Peterdi Nagy László: Nyár és szerelem, Debrecen

A belgák például, így mondják. - Szép nyarunk volt az idén. Kétszer is voltunk moziban. Hát, én meg elmentem Debrecenbe!

A múlt század ötvenes éveiben Debrecenbe száműzték a Pesten már kényelmetlenné vált színészeket. Mint száz évvel korábban szegény Petőfit, majd meg az - ugyanolyan szegény - fiát is. A Lónyay utcai Református Gimnázium bezárása után ott folytattam tanulmányaimat jómagam is. Eljárok oda minden évben most is. - Végig a Fő utcán a Nagytemplomig, s aztán be a Kollégiumba. Onnét már csak egy lépés a piac. Egy lépés, amit minden reggel mindenki meg kell, hogy tegyen, ha tájékozódni akar a Világ állapotáról. - Meg is teszi, Hatvany professzor, Csokonai és Fazekas Mihály óta ma is minden nap mindenki.
A visszainduló vonatot rendszerint az állomás előtti nagy téren szoktam megvárni. A nagy szőnyegbombázás után ezt nem építették be újra, hanem parkot formáltak belőle, majd - parkolót. A tér túloldalán, a Takarékpénztár épületének tetején ott forog még most is a színes üveg Glóbus. Száz éve hívogatja a német, osztrák és cseh befektetőket, hogy építenének kereskedőházakat ide. - Két szőnyegbombázás között. A padok támláját eltüzelték már a környék szegényei, de én azért szívesen elüldögélek itt. Legutóbb is, amint rakosgatom táskámból az elemózsiát a padra kifelé, és lotyogtatom hozzá a kannás bort, hallom ám, hogy megcsikordul hátam megett a kavics. Megfordulok, és látom, hogy egy fiatalember tart felém. De - nemcsak úgy, mint aki most épp erre sétál. Hanem - mint aki egyenesen engem célzott meg. Szinte belém fúródik a tekintete. - Mint a múltkor, azé a másiké, az újpesti Metrón. Nem szólalt meg sokáig az sem, csak már az állomáson, amikor indult a kocsiból kifelé. Előttem való elhaladtában vetette oda: "nem tudtok megdögleni"! A foga között szűrte a szót. De nem volt ez egy támadó, vagy kihívó megjegyzés azért. A korosztályommal kapcsolatos véleményének tárgyilagos összefoglalása volt csupán.

Most megijedtem azért egy kicsit. - Csak nem néz ez is holmi hajléktalannak, vagy egyéb szélsőségnek itt engemet? De - nem, mert halkan, tisztelettudóan szólít meg. - Kedves bátyám, ha nem haragszik, tessék mondani, ugye, hogy abban az üvegben vodka van? És úgy várja az igenlő választ, mint egy régóta folyó, számára igen fontos vitában való végső döntést. És most valahogy alacsonyabb, zömökebb és kerekebb, valahogy "parasztosabb" is, mint amilyen a metrón volt. És így még jobban emlékeztet Soós Imrére. Hányszor láttam, amint kezében kis disznóbőr táskájával, átsietett ezen a parkon! A pesti gyorshoz igyekezett ő is, ami a filmgyárba, s a halhatatlanságba vitte. - Akkora szüksége volt akkor a világnak erre a "rusztikusságra", erre a kamaszos életerőre és életvágyra, élet-megkívánásra, ami még az utcán is úgy sugárzott belőle. Ez tette Rómeóját is olyan felejthetetlenné: ez a forró, sistergő, rekedten bugyborékoló megkívánás, amellyel vékony és törékeny, szőke Júliájához, Örkény Évához közeledett.

Csaknem ilyen elszántan ront itt is most nekem ez a fiú. De nem engem néz, még csak nem is a műanyag kannát, amit továbbra is zavartan kotyogtatok, hanem azt a fehér üveget, amelynek karcsú nyaka kinyúlik a zsíros sporttáskából. - Tényleg ám, a vodka! Amit egykori padszomszédommal, a mostani Fejes tanár úrral akartam meginni, ha végzett a Kollégiumban. - Lám csak, hát ez kellene neki! Invitáló mozdulatomra óvatosan, tisztelettel ereszkedik le mellém a padra a fiú. Megnyugtat, hogy Debrecenben nem verik még a hajléktalanokat. Úgy hogy "üldögéljék" csak nyugodtan, biztat. - Hanem, amikor megláttam az arcát, kedves bátyám, azt hittem, menten megüti a guta. Tudja, én orvostanhallgató vagyok kint a Nagyerdőn, és azt tanultam, hogy ilyenkor legjobbat egy kis szíverősítő tesz. Láttam, hogy kéznél is van éppen. Hát azért szóltam csak.

Része legyen benne! - mondom, és egy mély sóhajtással kiteszem az üveget a padra kettőnk közé. Meghúzzuk jól, és elismerően hallgatunk rá egy kicsit. Aztán megkérdezem. - Mondja, maga ennyit foglalkozik itt minden öreg csavargónak az arckifejezésével? - Nem, azt mondja, csak így délután kettő és három között. Ilyenkor ő mindig bent van a városban, és tanulmányozza az emberek arcát. Abból pontosan meg lehet állapítani, hogy ki milyen betegségben szenved, és hogyan fog meghalni. - Stimmel, mondom. - Ilyenkor szoktam körülnézni én is annak idején. És arra az egyetlen gyönyörűséges órára gondolok, ami a miénk volt az ebéd és a délutáni szilencium között a Kollégiumban. Amikor én is épp ilyen megbűvölten róttam a három templom között a báránybőr kucsmás "pógároktúl" nyüzsgő, szeles utcákat. A középsőben hosszú évekig éppen az egyik rövid nyakú, meleg barna szemű, később apámmá előlépett kollégista elődöm volt a segédlelkész.

Lám csak! - A szakszervezet támogatta előfizetéses ebéd meg a saját kontóra hozzá rendelt nagyfröccs elfogyasztása után, kilép most az Arany Bika kapuján Téri Árpád színidirektor úr is. Irha bundája hanyagul a vállára vetve. Összeakad Vámos László főrendező úrral, aki a délelőtti próba végeztével, sötétkék kord télikabátban, vastag nyersgumi talpú cipőben, félrecsapott baszk sapkában húz át a téren. Betérnek a szálloda kávézójába, ahol ilyenkor sok érdekes emberrel lehet találkozni rajtuk kívül is: a már Pestről pendliző Szabó Pállal és Juhász Géza helybéli irodalom professzor úrral, a hazalátogató Sarkadi Imrével, meg a szintén egyik méregerős Kossuth cigarettáról a másikra gyújtó Obersovszky Gyulával, aki ez idő szerint éppen az MDP megyei lapjának a kulturális rovatvezetője.

Szinte minden délután találkozom az utcán a 424-es mozdonyként robogó Márkus Lászlóval és Latinovits Zoltánnal, meg a frenetikus kis táncoskomikussal, Szendrő Józseffel is. A Hamletben Mensáros játszotta a címszerepet, Claudiust pedig, meglepetésre, a huszonéves Márkusra osztották. És bár ragyogóan megoldotta a feladatot, a színházi szakma az óta sem szűnik csodálkozni ezen a választáson. Több mint fél évszázaddal később, már az emlékkönyvben, az akkor Ophélia szerepét alakító Örkény Éva árult el valamit, ami némi fényt vethet a szokatlan szereposztás titkára. - Gertrudis királyné ugyanis Simor Erzsi volt. - „Az őrülési jelenetben a királyi pár döbbenten figyeli a megbomlott agyú szerencsétlen lányt, és egy-egy mondattal kommentálják a történteket. Laci ezt nem tudta elviselni, hogy ő - akár egy jelenet erejéig is - félre legyen állítva, és alattomos játékba kezdett Erzsivel. Összefogódzkodtak, és szép lassan tangót kezdtek táncolni, persze a közönség számára láthatatlanul. "

Téri Árpád jó igazgató volt, és már a fiatal Márkusban felismerte azt a vonást, ami aztán igazán nagy színésszé tette: a csillapíthatatlan szereplési vágyat. „Osztályidegen" származása és kultúrája következtében igazi igényességgé fejlődött hiuságával párosulva, később ez szinte csodákat művelt. Így fedezett fel egy egészen új, Nyugaton is még csak most kapizsgált Claudiust is. - A cselszövő és „vérnősző barom" helyett egy reneszánsz kultúrával áthatott, tehetséges embert, aki csupán „érvényesülni" akar. - Ahogyan ez már nálunk is általánosan elfogadott lett az óta, mindenáron. Jómagam, a karzaton szorongó „brúgó" (első éves kollégista kisdiák) ebből akkor nem értettem meg persze semmit. El kellett teljen még jó néhány évtized, hogy - Peter Hall londoni előadása, Lawrence Olivier és Kenneth Branagh filmje, továbbá Updike regényének a közvetítésével - megértsük, és elfogadjuk mi is ezeket a - most már Nyugatról jött - embereket.

Csaknem pontosan így került Márkus Madách Színház, szintén Vámos László rendezte Hamlet előadásának Claudius szerepébe. Beugróként játszotta el. Itt Kiss Manyi volt a partnere a királyné szerepében. És ugyanezt művelték az „őrülési jelenetben", a többi szereplő fuldokló kacagása mellett. Gyanítom azonban, hogy akkor ez már nem csak a debrecenihez hasonló színészi csínytevés volt. Brook is, Gábor Miklós is írja a könyvében, hogy a Royal Shakespeare Theatre Company kelet-európai vendégjátékain maga a közönség kezdte el „átrendezni" az előadásokat. - Kezdett változni a Világ, és kezdte másként látni a Hamletet is. A dán királyfi érdekelte még, de nem úgy, mint főhős, akitől a „megoldás" várható. Lehet, gondolták akkor már egyre többen, hogy nincs is megoldás. De szerencsére, Claudius és Gertrúd még voltak. Márkus és Kiss Manyi pedig, nem filozófusok voltak (abból már akkor is nagyon sok volt itt körös-körül), hanem színészek. És mivel a tangózás miatt már túl sok figyelmeztetést kaptak, elkezdték hát azt játszani, hogy - azért sem tangóznak. És ettől persze még inkább rájuk figyelt mindenki. Ophélia halála és Hamlet összeomlása után, tőlük kezdték várni a „megoldást", szegényektől.
Őrzök az emlékezetemben egy „civil" képet szegény, megboldogult Mensáros Lászlóról is. Egy nagy fehér babakocsit tologat az Arany Bikával szemben, az árkádok alatt. - Hamlet, aki papucsférjet játszik a Három nővérben. '56 után leültették, aztán meg pincér lett a szigeti Casinóban. Ha csak, nem játszotta azt is.
- Milyen most a színház? - kérdem a fiútól könnyedén, mintha csak tegnap mentem volna el. És úgy is válaszol, akárha tényleg egyivásúak lennénk itt mindannyian: ő és én és a nagy elődök.

