Elágazás 2. rész

Az álmok megvalósítása nem holnap kezdődik, vagy majd... hanem MOST.

 

 

Az alig ismert cég egy tíz éve megszűnt gyártelep egy melléképületében kapott helyet, amelyet helyrepofoztak, leszigeteltek, és irodákat alakítottak ki bennük. A gyártelep udvarán azonban továbbra is hatalmas gépszörnyetegek rozsdás csontvázai rohadtak, a talajt fekete por borította, és a hatalmas kontérek között gyakran patkányok futkostak.

Derek megállt, kiszállt a kocsiból, és elindult befelé az épületbe. Egy gyors, unott pillantást vetett egy autóroncsra, amelyben egy csenevész bokor tengette életét.

Bent az irodában már bent volt a főnök, néhány kolléga, akik mintha Kafka történeteiből léptek volna ki, csak még egy kicsit kisminkelték őket, hogy ne tűnjenek olyan egészségesnek. A rádióból valami idétlen műsor hangjai rikácsoltak, és Derek két halántéklüktetés közben arra gondolt, hogy ezt nem fogja elviselni. Ma legalábbis biztosan nem. Valamit tenni kell. Egy bombával felrobbantani az egészet. Felgyújtani az épület négy sarkát. Mustárgázt vezetni a szellőztetőbe. Vagy körbejárni az asztalokat, és mindenki hátába húsz centi mélyre beledöfni egy rozsdás kést.

Az asztalához ült, és még be sem kapcsolta a számítógépét, amikor a főnök, egy alacsony, kövér, szemüveges férfi már sietett is oda hozzá, hogy köszönés nélkül elmondja neki a legújabb ötletét, meg a tegnapi értekezlet eredményeit. Derek hallgatta, de nem igazán fogta föl a szavak értelmét.

- ... és le kéne utazni a kihelyezett részleghez, elvinni néhány fontos iratot, tervezetet, meg a prémiumokat az igazgatóság tagjainak - tette hozzá olyan propagandisztikus hanghordozással, amilyen lelkesen csak egy húszas évekbeli bolsevik agitátor volt képes a fényes jövőről szónokolni valami eldugott orosz járásban.

- Világos minden? A maga kocsijával kellene menni, a cégest elvitték tegnap a szervízbe. Fékolajcsere. A benzinköltséget majd elszámoljuk. Majd ugorjon be az irodámba a borítékokért.

Derek bólintott. Végtelenül fáradtnak és öregnek érezte magát. Közben arra gondolt, vajon a főnöke miért nem felszólító módot használ? Le kéne utazni. Ebben benne van, hogy őrá, Derekre gondol?

Ba**ni is kéne egy jót, futott át fején teljesen váratlanul, de nem anyáddal, mert ő már biztosan túl öreg, hanem mondjuk a gimnazista lányoddal. Tuti érti a dolgát, te fa**.

Vadul elvigyorodott. A főnöke úgy nyugtázta, hogy Derek örül a feladatnak, miközben Derek úgy érezte magát, mint aki most írta alá, hogy önként bevonul valami kényszermunkatáborba. Fizikai rosszullét fogta el a gondolattól, hogy a mai feladataival körülbelül este tízig sem végez, és ki tudja, a kocsi hogy fogja bírni az utat. Másrészt viszont némi megkönnyebbülést is érzett amiatt, hogy nem kell ma egész nap ezt a hülye rádiót hallgatni, és a savanyú kollégák pofáját bámulni.

- Hogyne, meglesz - felelte. A főnök továbbment, és egy másik kollegát kezdett el szisztematikusan kikészíteni pszichikailag, feltéve, ha annak voltak még épen maradt idegei a reklámoktól, Cosmopolitantól, internettől, és a modern élet csodáitól kilúgozott agyában.

Hátradőlt a széken, és az asztalán felállított képre nézett. Egyszerű, tizenötször huszonegyes méretű fénykép volt, egy tengerpartról, ahol Derek még egyetemista korában járt, egy kisebb társasággal, amely azóta sem jött össze egyetlen egyszer sem. Az a nyári kaland számára élete egyik legnagyobb eseménye volt. Egy hétig csak a parton lógtak, nappal sört, éjszaka meg koktélokat vedeltek, hajnalig buliztak a tengerparti szórakozóhelyeken, két pofára ették a hideg dinnyét, vizipipából szívták a füvet, és sötétbarnára sültek. Derek enyhén elmosolyodott, amikor felidézte magában az emléket. Hirtelen eszméletlen erős vágy fogta el, hogy mindent itthagyva felkerekedjen, és elmenjen arra a tengerpartra, de tudta, hogy ez lehetetlen. A munkája fárasztotta, nem érdekelte különösebben, de nem volt túl sok választása. A lekötöttség tudata borzasztotta, de valami halvány remény éldegélt benne, hogy ennek talán nem kell mindvégig így maradnia, és ez a tudat sokszor adott erőt, hogy túlemelje magát egy-egy nehéz perióduson. Viszont a lehetőség is csak egy önámítás, egészen addig, amíg nem kerül sor a megvalósítására.

Átnyálazott néhány dossziét, amelyet az egyik titkárnő tornyozott fel az asztalára, papírokat rendezett át más papírokkal iratfűzőkbe, aztán a kész mappákat az asztal szélére tolta. Egy óvatlan mozdulattal azonban lesodorta egy részüket, és szerencsétlen módon a fénykép is leesett, a keret pedig összetört.

- A k**va életbe! - sziszegte Derek, és nekilátott, hogy felszedje a képet. A többi kollégán általános derültség lett úrrá, és Derek legszívesebben üvöltött volna. Az ingerültségtől kétszeres erővel kezdett lüktetni a feje. Felemelte a fényképet, meg a több darabra tört üvegkeretet. A szilánkokat a papírkosárba szórta, a fényképet meg berakta egy prospektusba, és a zsebébe csúsztatta arra gondolva, hogy majd beugrik a képkeretezőhöz egy új fotókeretért.

Felszedte a mappákat, magához vette a szükségeseket és kivitte a kocsiba. Aztán jelentkezett a főnöknél, aki hosszú percekig váratta, és valami hallatlanul fontos kertipartit beszélt meg valakivel.

A férfi mormogott valamit, vizenyős, bágyadtan csillogó szemével méregette Dereket,  aztán átnyújtotta a borítékokat, amelyeken nevek szerepeltek.  Tekintete némi bizalmatlanságot sugallt.

- Ne feledje, ezt a feladatot csak megbízható munkatársakra bízzuk. - Derek nem tudta eldönteni, a másik most gúnyolódik, vagy halálosan komolyan gondolja, amit mond. Aztán aljas módon még szúrt rajta egyet: - Remélem, érti, mennyire fontos ez a megbízás!

- Hogyne. Örülök, hogy rám gondolt - válaszolta Derek, és elővette a lehető legtermészetellenesebb mosolyát.

A borítékokat behajigálta a táskájába és kifordult az irodából. Megsértve érezte magát, habár pontosan nem tudta volna megmondani, hogy miért, de valahogy égette, marta belülrő ez az érzés. Mint egy kioktatott iskolás, akire rászóltak, hogy kell viselkedni. Senkire sem tekintve végigviharzott a folyosón, kiment az udvarra és beszállt a furgonba. Az ajtót akkora erővel vágta be, hogy a küszöbről rozsdadarabok poyogtak a földre. Derek ökölbe szorította a kezét és rávágott a kormányra. Aztán indított, és kifarolt a telepről.

Útközben eszébe jutott, hogy hazatelefonál a feleségének, hogy csak későn ér haza. Feltárcsázta az otthoni számot a mobilon, de a hosszas kicsöngés után sem vette fel senki a telefont. Írt egy üzenetet. A végére némi megfontolás után odabiggyesztette: csók, szívem. Végül dühösen a kesztyűtartóba dobta a készüléket.

A városból kifelé vezető úra fordult, dél felé, és nagyjából fél óra múlva a városon kívül haladt. Dühe apadt valamelyest, de a dolgok miértjére vonatkozó kérdések megválaszolatlanok maradtak, és ott zümmögtek a fejében. Jelenlegi életére gondolva nem töltötte el a megelégedettség érzése. Vegyük például Lindát, aki a megismerkedésük idején maga volt számára az abszolút nő... és most egy unott arcú, elviselhetetlen természetű asszony mellett fekszik le és ébred fel, aki jobban érzi magát a csökött agyú yuppiek társaságában, mint vele. Lakás, számlák, banki hitelek, túlóra, kocsmázás... A szükségtelenség érzete kerítette hatalmába.

Befordult egy útmenti pihenőhelyre, arra gondolva, hogyha már az Isten háta mögé kell elmennie, legalább valami kirándulásjelleget kölcsönöz a dolognak, és nem siet annyira. Benzint tankolt a kocsiba, aztán félreállt, és bement az üzletbe. Először a vécébe ment. Bent, a fertőtlenítő szagú, fehér csempés helyiségben halk zene szólt. Amikor a haverokkal a tengerpartra utaztak, egy hasonló benzinkútnál álltak meg, hogy jól betépjenek a klotyóban, hogy aztán az út hátralévő idejét mámorító kábulatban, sörözgetve töltsék el.

A tükörképe gonosz és aljas tekintettel méregette őt. Eszébe jutott egy film kezdő mondtata: Válaszd az életet!

Derek megmosta arcát, megszárította a kezét, és kiment az illemhelyiségből. A kávézóban vett egy kávét, meg egy szendvicset, és egy közvetlenül az ablaknál lévő asztalhoz ült. Kibámult a napfényes országútra, a száguldó autókra, és az úton túl elterülő mezőkre, amely fölött madárseregek szálltak. Különös szomorúság töltötte el. Mintha egy fotóalbumot nézegetne, ahol a képeken egy erős, egészséges és vidám Derek vigyorogna a lencsébe. Belekortyolt a kávéba és harapott egyet a szendvicsből. Lassan rágott.

Miközben reggelizett, figyelte, mi történik az ablakon túl. Aláfestésként valami idétlenül vidám zene szólt a rádióból. Kint kocsik álltak meg és indultak el, siető emberek tankoltak, mosták le a szélvédőt. Utazó ügynökök, területi képviselők, üzletemberek, kőművesek platós teherautókkal, motorosok csizmában, fiatal nők magassarkúban, vonzerejük teljes tudatában. A díszlet teljes volt.

Az abalak előtt ekkor megjelent egy hátizsákos fiatalember, kezében egy fémbögrével, és leült a járda szélére, az akciós motorolajos flakonokkal telerakott polc elé. Derek figyelte, mit csinál. A fiatalember, ránézésre úgy húsz-huszonkét éves lehetett, a zsebéből neszkávés tasakot vett elő, fogával feltépte, és a port a fémbögrébe öntötte. Egy zsebkéssel megkavarta, aztán belekortyolt az italba. Aztán kotorászott egy kicsit a hátizsák egyik zsebében, és egy csomag dohányt meg papírt vett elő, és szakszerű mozdulatokkal, gyorsan egy szál cigarettát sodort magának. Kávézott, dohányzott, és tette ezt olyan földöntúli nyugalommal, amely azon emberek kiváltsága, akik nem sietnek sehová, nem kell sehová sem menniük, és egyáltalán, senki nem mondja meg nekik, hogy mit, s hogyan csináljanak. Derek megbabonázva, és némi irigységgel figyelte. Arra gondolt, amikor sok-sok évvel ezelőtt, azon a bizonyos csodálatos nyáron, amikor leutaztak a tengerhez, vidáman énekeltek út közben, sört ittak, szívtak, ökörködtek és átutazott éjszakák után álmosan, mogorván kávéztak poros benzinkutaknál és szakadt bódéknál. Boldogok voltak. Akkor úgy érezték, az egész világ a lábuk előtt hever, és csak arra vár, hogy bejárják minden szegletét, és megfejtsék minden titkát. Derek elkeseredve gondolt arra, mi lett belőle azóta, mennyire kialudt belőle az életre és a világra való rácsodálkozás képessége. Fájdalmas felismerés volt, és azt is tudta, hogy hiába is védekezne azokkal a hülye közhelyekkel, amelyekkel az ismerőseinek a nagy része szokott, miért nem valósították meg az elképzeléseiket ahelyett, hogy ostoba, vesztes kompromisszumokat kötöttek volna. Annak bizonyossága, hogy jelenlegi élete semmilyen valódi jelleggel nem volt felruházható, megingathatatlanná vált.

Vegetálás, jutott eszébe. Mint egy sz*ros pálma valami koszvadt lépcsőházban, egy lakótelepen, amit csak azért nem lop el senki, mert a köcsög, amibe ültették, olyan ronda, hogy az sértés az életre nézve.

Kortyolt még egyet a kávéból, aztán felkelt. A szendvics maradékát és a papírszalvétát a kukába hajította, aztán kilépett a benzinszagú, hűvös délelőttbe. Arra nézett, amerre a hátizsákos fiatalember ült. Amaz még mindig ott ücsörgött a betonon, és egy szultán nyugalmával élvezte a reggelt, a kávéját, meg a cigarettát. Aztán megérezte, hogy figyelik, és egyenesen Derekre pillantott, s halványan elmosolyodott. Derek akaratlanul is visszamosolygott, és elindult a Transportere felé. Szeme sarkából látta, hogy a srác fürgén fölkel, összepakol, és utána indul. Amikor Derek a kocsihoz ért, és megfordult, a fiatalember ott állt néhány lépésnyire.

- Helló! - köszönt.

Egy stoppos, gondolta Derek. Egy ingyenélő. Nem veszlek fel öcsi, ne is reménykedj...

- Helló!

- Ne haragudjon, hogy zavarom, de két napja dekkolok ebben a városban, az éjjel itt aludtam egy fészerben, és dél felé megyek, és gondoltam, ha maga is arra megy, esetleg felvenne, ha nem okoz gondot.

Derek nézte ezt a pimaszul fiatal arcot, a tiszta, kék szemeket, az elnyűtt farmert és a gyűrött szürke pólót. Egy csavargót vennél fel a kocsidba?hallotta fejében felesége nyikorgó hangját. Mintha legalábbis a Transporter egy kiba**ott Cadillac lenne.

- Én munkaügyben megyek - válaszolta szerencsétlenül.

- Az nem gond, ha kell valamit pakolni, meg ilyenek, segíthetek is - válaszolt a fiú azonnal, meggyőződéssel a hangjában.

- Meddig mész? - kérdezte Derek.

A srác vállat vont.

- Csak úgy megyek. Dél felé. A tengerig szeretnék eljutni.

Tudod mit, Linda? Fel fogom venni. És tudod, miért? Mert te soha nem vennéd fel. Ahogy a köcsög, vasaltinges kollegáid sem. És én sem venném fel, ha hasonlítanék rátok, ahogyan te meg körülüttem mindenki szeretné. Nem megy. Nem akarok olyan lenni, mint ti. Mert el vagytok ba**va, de rendesen.

- Hát, egy darabig el tudlak vinni - mondta.

- Azt megköszönném.

Kis szünet állt be. A srácon látszott, hogy tudja, Derek fel fogja venni. Ennyit csak azok dumálnak, akik felveszik az embert. Aki nem, az nem tököl ennyit.

- Na, szállj be! - szólt Derek. Arra gondolt, legalább lesz egy útitársa, aki talán érdekes dolgokat fog mesélni. És mert Linda, meg amit képvisel, azt kérdeznék: miért? És erre a válasz? Csak. Mert másképpen is lehet. Nem csak úgy, ahogy pár, önmagát az élet nagy ismerőjének tartó gondolja. Hirtelen erős nosztalgia fogta el, és szeretett volna fiatalabb lenni, legalább tíz-tizenöt évvel.

A kocsi morogva beindult, és Derek ráfordult a délre vezető útra. A srác elhelyezkedett az ülésen, a hátizsákot lerakta a padlóra. Egy ideig szótlanul haladtak. Elmaradt a város, erdők, mezők váltakoztak az út két oldalán. Az ég makulátlan kéken borult föléjük.

 

NorbertSaray

 

Folyt köv...

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek