Sínen vagyunk

 

a párhuzamosok a végtelenben összeérnek...

Van abban valami furcsa, különleges érzés, amikor az ember a sínek közt gyalogol... Ha fel tudod venni a talpfák ritmusát, nem kell figyelned a rögökre. Rábízod magad az ütemre, s ha felmered emelni a fejed, hogy ne csak a lábad elé nézz, hanem megcsodáld a tájat, érezd magadon a szelet, a vihart vagy az esőt, esetleg a vércse vijjogását, akkor ebben az egyenletes „zakatolásban" olyan, mintha sínen lenne az életed.

 

Persze ehhez vidéken kell élni, olyan helyen, ahol bezárták a szárnyvonalakat vagy legalábbis ritkán járnak a pálya miatt lassúságra ítélt mozdonyok.

A párhuzamos egyenesek a végtelenben összeérnek, tanultuk fizika órán, és tényleg, a sínek nem csak a kanyarban találkoznak, hanem valahol odébb, a látóhatár peremén, ameddig a szem ellát...

 

Olyan helyen élek, ahol nem csak szárnyvonal van, hanem nagyarányú kisebbség is, amely romának vallja magát, s ha valaki mégsem vallaná magát annak, hát vallja őt más. Nem itt nőttem fel, s nem így. Időbe telt, mire elfogadtam, megértettem ebből a borsodi tájjellegből valamit, megszoknom a mai napig nem sikerült. Talán mert párhuzamokat látok, és sajnálom magunkat, a magunk sorsát a romaság görbe tükrében.

 

Sokak szájából elhangzó vádak a romák által elpazarolt segélyek, az elvert támogatások, a felélt, „égből kapott, nekem jár" ajándékok... valóban, másképp gazdálkodnak a javaikkal, látszólag. Mert látszólag a szemükre vethető, hogy nem gondolnak a jövőre, a következő évre, a nyugdíjra (mert a romák átlagéletkora jó, ha eléri az 55 évet), s kérdem: egy tízmilliós nyeremény esetén melyikünk gondol arra, hogy egy új autó helyett munkahelyet teremtsen, hogy egy új lakás helyett befektessen, vagy egy kiadós, külföldi nyaralás helyett megtanuljon egy idegen nyelvet vagy elvégezzen egy iskolát? Melyikünk tudna pazarlás helyett gazdálkodni a milliókkal? Ami nekem nagy, másnak lehet, hogy csak egy vacsora, esetleg egy lakosztály egy éjszakára. A gondolkodásban lévő másságokat nem lehet pénzzel betömni, hiába hisszük azt, hogy pusztán pénzadományokkal megválthatunk másokat és a saját képünkre formálhatjuk őket... Olyanok vagyunk, mint BB, a Nagy Testvér, aki azt hitte, hogy boldoggá tesz majd egy-két embert, mert a zsebébe pergeti tíz évi keresetét... és lám, a „szerencsések" sem voltak feltétlenül szerencsések, mert azt a „sokat" olyan picire aprózták, amely mennyiségben gondolkodni tudtak... És az iskolákban sem attól lesznek jobbak a gyerekek, mert UNIO-s támogatással számítógépeket vagy új tornatermet kapnak...

 

A párhuzamosok a végtelenben összeérnek....

 

S látom, hogy az ítélet néha csak abban feszül, hogy kinek mi a kicsi és mi a nagy. S ami nekem kevés, lehet másnak sok... Árvíz után segélyszállítmányok, ruhák, élelmiszerek, takarók... emberek, nagyobb részt romák, akiknek mindenüket elöntötte a víz, nem is először. Ölre mennek, marják egymást egy-egy zsákért, szemük élesen jár, mint a ragadozó madáré, hol csaphat le valami zsákmányra, kivel keljen birokra egy kis darab valamiért az igazságos elosztás jegyében. Hogyan várhatnánk el, hogy lássa, hogy amennyivel többet akar markolni magának, annyival kevesebb jut annak, aki rászorul? Hogyan várhatnánk el, hogy lássa, miközben „nagyjaink" egy része sem látja, hogy minden elsikkasztott Forinttal kevesebb jut annak, akinek a puszta megélhetéséhez szüksége lenne rá? Ha feldobnék a levegőbe egy szatyor húszezrest és pergetné a szél, kevesen lennének, akik nem mennének ölre, csakhogy többet markoljanak az égi adományból. Még kevesebben lennének, akik megkérdeznék a másikat: Neked hány gyereked van? Nekem egy sincs, ezért átadok neked néhány bankót.... És láttam magát magyarnak valló embereket, akik - bár kár nem érte őket- sáskaként estek a dobozoknak és zokon vették, hogy a segélyszállítmányokból nem vehették ki a (szerintük nekik járó) részüket. Éhes emberek közt farkastörvények vannak, szegényházban Farenheit szerint sem lehet rendet tartani...