- Sokat romlott, válaszolja komolyan.
- Az a helyzet, magyarázom, hogy ezek akkor ki voltak tiltva Pestről: kényszerűségből verődött itt össze ez a sok tehetség.
- Így van ez most is! - vágja rá keményen, kihívóan.
- Jó, jó, de ők vissza is mentek ám Pestre, amint csak lehetett.
- Minek már magának visszamenni? - kérdi őszinte csodálkozással.
- Nem nekem, hanem magának! - szabadkozom.
- Nekem az meglesz itt is, nyugodjon meg! Vannak ám előnyei ennek a városnak is! A professzorunk például Svédországba jár ki operálni. És így jobban jár anyagilag is, mintha Pesten nyűné az idegeit, forintért.
No, erre iszunk még egyet, és kétfelé szedem a maradék parizeres zsemlét.
- Szóval, infarktusra, agyvérzésre - vodkát, kérdem bizalmasan a földit.
- Orvosi szempontból a konyak jobb, oktat komolyan. - De ide most mégiscsak vodka kellett, vagy pálinka. És bátyámhoz az jobban is illik egy kicsit.

Megértem végre. Persze, hát ezt az igazságot kereste ő ma az utcán egész délután! Ehhez a felismeréshez kellettem én a szederjes képemmel, a régi idők színházával meg a Kollégiummal. Hogy - mihez mi illik. Hogy a kapitalizmus és a globalitás legfelső fokán is ki lehet szabni egy embert, egy várost, sőt akár egy egész országot is, egymáshoz természetesen illő anyagokból. És, hogy - éppen úgy az igazi!

Éreztem, hogy neki is ezek a dolgok járnak a fejében. Hát - afféle stafétabotként - átnyújtottam neki a félig kiivott vodkásüveget. Úgy is vette át, olyan komoly orcával és olyan nagy elővigyázattal, mint akire most egy igen fontos és kényes ügyet bíznak rá éppen. Ugyanilyen szertartásos, komoly képpel kísért ki a vonathoz is. Tisztelettel végignézte, hogyan kapaszkodom fel a csípős húgyszagot árasztó kocsiba, és helyezkedek el a kibelezett ülésen. Aztán néztük csak egymást a mocskos ablaküvegen át, mint két hortobágyi ponty a debreceni piacon, akiknek már semmi nem jut az eszébe. De ő vállalta még ezt az egészen együgyű és groteszk formáját is az összetartozásnak. Álldogált ott még egy kis ideig, aztán komoly arccal, háromszor megemelte a vodkásüveget. Ezzel a suta tisztelgéssel búcsúzott el tőlem és a „fényes szelek" egész nemzedékétől.

Mire le tudtam engedni a beragadt ablakot, javában húztunk már az állomásról kifelé. De azt láthattam még, hogy miként száll fel a villamosra az én fiatal barátom. - Két megálló között. Az állomás előtt mindig lassító, csikorgó öreg járműre mi, egykori gimnazisták, csak úgy egyszerűen felugrottunk. Pedig akkor még volt kalauz is. Azóta azonban csupa üveg, csillogó-villogó Ganz-Henslett kocsikra cserélték ki az ütött-kopott kocsikat. Ezeknek zárt peronja és automatikusan csukódó ajtaja van. A sínek a régiek maradtak viszont, és így, ha jól hallom, csak csikorogni meg vánszorogni tud bizony a gyönyörű új villamos is. Utódom egész természetességgel lép oda azonban a mozgó járműhöz, és megnyomja a felszállási szándékot jelző piros gombot. - Menet közben! A vezető, pedig lassít, és kinyitja az ajtót neki. - Két megálló között, a kanyarban. Csak nem fog összeveszni egy ilyen csekélység miatt a Körhinta és az Állami Áruház, a Honfoglalás, a Széchenyi, a Bánk bán és a magyar vidék többi "pozitív hősével"? Bólintok, és megkönnyebbülten ereszkedem vissza az összevissza hasogatott műbőr ülésre. Engem elküldtek ugyan az Intézettől, öt perccel a végső győzelem előtt. De az élet azért megy tovább. Új és új "Jánosok" jönnek. Legfeljebb nem olyan naivok már, mint mi voltunk annak idején. - Nem kelet-, hanem közép-európaiak!

 

Kép forrása: old-ikarus.hu

Peterdi Nagy László