi majdnem megfulladtunk a visszafojtott röhögéstől. Minket, elsősöket kis molekuláknak hívott. Ha valaki nem készült órára, ha óra elején jelentette, hogy:

Első számú lemez: Nem volt villany

Kettes számú lemez: Meghalt a nagyanyja

Hármas számú lemez: Meghalt a nagyapja

Négyes számú lemez: Hascsikarása volt

Elég volt mondani csak a lemez számát. Akkor felírta a noteszébe és megbeszélte a diákkal, hogy melyik napon fogja felmondani a mulasztását. Ha akkor sem tudta a gyerek a leckét, könyörtelenül bevéste az egyest és örökre elásta magát a tanár úrnál.

Fizika órán szivarokat osztott ki mindenkinek, azt kísérleteztük, miképp mozognak a levegő atomjai. Olyan élvezetes füstölést és fuldoklást még életemben nem láttam, mint akkor. Ha neki volt az utolsó órája, akkor szublimáltunk. Ez azt jelentette, hogy a csengetés előtt úgy kellett elhagynunk az iskolát, hogy egy pisszenéssel se vegye észre senki, hogy mi elhagytuk az osztályt és a sulit. Nagy fegyelem kellett hozzá, hogy lábujjhegyen, röhögéstől vörös fejjel, zaj nélkül felszívódjunk. De micsoda élmény!

Egyszer csak meglett a titokzatos ember, aki engem keresett. Komor Andrásnak hívták és a hírek szerint Budapestről szalajtották. A művelődési ház új igazgatója volt. Irodalmi színpadot szervezett a mezőgazdasági főiskola tanulóival, de azok mind fiúk voltak. Két lány lett még a csapatban. Az egyik ÉN LETTEM! Ugyanis a Viki néni engem ajánlott! Hű de boldog voltam! És megint szerelmes! A Komor Bandiba! Egyszer korábban mentem a várba, ahol mondták, a Bandi a színház teremben próbál a szalonzenekarral. Ezt is ő hozta össze. Én függöny mögül lestem a próbát. A színpad telis tele volt hegedűsökkel, ő a zongoránál ült. A Jánosbogárkát játszották. Szíven ütött a rengeteg hegedű hangja, no és a dallam. Még soha nem hallottam ilyen gyönyörűt. Muszáj volt beleszeretnem a létrehozójába.

Aztán a színjátszó csapat Nyíregyházára ment országos versenyre. Kecskeméten megálltunk. Én vettem egy képeslapot, elküldtem a Dénes bácsinak hálából, amiért elengedett a három napos nagy kalandra. Másodikak lettünk!

Egyik unalmas órán bekopogott egy diák az osztályba Végre történt valami azonkívül , hogy éppen eltörtem a töltőtollam patronját és úsztam a tintában.

   - A Schantl Máriának jelentkezni kell most azonnal az igazgató helyettesi irodában.

Megrémültem. Melyik hülyeségemre jöttek rá megint? Volt sok!

Amint beléptem a Dénes bácsi irodájába, Ő a nagy hasával mint egy labda kigurult az íróasztal mögül és elkapta jobb kezemet. Én le voltam döbbenve.

   - Drága kislányom, gratulálok, hogy dicsőséget szereztél az iskolának. - fogalmam sem volt miről beszél és rettentően zavart, hogy a merő tintás kezemet szorongatja még mindig. - A képeslapot meg nagyon köszönöm! - már kezdett világosodni - Honnét tudtad, hogy a Cifra palota a kedvencem? - sosem hallottam addig a Cifra palotáról - gyönyörű a képeslap. -aha, ezek szerint ez van a képeslapon! - Engedd, meg hogy ezért egy kézcsókkal megköszönjem neked.

Megfordult velem az iroda. Bevillant a tintában kéklő mancsom, a kézcsók! Az első kézcsók életemben! Rémülten felkiáltottam

   - Jaj ne, tanár úr! Ezt én nem érdemlem meg! - de már ráhajolt a kezemre és TÉNYLEG MEGCSÓKOLTA! Ma sem tudom hogy mentem ki a szobájából. Csak ültem a helyemen mint a holdkóros, az osztály meg bámult.

Másnap ugyanolyan tintás kézzel mentem iskolába. Anyu azt mondta, hülye vagyok, Apu megígérte, majd egy pofonnal észre térít.

A nagy megtiszteltetés mellett, ami a kézcsókot illeti (azt pletykálták a Dénes bácsiról, hogy Szombathelyen volt püspök helyettes, de kirúgták, mert nagyon szerette a nőket. Szegénykémet a nők biztosan nem szerették viszont!)

Szóval a megtiszteltetés mellett egy nagy csapás is ért. Nagy szerelmem a Komor Bandi megszöktetett egy körmendi lányt. Egyik napról a másikra csak úgy megszöktek. Odalett a szalonzenekar.

Nekem csak a Jánosbogárka maradt és Dénes bácsi, aki még sok mindenre, egy életre felnyitotta a szememet.

Ugyanis: Non scolae, sed vitae discimus.

Ezt íratta a kis molekulák minden füzetjének első lapjára.

 

EGYETEM

 

   A nagy álmok megvalósulása szünetelt. Apám elküldött egy évre Stockholmba rokonokhoz gyerekekre vigyázni. Így egy évre szünetelt a gimi. Az egy év letelte után boldogan mentem vissza a suliba. Ez 1964-ben volt, amikor nagydolog volt nyugaton járni, pláne egy teljes évig. Rengeteget tanultam - a svéd nyelven kívül is - azt hiszem megváltoztam és egy másik lány tért haza, mint akit Apu hazavárt.

Eddig sem volt konfliktus mentes a kapcsolatunk, de most ádáz harc kezdődött köztünk. Ráadásul az elutazásom után két hónappal nagyapám agyvérzésben meghalt. Ma sem hagy nyugodni a gondolat, ha itthon maradok, tovább élt volna. Nem volt, akihez meneküljek, nagyon hiányzott a Papa! Keserűségemben Apuval kötekedtem. Ő visszavágott. Mire az érettségire került volna a sor, betöltöttem a tizennyolcadik évemet.

   - Nekem ne játszd itt a nagyhercegnőt (mindig nagyhercegnőnek titulált, ha veszekedtünk. Nem is sejtette, mennyire tetszik ez nekem!) Nagykorú vagy, tartsd el magad! Menj a háztól!- ez a menj a háztól, szíven talált.

   - Apu ne mondd ezt, mert tényleg elmegyek! - üvöltöttem vissza. Akkor éreztem igazán, hogy hiszen én nagyon szeretem ezt a veszekedős embert. Hát, még ha azt is tudtam volna, hogy ez a "kemény kiképzés" későbbi életemben milyen nagy hasznomra lesz!

De hát Apu megtalálta a gyenge pontomat és egyre többször küldött a háztól.

Én is tudtam az ő várának gyenge pontját. Iskola helyett titokban - hiszen már felnőtt voltam jogilag - munkát vállaltam. és ugyancsak titokban férjhez mentem ahhoz a régi ismeretlen nevű másodikoshoz. Természetesen otthonról is elköltöztem.

Ez megtört mindkettőnket. Aput is és engem is. Hamar kibékültünk . És ami a legfontosabb, többé soha nem veszekedtünk. Csak egyszer haragudtam még nagyon, amikor meghalt. Miért kellett elmennie? Hetven éves volt. Igazán élhetett volna még, hiszen már olyan szép volt minden és szerettem. Nagyon.

Az érettségiről és az írásról nem mondtam le, csak felfüggesztettem.

Gyerekeket neveltem, hatot. Majd dolgoztam. A " nagy pofám" miatt kirúgtak egypár helyről, ilyenkor titokban örült a lelkem, mert mindig beiratkoztam egy tanfolyamra és élvezhettem az iskolát.

Szívemből boldog voltam mindig, hogy megint beülhetek a padba! Utoljára ötvennyolc évesen rúgtak ki a Kolontári művelődési ház, könyvtár és teleház vezetéséből, mert "jól beolvastam" polgármester úrnak. Már tudtam mit fogok tenni!

Beiratkoztam a munkaügyi hivatal által indított kilenc hónapos, alapfokú nyelvvizsgára felkészítő tanfolyamra. Lubickoltam az életben, az iskola hangulatában. Ráadásul két olyan nyelvtanárt fogtunk ki, (fiatalokat) hogy ha minden tanár ilyen lenne, akkor sosem hallanánk tanár verésről.

Gyorsan eltelt a kilenc hónap. Számomra legalább is. A veszprémi egyetemen volt a nyelvvizsga. Először a szóbeli. Itt megbuktam, mert rengetegszer németet kevertem az angol szövegbe. Ugyanis az évek során nagyon jól megtanultam németül, mert két unokám született Münchenben és nehogy ne tudjak az unokáimmal és az echte Deutsch vőmmel kommunikálni! Magam is csodálkoztam, hogy a szóbeli bukta egy cseppet sem keserített el.

Következett az írásbeli. Erre nagyobb izgalommal készültem, mint a titkos esküvőmre!

Hogyisne! Hiszen egy nagyon nagy álmom teljesült! Igaz, hogy érettségim még ma sincs, de mégis véghezvittem, hogy az egyetem nagy, lépcsőzetes előadójában vizsgázhattam! Nem lehet elmondani azt a büszkeséget, örömet, amit akkor éreztem!

Ráadásul az írásbelim eredményes volt! Azért mégsem vagyok én hülye! Tíz unokám van. Tudok nekik segíteni, a két naggyal pedig egymástól tanulunk, néha angolul, néha németül beszélünk csak úgy, nagyzásból. És a nyelvvizsga óta sokat fejlődtem angolból, mert már tudom, mit nem tudok, és mit kell pótolnom.

Írni meg hát mindig is tudtam.

Ugyebár nem véletlenül vizsgáztam már egy igazi egyetemen is?!

Vivat academia,

Vivat professores!

 

 

Korcsmáros Györgyné