 

A párhuzamosok a végtelenben összeérnek...

 

Valahol kezembe akadt egy német tanulmány: rólunk szólt. Hiányolta a magyarokban, hogy nem elég precízek, lazább a hozzáállásuk a munkaidőhöz, nem elég elkötelezettek a munkahelyeik iránt, nem elég előrelátóak és nem szeretnek megtakarítani... Azt éreztem abban az írásban, hogy tulajdonképpen az a baj, hogy magyarok vagyunk és nem svábok. Aki járt már az osztrák-magyar határ környékén, pontosan érezheti a mentalitásban és az anyagi helyzetben rejlő különbségeket... Nem több és nem kevesebb ez, mint amennyi a romaság és a magyarság mentalitásában és anyagi helyzetében különbségként észrevehető. Nem csoda, hogy kicsit nyugatabbról úgy néznek ránk, mintha cigányok lennénk... nem mintha ebben a mondatban nem lenne valami degradáló, de ez már természetes, ugye? És a cigányokkal sincs más baj, csak annyi, hogy nem magyarok. Mert a többség jogán mi vagyunk a tökéletesek. A kultúrájukban van egy csomó minden, amiről nem akarunk tudomást venni, és úgy akarjuk megtanítani a kutyát nyávogni, hogy macskául beszélünk hozzá. Nem akarjuk figyelembe venni, hogy a kultúrájukban a beszéd tartalma helyett a beszéd közben használt gesztusok sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, mert a mozgás sokkal inkább a sajátjuk, így közelebb állnak a tánchoz, a zenéhez, mindenhez, ami kicsit rendszertelenebb, kicsit „szabadabb", mint az általunk elvárt és megszokott. Persze megértem... az ember szereti, ha a saját házában nem máshoz kell alkalmazkodnia. Csak az a nagy büdös helyzet, hogy ez van, össze vagyunk zárva, mint az általános iskolában a korcsoportos osztályok, jobb és rosszabb tanulók egyaránt, és ebből kell kihoznunk a legjobbat...

 

A párhuzamosok a végtelenben összeérnek...

 

Nemrég egy alapítvány vezetőjével beszélgettem. Fennhangon hirdette az igaz emberi értékeket és szidta a cigányokat, meg akarta fordítani Magyarország sorsának kerekét. Egyébként rendszerint multiknál vásárol, mert arra nincs ideje, hogy magyar termelőktől szerezze be a konyhára valót... A cigányság története egy kicsit olyan, mint a miénk. Volt idő, amikor a teknővájók, az üstfoltozók, a zenészek, a rezes cigányok meg a kosárfonók is hozzátették a maguk munkáját ahhoz, amit nemzeti összjövedelemnek nevezünk. Később kivették a kezükből ezeket a szakmákat a „nincs rá szükség" illetve „nem műanyag" címen, ahogy a „Nagy Rendszerváltás" után sorra bezárták a gyárakat vagy a nem „profitorientált" részlegeket és szárnyvonalakat. A külföldön szorgalmasnak, barátságosnak mondott magyar ember léhűtő és pesszimista lett, és farkasa azoknak, akikkel együtt él. Azok által lett megítélve, akik elvették a munkát, mint amikor a nőt az kurvázza le, aki megdugja.

 

A sínek nem csak a kanyarban találkoznak, hanem valahol odébb, a látóhatár peremén, ameddig a szem ellát...

 

A látóhatár pereme, a remény... a képzelet és a valóság pereme...

ahogy közelebb mész hozzá, úgy távolodik...

 

a párhuzamosok valahol összeérnek, valahol a távolban, addig is megyünk,

 

zakatolunk egymás mellett.

 

Kabdebon Violetta