Elágazás 7. rész

,,Talán egyszer megérted, és nem fogsz gyűlölni érte. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok."

 

- És te? - kérdezte Derek. - Te hol kezdted? Hol volt a te startvonalad?

A fiú sokáig nem válaszolt. Tekintete Derekről a kezében tartott, párával finoman bevont sörösüvegre, majd a strand feletti forró, sárga levegőbe, meg az azon túl a hőség homályába elvesző, nyugodtan sziesztázó, türkizkék tenger fölé tévedt. Derek maga is eltöprengett a kérdésen. Kezdet. Van-e egyáltalán kezdete bármilyen útnak, akár az övének? Vagy bárminek? Nem öröktől fogva van minden? A tegnap? Az azelőtt? Az elcseszett élet? A születés pillanata, vagy amikor fordult a kulcs a zárban? És vajon nem igazolása-e mindeddigi életének ez a pillanat, itt, a suttogó hullámú tengerparton?

- Jó kérdés, de igazából nincs sok értelme - szólalt meg végre Sid, miután révedező tekintete visszatévedt a strand és a tenger végtelenségéből, vissza az asztalra, ahol az ebéd maradványai voltak. Pár szem olivabogyó egy kis tálkában, egy félbetört lepény, kiürült sörösüvegek.

- Nyílván arra gondolsz, melyik volt az a pillanat, amikor végleg megfogant bennem az elhatározás, hogy gyökeresen más életet kezdek élni, és elindulok az országúton valamerre. A legviccesebb, hogy igazából teljesen váratlanul jött, és egyáltalán nem akkor, amikor azt gondoltad volna, hogy na, ez az a kritikus pont, amikor rendre elb*szódik minden, mert ugyebár ez a közkedvelt verzió. Mint a filmekben, meg a könyvekben, összesűrűsödtek a jelek, és lépni kell, változtatni. Tudod, mint amikor elhagy az asszony, kirúgnak a melóból, és hasonlók. Az inkább menekülés. Elmenekülsz az összeomlástól, mert már nincs mit veszítened. Persze, hogy lépsz, hiszen ki maradna egy házban, amelynek a teteje a fejére omlott, és kidőltek a falai?

Én akkor léptem ki a kapun, amikor gyakorlatilag mindenem megvolt, amire úgymond az életben az ember vágyhatott. És ez az, amit már a legtöbb elme képtelen megemészteni. Hogy nem menekülőre fogtam, hanem éreztem, hogy az életem eldübörög mellettem, és a saját életemről maradok le, miközben valaki más életét élem. Igazából lemondtam dolgokról, pontosabban mindenről, hogy ne birtokoljak, és engem se birtokoljanak, ezáltal szabaddá váljak. Szerelem, vagyon, család, mindeféle szeretetbéklyót. Mert akárhogy is nézzük, minden szeretetforma egyféle kényelmes béklyó, amit önként vesz fel az ember, és aztán ráfogja, hogy emiatt nem tett meg bizonyos dolgokat. Csak aztán egy idő után pontosan emiatt kezdi el gyűlölni azokat, akiktől ezt a szeretetet kapja, vagyis pontosabban önmagát, mert hagyta magát belekényelmesedni. Kíváncsi lettem, mire vagyok képes a totális szabadsággal. Amikor anélkül szerethetek, hogy annak kötelességszaga lenne. Hogy teljes mértékben átéljem, mi és ki vagyok a nőm, a lakásom, a kocsim, a melóm, a pénzem, az ismerőseim, a társadalomi helyzetem nélkül. És ez számomra nem veszteség. Ezeket a dolgokat nem én szereztem; ezeket kaptam. Sose járt nekem, mégis megadatott. És most önként visszaadtam. Ez a k*rva nagy különbség.

Sid belekortyolt a sörébe, bekapott egy csillogó olajbogyót, elrágcsálta, és kiköpte a magot a homokba.

- Éppen hazafelé autóztam. A menyasszonyom otthon várt, áprilisi, meleg, napsütéses nap volt. Giccsesen ideális. Szólt a rádió, éppen az egyik kedvenc számom szólt. Kikönyököltem az ablakon, éreztem a napot az alkaromon, a szelet, meg a tavasz semmi mással össze nem hasonlítható szagát. Az élet minden apró mozzanatában egy teljes egységet képezett. Semmi sem bántott vagy nyugtalanított. És akkor egyszercsak kikristályosodott előttem, hogy az élet, úgy ahogy van, bár ideális, és boldognak mondható, valójában nem az én szerepem. Nem én alakítom, hanem fordítva. Tetszelegtem egy pozícióban, amit részben én alakítottam ki, de nem éreztem magaménak, csak elfogadtam, hogy így működnek a dolgok. És akkor ennyi lett volna? A következőkben minden a megfelelő szabályrendszer szerint fog alakulni? Egy másodperc alatt dőlt össze minden.

Utána elég gyorsan történt minden. Hazamentem, pár holmit bedobtam a hátizsákba, magamhoz vettem némi készpénzt, a telefonomat elhajítottam. Először levelet sem akartam írni, csak fölöslegesen magyarázkodtam volna, s mindezt úgy, hogy nem tudom megragadni a lényeget, legalábbis úgy, hogy bárki megértse. Aztán arra jutottam, annyival mégiscsak tartozom annak a személynek, aki sosem bántott, és akinek nyilvánvalóan k*rvára szarul fog esni a dolog, hogy hagyok valami üzenetet, amiből kiderül, hogy legalább nem haltam meg, és nem is egy toronyból készülök leugrani, hanem saját döntésből megyek el.

,,Talán egyszer megérted, és nem fogsz gyűlölni érte. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok." Körülbelül ezt írtam, nem emlékszem pontosan. Nem túl eredeti, de mégiscsak valami. Otthagytam mindent, anélkül, hogy bárki másnak szóltam volna egy szót. Annak a világnak én halott vagyok, és olyan nagyon azért senki sem keresett. Persze az elején nyílván megdöbbentek, de csak amiatt, mert olyan dologgal találták szembe magukat, ami az ő világról alkotott rendszerükbe sehogy sem fért bele. Mert a gondolkodásuk bizonyos keretek közé van beszorítva. Nem értették. De ezen nincs is mit megérteni, elég, ha én értem. Egyetlen percét sem bántam meg, minden pillanata eleven intenzitással él bennem, mint akkor ott, a kocsiban, de az egy villanás volt csupán. Ez itt maga a folyamatos, elevenen lüktető létezés.

Derek szótlanul ült. Csak a tenger álmos moraja sustorgott a háttérben. A sós szag, a perzselő nap, az étel, a hideg sör, a nyugalom elemi intenzitással járta át, és nyúlt túl az érzékein valami belsőbb, érzékeny szenzorhoz. Mint egy különösen erőteljes töltetű álom, csak ez itt és most a megtapasztalható valóság volt. És semmit sem kellett érte tenni, csak nyugodt szívvel befogadni.

 

Estefelé, amikor mandarinszínbe váltott a nap a lila és almazöld árnyalatokba forduló égen, a tenger pedig lustán és ezüstösen terült el, akár egy acélasztal, néhány sörrel elsétáltak egy kiugró sziklaszirthez, amelyet már napközben észrevettek. Mostanra az apró csillagokként fénylő yachtok elúsztak a nyílt tenger felé, vagy csendben ringatóztak a kikötőkben, és a sziklaszirt környéke visszakapta hívogató, méltóságteljes magányát. Még a sirályok is az alkonyat ünnepélyes csendjétől megilletődve, elhalkulva vitorláztak a levegőben, jóllakottan a napközben zsákmányolt sültkrumplitól, meg egyéb ételmaradékoktól.

Közvetlenül a víz mellett mentek, a homokban, csendben, elgondolkodva, miközben az est műszakot cserélt a nappallal, lehűtve a napközben felhevült világot s gondolatokat.

A szirtre meredek, keskeny ösvény vezetett, szúrós bokrok nyúltak be az útra kétfelől, s időnként hallani lehetett, ahogy a gyíkok, és egyéb apró állatok zörögve surrannak el a száraz fű és illatos tövisek rejtekében. Aztán pár sziklát átmászva megérkeztek a szirt tetejére. Nem tudhatták előre, csak a sejtelem élt elevenen, hogy ide kell jönniük, mert várja őket valami, amit csak akkor érthetnek meg, ha már ott lesznek. 

 

NorbertSaray

 

Folyt. köv...

Első rész...

Előző rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek