Elágazás 3. rész

- Sid. Így hív mindenki. Más névre már nem is hallgatok.

 

- Honnan jössz? - kérdezte Derek.

- Sehonnan. Csak úgy csavargok. A nagyvilágban.

- De valahonnan csak elindultál?

- Az az előző életemben volt.

Derek elhallgatott. Talán mégse volt olyan jó ötlet felvenni, jutott eszébe.Valami bolond egyetemista anarchista. Egy becsavarodott bölcsész. Csak az válaszolhat ilyen hülyén. Aztán a srác magyarázóra fogta a dolgot:  

- Nézze, mindenki ilyen kötött dolgokban tud gondolkodni. Úgy értem, nyílván hogy jöttem valahonnan, én sem egyszerűen csak hopp, ott teremtem valahol az országúton, de ez a része a dolgoknak nem túl érdekes. Azt figyeltem meg, hogy az emberek miután megkérdezték azt a tíz-tizenkét kérdést, amit ilyenkor meg lehet kérdezni, beáll a csend, és én akár két könyvet is elolvashatnék annyi idő alatt.

- Én csak...

- Meg akarta kérdezni, hogy hol lakom amúgy, mivel foglalkozom, tanulok-e meg ilyenek. Ugye? - Derek bólintott. - Meg hogy mit szólnak a szüleim ahhoz, hogy az utamat járom - tette hozzá kis szünet elteltével.

Meg Linda mit szólna, gondolta Derek. Ha szólna egyáltalán. Inkább morogna valamit, és durcás arcot vágna, mint amikor nem tetszik neki valami. Mert többnyire nem fér bele abba a rendszerbe, amit a világról megalkotott magának az utóbbi időben. Olyankor olyan arckifejezés került a nő arcára, ami nemegyszer arra a gondolatra sarkallta Dereket, hogy egy ívelt lendülettel lepofozza onnan. Megpróbálta felidézni, mikor beszélgettek utoljára a feleségével, amúgy mélyen, mint megismerkedésük elején, amikor órákat tudtak eltölteni egy-két üveg bor társaságában, az élet nagy dolgait lázas hévvel megvitatva. Hová lett az élet mozzanatait megfűszerező varázs? Összetört, mint ma reggel az a hülye képkeret?

Hallgattak egy darabig. Végül a srác törte meg az egyenletes motorzúgást:

- Na, melyikkel kezdjük?

- Mi a neved?

- Sid. Így hív mindenki. Más névre már nem is hallgatok. És maga?

- Derek. Simán csak Derek. Üdv, Sid!

- Heló, Derek! Örülök hogy megismertelek.

- Na, szóval?

- Hm, pár dolog rólam, antropológiát tanultam, elvégeztem, aztán elkezdtem azt az életet, amit az ember szülei elképzelnek neki. Tudod, amit rendes életnek szokás nevezni. Időre munkába járás, családi banzájok, ilyenek. Valahogy nem ment. Hébe-hóba melózok így út közben, de éppen csak annyit, hogy legyen egy kis lóvé, hogy tovább tudjak állni, nem bírok sokáig egy helyben megmaradni, ha érted, mire gondolok. Meg most minek is maradnék sokáig bárhol?  

- Hát összegyűjthetnél annyi pénzt, hogy vegyél magadnak valamit, mittudom én, mondjuk egy kocsit...

Sid sziszegve felnevetett, és legyintett.

- Kocsit? Mi a francnak? Gyalog akárhová eljuthatok, meg stoppal. Gondolok egyet, kiállok az országútra, kirakom a kezem, aztán várok, hogy megáll valaki, vagy egy benzinkútnál odamegyek valakihez, aki szimpatikusnak tűnik, és megkérem, hogy vigyen el egy darabon. Szóval ez egyáltalán nem nagy dolog, kocsi nem kell. Először is nem tudnék annyit sehol sem összeszedni, másrészt meg a kocsi rengeteg nyűggel jár, volt kocsim nekem is, mindig van valami sz*r, ami miatt fájhat az ember feje. Túlságosan is leköti az embert, és már rég nem is arra van, hogy örömet okozzon. Én voltam a kocsiért, nem a kocsi értem, érted? Egy eszköz nem birtokolhatná az embert, aztán mégis ez a helyzet a legtöbbel. Én meg járom az utakat szabadon, ha tetszik, délnek megyek, ha tetszik, északnak, azt csinálok és akkor, amikor csak jól esik, a kutyát nem érdekli, és senki sem szólhat bele, hogy mi legyen.

Derek hallgatta Sid szónoklatát, és arra gondolt, valamikor húszévesen előtte is ott állt a lehetőség, hogy azt tegyen, amit akar, és azzá váljon, amivé csak akar, ahogy abban a Queen dalban is énekelték: You can be anything you want to be. De mostanra ez olcsó romanticizmusnak tűnt a szemében. Amikor lediplomázott, az apja ajánlott neki egy állást, de Derek nem akart protekcióval bekerülni sehová, valamiféle fiatalos öntudattól vezérelve, amit később meg is bánt. Évekig egy fejlődésre képtelen cégnél dolgozott, amelyik egyik napról a másikra megszűnt. Aztán kikötött a jelenlegi cégnél, de semmivel sem jutott előbbre semmilyen téren.

Elba**tam az egészet, gondolta, megházasodni sem kellett volna. Nem hagytam kifutási időt. Mindent azonnal akartam. Otthagyhatnám azt a sz*r helyet. Élhetném az életet.

Persze nem az asszony a hibás, ezt tudta nagyon jól. Nem lehet egy emberre kenni, ha dolgok kicsúsznak a helyükről. Nyílván vannak esetek, amikor csak egyvalaki ludas a dologban, de egy-két kivételtől eltekintve, ezen esetek száma meglehetősen ritka. Mégis mintha egyik félresikerült tettből következett volna a másik, még elfuseráltabb. Mint amikor az ember megpróbál egy rogyadozó házat aládúcolni, javítgatni, ahelyett, hogy ledózerolná az egészet, hogy egy stabil újat építsen. És ami a legrosszabb, közben bemagyarázza, hogy márpedig ez igenis így helyes. Csak amikor a fejére dől a tető, ugyan kit lehet hibáztatni?

 

NorbertSaray

 

Folyt. köv...

Első rész...

Előző rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#2. 2014. október 8. 19:06
Olvasmányos stílusban megírt történet, szívesen kísérem figyelemmel!
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek