Döme Zsuzsa - Hatvanon innen - 47. rész

Ötvenen túl, hatvanon innen észrevettem, hogy a korosztályomba tartozó nők életérzésével az égvilágon senki sem törődik. Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot.

 

 

 

Haj, jaj

 

Fölszállhatna már a köd, amely hetek óta eleget mesterkedett azon, hogy rátelepedjen a lelkekre. Túlontúl sokáig volt szürke az ég ahhoz, hogy hősünk szokásos lelkesedésével írja meg következő (valós alapokon nyugvó, általában humoros) történetét; neki is kedvét szegte a borús időjárás. Csoda-e, ha most arról ír, hogy...  

...Mi volt az egészben a legfájdalmasabb? Az a reggelenkénti akaratlan mozdulat, ahogy a fürdőszobai tükörbe nézve önkéntelenül fejéhez nyúlt, hogy megigazítsa nem létező frizuráját. Az a gyengéd, óvatos mozdulat, ahogy szeretteihez bújva ügyelt arra, nehogy ölelése a szokásosnál erőteljesebb legyen; még azt hihetnék, búcsúzik.

Nem könnyezett, amikor (majdnem teljesen) kopaszra kellett borotváltatnia a fejét. Sejtette, várnak rá ennél nehezebb dolgok is ebben az életben. A fodrásztól hazaérve azonban dühében elhajította fésűjét - neki már úgysem kell! -, kukába dobta hajszárítóját - neki már úgysem kell! -, irattartóba rendezte iratait, s hétszámra mást sem csinált, csak selejtezett, selejtezett, selejtezett. (Inkább én dobjam ki, mint más!)

Közben a kezelések, terápiák folytatódtak. S mit tesz Isten, több mint egy év elteltével szerencsére - hát nem megmondta előre, hogy minden rosszban van valami jó?! - a haja kinőtt.

Most aztán mehet hajszárítót venni.

Eleinte meglehetősen eklektikus volt a frizurája. A kemoterápiás sugarazás következtében kissé „elégett" területen ritkás, silány és fakó lett a haja, a feje tetején lévő azonban hasonlított a jó tartású, barna színű régire. Kétoldalt, a fülek tájékán ősz és barna hajszálak keveredtek egymással, hátul a tarkóján jobbára ősz volt a haja... Ősz, ősz, ősz. Hajjaj, haj!

Választékot változtatott. Hajkefével - fésűje nem volt - sűrű haját jobb helyett baloldalra fésülte, hogy eltakarja a „matt" részt, de egyáltalán nem volt magával megelégedve. Nem is töprengett sokáig, néhány nap múlva fogta magát, és (főorvosi jóváhagyással) befestette. Közérzete egy csapásra megváltozott.  Örömében olyant tett, amit életében még sosem: a fodrásztól távozva egy fényképésznél megörökíttette új frizuráját. Egy nő hatvanon túl is legyen nő, nem igaz?!

- Milyen telhetetlen is az ember! Tavaly ilyenkor mit nem adott volna érte, ha csak egy icurka-picurka hajacska maradt volna a fején! Most meg...

Most meg röstelli hiú gondolatait. Mennyi szenvedést, heroikus küzdelmet, bánatot lát maga körül! Hány, de hány sorstársa beszámolóját, keserves panaszát hallgatta végig az elmúlt hónapokban! S még ő siránkozik?  Hát mit számít, számít-e valamit egy-két satnya hajtincs? Milyen jelentéktelen is az ő pitiáner gondja! Gond-e egyáltalán, hogy a paróka elhagyása óta fázik a feje, ezért sapkákat, kalapokat próbálgat egyfolytában?

Csakhogy egy hatvanhárom éves nőnek, aki mindezidáig nem viselt feje tetején mást, mint esős, szeles időben legfeljebb kapucnit, ugyan mi állhat jól?

Semmi.

Vett már örökéletű svájci sapkát, hagyományos fazonú kötött sapkát, divatos, simléderes bársony sapkát, de ezekben úgy érzi magát, mint aki a hatvanas évekből véletlenül itt felejtődött. Vásárolt szép, kalapszerű költeményt, de az meg túlságosan előkelő, egyéniségéhez nem illő. Beszerzett sálsapkát, felpróbált elegáns kalapot is - egyikben sem érzi jól magát.

Indulás előtt rendszerint letáborozik az előszobában a tükör előtt, hogy számba vegye különféle színű, sötétbarna, vajszínű, fekete (mindhárom kapucnis) kabátjához vett változatos formájú fejfedőit. Amikor már kellően felbosszantotta magát, mert egyikben pocsékabbul néz ki, mint a másikban, gondol egyet, és fejére csapja két szuper parókája közül az egyiket.

Most a „másik" van rajta.

Ha útközben feltámad a szél, még mindig ott a kapucni.

 

 

Előző rész...

A legelső rész


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#6. 2015. november 8. 10:52
Kedves Mara, Fer-Kai, Csilla, Zsuzsa!

Köszönöm szíves szavaitokat.
zsuzsahorváth
#5. 2015. november 7. 21:31
Az a tükörbe nézés olyan ismerős...
Csilla
#4. 2015. november 7. 16:33
Kedves Zsuzsi!
Pozitív kicsengésű írásod nem csak szórakoztat, de reményt is adhat másoknak.
Hallottam olyan művésznőről, aki fellépéskor parókát visel, mert úgy érzi jól magát. Hát, ennyit a parókákról.
Fanyar iróniával párosuló őszinteségedet nagyra becsülöm.
Szeretettel ölellek:
Csilla
Fer-Kai
#3. 2014. december 16. 18:00
Mélyen emberi.
Mara
#2. 2014. december 16. 14:04
Szeretettel olvastalak, kedves Zsuzsa: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek