Answer: Cukros költő

Avagy, találkozásom az első lírikussal...

 

Cukros költő

 

 

Végre csengettek.

Felszabadultan tódultunk volna kifelé a máterből, az ilyenkor nagyon is keskenynek vélt kapun át, de akkoriban ez nem így működött.

Csakis tanítói kísérettel, páros sorban lehetett elhagyni az iskolát.

Melinda néni felemelte a kezét a lengőajtó előtt, az osztály megállt.

- Második cé, viszontlátásra! - mondta, és várakozóan végignézett rajtunk.

- Viszontlátásra.a.a... - visszhangzott a folyosó a kórusban szóló gyerekhangoktól.

Pár lépcső, azután a kerítéskapu, és várt a kinti világ.

- Gyere, vegyünk fruttit a Lili néninél, van egy forintom - csalt a kis Simkó Pityu.

Egy forint! Kész vagyon! Tíz és húszfilléresek után, amelyet snúrozással nyertünk egymástól, bizony az. Akkor irány Lili nénihez.

Lili néni... Az apró szívek elcsábítója. Vörös haját kontyban hordó, mosolygós asszonyság. Boltjában minden kapható volt, az édességektől a játékokon át az iskolai felszerelésig. Jó kereskedő módjára akár egyesével is lehetett nála a csemegékből vásárolni.

Beléptünk a kis üzletbe, az ajtó fölötti csengettyű jelezte, vevő érkezett.

- Forintért a fruttiból - adta elő az igényünket Pisti.

Egy padban ültünk az első sorban, ő apró termete miatt, én pedig csak onnan olvashattam biztonsággal a táblát, rövidlátó szemeimmel. Igaz, a méreteink sem nagyon különböztek egymástól.

- Az tíz darab - mondta Lili néni elmaradhatatlan mosolygással, miközben újságpapírból csavart maga készítette tölcsérbe számolta az édességet.

- Te melyiket csíped? - kérdezte barátom.

- Én a zöldet.

Ebben maradtunk. Ahogy rágtuk a fruttit, csoportosulásra lettünk figyelmesek. Gyerekek vettek körül egy fekete, félrecsapott sapkát viselő alakot, aki kimagaslott közülük. Hevesen magyarázott, kezét időnként felemelte, másikban papírfecnit tartott.

Közelebb mentünk, akkor vettem észre, a hosszú, kopott kabátot viselő férfi egy kilométerkövön áll. Hát ezért tűnt olyan magasnak.

- Ki ez? - löktem oldalba Gyulai Gabit, az egyik osztálytársamat, aki áhítattal nézte, miközben valamit szopogatott.

- Ez a cukros költő - suttogta.

Nem nagyon tudtam feldolgozni, amit mondott. A költő szót sem igazán, de azt, hogy mitől cukros, végképp nem.

- Felépíti mozsaras ágyúját, és lelövi vele Kossuthnak kalapját! - szavalta fennhangon a nagykabátos, élénken gesztikulálva.

Pityu rám nézett, azt hiszem, magam is érthetetlen képet vághattam, mert mindketten elkezdtünk kuncogni.

- Ti ezt viccesnek találjátok? - kérdezte az alak, ahogy lekászálódott a kőről.

Nem mertünk megszólalni.

Összehajtotta a papírt és betette az egyik zsebébe, a másikból pedig egy zacskó savanyúcukrot vett elő.

- Vegyetek! - nyújtotta felénk.

Vettünk.

Körbekínálta a többieket, majd eltette. Kezébe egy újabb gyűrött papírlap került, felkászálódott a szónoki oszlopra, sapkáján igazított egyet, majd belefogott.

- Mert milyen is a csibe? - megállt egy pillanatra, aztán folytatta. - Mint a tyúk, csak kicsibe. Hehehe...

Nevetni kezdett, hiányos fogai néha láttatták magukat. Nevettünk mi is mindannyian.

Egyszer csak valaki a vállamra tette a kezét. Anya volt.

- Te mit csinálsz itt? - nézett rám rosszallóan. - Gyerünk haza!

Otthon aztán elmeséltette velem az egészet.

A történetből egy dolog izgatta fel igazán.

- Cukrot adott? Soha ne fogadj el idegentől édességet, megértetted? Ezek az igazi rosszemberek!

Rosszemberek? Nekem nem tűnt annak.

Eltelt néhány hónap és nagyanya mesélte, hogy egy fura figurát vittek el a rendőrök, mert bejelentést kaptak, miszerint zaklatja a környék iskolásait.

- Kiderült, egy szó sem igaz az egészből, csak egy ártalmatlan, önjelölt fűzfapoétáról van szó - mondta tovább -, akinek az az egyetlen bűne, hogy saját költeményeit jobb híján a zsenge korosztállyal osztja meg. Hogy a cukrot miért osztogatta? Talán ezzel próbálta ifjúi közönségét szó szerint magához édesgetni.

Még kétszer láttam a környéken hasonló átéléssel szavalni, aztán végképp eltűnt.

Mamám úgy fogalmazott, lehet, hogy már az égieknek osztja a cukorkát, miközben verseit valamelyik felhőn állva olvassa fel.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#9. 2014. június 25. 13:36
Ma sem tudom, mennyire számított költőnek az emberünk , a szó jó értelmében.
Jellemző tulajdonság a kivagyiság.
Az önhittség nem vezet sehová, azt gondolom.
Az alkotónak, ha tud művészetet teremteni, alázattal kell(ene) azt megközelítenie.
Köszönöm, hogy olvastál!
előzmény: Yolla hozzászólása, 2014. június 25. 07:23
Yolla
#8. 2014. június 25. 07:23
Tipikus mai jelenséget feszegetsz.
A meg nem értett zseni vagy az önjelölt próféta próbál magának közönséget szerezni, jobb híján cukorkával megvett gyerekekből.
Hogy árt vagy használ ezzel, hát az már más kérdés.

Hasonló cipőben járó önjelölt zsenikkel találkozhatunk máshol is, a valóságban is, sajnos, akár olyan pozíciókba emelkedve, ahonnan csak ártani tud a közösségnek.
Answer
#7. 2014. június 24. 21:38
Valahol a gyermek egy költő, csak nem tudja.
Amikor a fiam apróság volt, gyakran elidőzött eg maga által gyártott rímnél, szinte kóstolgatta.
A költő egy gyermek a maga módján, de ezt hosszú lenne kifejteni...
A páros fura, ám a kapcsolat egyáltalán nem.
Köszönöm, drága Mara!
Szeretettel ölellek: Answer
előzmény: Mara hozzászólása, 2014. június 24. 16:11
Answer
#6. 2014. június 24. 21:35
Igen, a cukor.
Megvesztegetés? Vagy csak kellék?
Nem tudni, de egy biztos, könnyen félreérthető.
Hogy ő mie jutott, nem tudni.
Való igaz, sok esetben az utókor dönti el, ki érdemel figyelmet.
Örülök, hogy tetszett, köszönöm, hogy olvastál!
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2014. június 24. 13:38
Answer
#5. 2014. június 24. 21:31
Azt gondolom, mai szóval, a szereplő költő nem volt egészen gömbölyű.
De a zsenik, ha az volt, mind bolondok kicsit.
Úgy szerettem volna tudni ,később jutott-e valamire, bár az is lehet, neki a gyerekeknek történő előadás volt a Valami.
Köszönöm, hogy olvastál!
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2014. június 24. 10:47
Mara
#4. 2014. június 24. 16:11
Kedves Answer!

Gyermek és költő, milyen jó páros!
Szeretettel ölellek: Mara
Juhász Kató
#3. 2014. június 24. 13:38
Érthető, hogy a költő tudni akarta, jó-e, amit ír, és a már értelmes, de még őszinte gyerekek véleményét szerette volna hallani. A cukorral azonban mindent elrontott. Olyasmi volt ez, mint a kitüntetés, amiért elvárnak valamit. Tényleg, hol vannak gyermekkorunk kitüntetett költői? Feledésbe merültek.
A költő csak írjon, s majd az utókor mond véleményt.
Ha csak egyetlen ember is fogja 100 év múlva olvasni verseit, akkor jó költő volt.
Mostanában Pósa Lajost olvasom, aki éppen 100 éve hunyt el.
Gratulálok gyerekkorunkat idéző írásodhoz. A cukros kép nagyon eredeti.
Fer-Kai
#2. 2014. június 24. 10:47
Ha olyan karizmatikus ereje lett volna, mint Szent Ferencnek, akkor a galamboknak is szavalhatott - prédikálhatott - volna. Valójában: a Mindenségnek.
Szegény költőcske csak "direkt marketinggel" tudott hatást gyakorolni, közönséget vásárolni.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek