Metamorphozis II.rész

 

- Hát te vagy az? - kérdezte elcsukló hangon, majd megölelte, hosszasan magához szorította a fiát. Mindkettőjük számára hosszú perceknek tűnt a fájdalmasan szép találkozás. Négy év keserve, fájdalma szorította, bilincselte most keblüket egymáshoz. Mindkét férfi szeméből némán patakzott a könny. Az öreg melléből felszakad sóhaj szállt a fenyves felé, s magával vitte a hírt, hogy itt van végre, megérkezett, visszatért Gábor.

   Csuli boldog csaholással tépte Gábor nadrágjának a szárát, boldogan rohant körbe az udvaron, megrémítve ezzel Eleket, az öreg kecskét, aki felriadva bárgyú legelészéséből, ugyancsak érdeklődéssel nézte a jövevényt. Büszke kecskefejét időnként oldalra fordítva, remegő szakállal vizsgálgatta a férfit.

- Apa!- próbált megszólalni a fiatal férfi, de az öreg csendre intette.

- Hagyd ezt most fiam! - majd később, ráér ez később is!

   Karon fogta a fiát és elindultak hátra a ház mögé a teraszra.

 

 

*

 

   Mindketten békésen szundítottak a késő tavaszi, illetve a kora nyári meleg napsütésben. Az asztalon egy nyitott üveg Bacardi, amiből talán, jó ha háromujjnyi hiányzott, valamint egy bontatlan üveg Szekszárdi vörös. Teás és kávés csészék szunnyadtak ugyancsak rendezetlen halomban. Az egyikben egy hátára fordult bogár küzdött az életéért a csésze alján maradt ragacsos kávézaccban.

   A puli a fiatalabb férfi lába mellett aludt. Időnként riadtan megrándult. Álmodott.

   Az idilli csendet, a házban lévő telefon csörgése verte szét. Mindketten egyszerre eszméltek fel, s mindketten elindultak a készülék felé, de az apa leintette a fiát.

- Hagyd csak fiam, biztosan, valamelyik vadász lesz az.

- Tudod tavasz van, itt van a bakvadászat ideje, most mind azt akarja hallani hogy hol van a legszebb, a legnagyobb bak,- mintha én lennék az apjuk, jegyezte meg epésen és közben felvette a készüléket.

- Igen, tessék! - te vagy az Bélám, mi újság van barátom?

 

   Gábor lábait Csuli bozontos hátára tette s így évődött a kutyával. De azért fél füllel bele-bele hallgatott a beszélgetésbe, majd hátrafordulva be is nézett a házba, mert az apja már percek óta csak hallgatott, vagy éppen annyit mondott, - hogy talán nem lesz baj, talán csak téves diagnózis az egész.

   Érdeklődve nézte apját, amint az a beszélgetést befejezve gondterhelten jött ki a házból Csendben leült az asztal mellé, maga elé vette az üveget, lecsavarta a kupakot és egy hatalmas adagot öntött a poharába. Csak egy pillantással és az üveg megbillentésével kérdezett rá fiára, hogy ő is kér-e az italból. Gábor nemlegesen rázta a fejét.

- Baj van apa?

- Azt hiszem, igen nagy baj van fiam! - mondta elkeseredett hangon a férfi. Eddig még nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam. De hát nincs értelme tovább halogatnom. Mariann súlyos beteg! Már hónapok óta kórházban ápolják. Eddig azt hittük, hogy legyőzi a kórt és meg fog gyógyulni, de ma közölték az apjával, hogy nincs tovább, talán ha órái, percei vannak hátra!      

   Miközben ezeket a súlyos szavakat mondta, szeméből egy kövér könnycsepp indult útjára a cserzett arcon. 

   Gábor megkövülten és falfehéren állt percekig. Nem bírt megszólalni, s nem bírt az apjára nézni. A szégyen és a fájdalom vegyes érzése teljesen megbénította. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Öt éve, amikor elváltak, azt mondta neki a nő: Gábor, soha az életedben nem fogod ezt a döntésed megbocsátani magadnak. Soha, érted,- soha az életben nem leszel többé boldog! És ő valóban, azóta is boldogtalan volt, s most ott állt bénultan, mert az a nő, akit mindig is szeretett és imádott, aki mindenét neki adta, most éppen meg fog halni.

- A megyei kórházban fekszik, - Egerben! Húsz perc alatt odaérsz!- mondta csendesen a földet néző apja.

 

­­*

 

- Tudtam, éreztem, hogy eljössz! Éreztem, hogy addig nem mehetek el!- mondta  fátyolos hangon a nő. Gyenge, erőtlen kezével görcsösen markolta a férfi kezét,  

- Ne sírj életem, ne sírj!- vigasztalta a férfit. Én most már boldog vagyok. Boldogan megyek el. Látod?- jó az Isten, ő tudja, mit akar. Téged is visszahozott nekem. Hallod Gábor?- ne sírj, most már minden rendben lesz!- mondta, majd láthatóan megkönnyebbülve lehunyta a szemét. Hosszú hetek óta ismét nyugodtan és békésen aludt...

   A férfi sokáig, órákon át ül, és várt Mariann ágya mellett. Nézte a nőt!- Nézte, és folytak a könnyei. A kétségbeesés, a rátörő felismerése a végnek, a végzetes tévedésének, teljesen letaglózta.

   Az elmúlt négy meddő év, és annak a tudata, hogy ez alatt az idő alatt egyszer sem volt képes, legalább felhívni Őt, most kegyetlenül marta a lelkét. Marta, azért is, mert apját sem hívta, nem kereste. Nem keresett senkit, - mert dacos volt és büszke, mint mindig, ha magáról volt szó!

   Fogta, simogatta a nő sápadt kezét. Többször fölé hajolt az alvó nőnek, s lágyan puszilta az arcát, finoman csókolta az ajkát.

   Látva, hogy jelenléte és önnön konokságának láncát szakító, hevesen fellobbanó, kitörő szerelme, simogatása, hogy simítja ki a halálos kór által megkínzott, már-már csonttá soványodott arcot, ismét belső zokogásra kényszerítette. Rázkódott az egész teste, ezért óvatosan felállt a nő ágya mellől és csendben kiment a folyosóra.

 

 

*

 

    Később több mint egy órán át beszélgetett az orvossal. Aztán abban maradva, mivel a gyógyszerek és látható megnyugvásának együtthatása most jótékony állomba ringatta Mariannt,- nincs értelme zavarni, így hogy holnap korán reggel bejön és megbeszélik a további tennivalókat, elindult hazafelé.

 

 

*

 

...Már egy csepp ital sem volt az üveg alján, sőt a boros flaska is üresen tátongott, amikor apja felállt az asztal mellől. A hűtőszekrényhez lépett, s kivett egy újabb üveget. Ránézett fiára.

- Nem, ma már nem iszom többet! Elég volt Apa! - reggel megyek és elrendezem, hogy Mariannt még a héten szállítsák ki Németországba. Megvannak a kapcsolataim. Remélem nem érkeztem későn. Az orvos is azt mondta, hogy egy idehaza nem elérhető, megfelelő gyógymód még visszahozhatja őt nekünk.

- Ezt mondta?- kérdezte csak úgy önmagától az öreg. Hát, ha ezt mondta, akkor bizakodjunk benne, hogy igaza is lesz. Most viszont fiam menjünk, tegyük el magunkat holnapra, mert úgy érzem, holnap rendkívüli napunk lesz.

 

*

 

Gábornak nagyon nehezen jött álom a szemére. Annyi fájdalom volt benne, hogy azt hitte, megszakad a szíve. Nem tudta kiverni az emlékezetéből Mariann látványát. Az öt évvel ezelőtti csodálatos, isteni szépségű nő mivé lett. Húszkilósan feküdt az ágyában, és a korábban oly csodálatos szempár helyén a halált vélte felfedezni. Már beleköltözött- gondolta borzadállyal. De az orvos, az orvos azt mondta, hogy még mindig van remény,- csapongtak gondolatai. Belekapaszkodott az orvos biztató szavaiba: „sajnos itt Magyarországon nincs megfelelő felszerelés és gyógymód, de kint Németországban talán igen!" Gábor tudta érezte felelősségét, legalábbis abban, hogy bármi is történt akkor, bárhogy is alakultak a dolgok, azért érdeklődni érdeklődhetett volna. Ha nem is Mariannt, de az Apját felhívhatta volna. Kegyetlenül fájlalta, hogy nem tette, de azt is látta, hogy ebbe, az önsajnálatba, a hibakeresésbe most nincs idő belemenni. Azonnal kell cselekedni! Talán az Isten akarta így, hogy még ideérjen. Eszébe jutott, az elhatározás megszületése. Egyszer csak előbukkant ez a kérdés, és pár napon belül már itt is volt. Talán Isten akarja, hogy megváltozzanak a dolgok. Isten nem akarja,- nem akarhatja Marian halálát.

   Így is lesz, viszem magammal, s ha törik, ha szakad, meg fogjuk gyógytani! Bár már-már hajlott a pesszimizmus felé, - vagy még inkább, az idő kegyetlen múlásával egyenes arányban egyre racionalistább lett, - ám mégis élt, pislákolt benne a remény. A kimerültségtől és a nyomasztó gondolataival való hadakozástól, végül álomba zuhant.